Átlátszó urnák
Az orosz elnökválasztáson Vlagyimir Putyin még az előzetes közvélemény-kutatások által jelzettnél is jobban szerepelt: a szavazásban részt vettek több, mint 63 százalékának voksaival már az első fordulóban fölényes győzelmet aratott. Ellenzéke nagyszabású tüntetésekbe kezdett, mert a tömeges csalásokra hivatkozva nem fogadja el az eredményt. KULCSÁR ISTVÁN írása.
Bizonyos értelemben könnyű dolga volt Putyinnak. Ellenfelei, pontosabban azok, akiknek a hatalom egyáltalán lehetővé tette, hogy induljanak az elnöki székért, semmiképpen sem jelentettek számára igazi kihívást. Egy őskövület bolseviknak (Zjuganov), egy pszichikailag sérült, bohóckodó populistának (Zsirinovszkij), egy színtelen-szagtalan szalonellenzékinek (Mironov) és egy a politikában újonc milliárdosnak (Prohorov) esélye sem volt arra, hogy maga mögé sorakoztassa az urnákhoz járuló polgárok többségét. Ezért is engedhette meg az országot tizenkét éve ténylegesen irányító politikus, hogy némileg tágítsa a demokrácia kereteit.
Az elnökválasztás előtti hetekben valamivel szabadabban lehetett tüntetni, gyűlésezni, mint azelőtt, az utcákon megjelenhettek Putyin-ellenes óriásplakátok, a jelöltek sokkal nagyobb adásidőt kaptak a televízióban, mint korábban (bár szerintük így sem eleget), a szavazás lebonyolításának tisztaságát bizonyítandó, átlátszó urnákat állítottak fel, az interneten is követhető képeket sugárzó térfigyelő kamerákat helyeztek el valamennyi szavazókörben. (Igaz, a kamerák közül néhánynak már hetekkel a választás előtt lába kelt.) A csalás leghatékonyabb eszközének így alighanem a tömeges másutt szavazás, a „kékcédulás” módszer bizonyult. A világhálón keringő orosz vicc szerint azért volt jó, hogy a választási bizottságok már januárban megalakultak, mert így minden állampolgár időben megérdeklődhette, hány százalékkal fog győzni Putyin.
Viccek a metróban
Ugyanakkor a győztesnek, illetve Dmitrij Medvegyevnek most nehezebb dolga is volt, mint a megelőző három elnökválasztáson. Jóllehet a jelcini zűrzavaros időket követő tizenkét év alatt stabilabbá vált az ország nemzetközi és gazdasági helyzete, nőtt az életszínvonal (valamelyest még a válság idején is), közben azonban kialakult egy új városi középosztály, és felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincsenek emlékei a szovjet korszakról. Számukra nem vívmány, hanem természetes az, hogy szabadon utazhatnak külföldre, vagy akár a metróban is mesélhetnek politikai vicceket. És nekik az utóbbi időben már nagyon elegük lett a hatalmat gyakoroló tandemből, a televíziós híradók adásidejének felét elfoglaló, egymással cinikus egyetértésben helyet cserélgető Putyinból és Medvegyevből.
Ezekhez a – mondjuk nagyon feltételesen – demokratákhoz csatlakoznak (nem ideológiai értelemben, hanem a tüntetéseken) a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek ellen tiltakozók, a szovjet múltat visszakívánók, valamint a közép-ázsiai vendégmunkásokat, az észak-kaukázusi terroristákat és általában a kaukázusiakat gyűlölő nacionalisták. Ez az elegy vonult ki az utcákra a választást megelőző hetekben és az utána következő napokban. Igaz, főként csak Moszkvában, Szentpéterváron és néhány más nagyvárosban, bár még ezeken a tüntetéseken is kevesebben vettek részt, mint a Putyint ünneplő „békemenetekben”. A „glubinka” – az isten háta mögötti vidék –, akárcsak az egyház és általában a stabilitásra áhítozók „hallgatag többsége” azonban, egyelőre inkább a fennálló erős hatalom mögött sorakozik fel. „Az országnak cárra van szüksége” – jelentette ki Rusztam Minnihanov, Tatarsztán első embere.
A választási kampányban Putyin formailag alig vett részt, az elnökjelöltek televíziós vitáira megbízottait küldte. Miniszterelnökként viszont ebben az időszakban is járta az országot, miközben a tévékamerák minden lépését szorgosan követték. A nézők nemcsak azt láthatták, hogy az azelőtt is dzsúdózó, tigrist altató, lovagoló, pillangózó, merészen búvárkodó superman testőrei óvó tiltakozása ellenére most már a bobpályán is végigcsúszott, hanem terveiről is bőven hallhattak. Ezek szerint lecsapnak a korrupcióra, 2020-ra megszüntetik a szegénységet, 2030-ra megoldják a lakáskérdést (e sorok szerzője még jól emlékszik rá, hogy Nyikita Hruscsov ezt már 1980-ra ígérte), jelentősen emelik a nyugdíjakat, de a nyugdíjkorhatárt nem, kiterjesztik a családi pótlékot, továbbá hamarosan a lakosság többségét adja majd a pedagógusok, orvosok, tudósok, mérnökök, szakmunkások, hivatásos katonák alkotta, jól megfizetett középosztály. És Oroszország újra megfelelő hadsereget állíthat majd szembe potenciális ellenfeleivel. Értsd: ismét szuperhatalom lesz. 2020-ig 400 interkontinentális rakétát, nyolc csapásmérő tengeralattjáró cirkálót, 50 felszíni hadihajót, 100 katonai célú űreszközt, 600 harci repülőgépet, 2300 harckocsit állítanak hadrendbe. Ez is tetszik a többségnek.
Mindezt az első számú elnökjelölt – mint a televízióban tíz- és tízmilliók láthatták – határozottan, ugyanakkor beszélgetőpartnereinek véleményére odafigyelve, gyakran humorral fűszerezve adta elő, és az emelvények lépcsőin pontosan olyan ruganyos léptekkel hágott fel, mint amerikai politikus kollégái. Kétségtelenül jól jött neki, hogy közvetlenül az elnökválasztás előtt sikerült leleplezni egy ellene merényletet tervező terroristacsoportot. („Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Én már szart élek?”) Hát hogyne szavazott volna rá az orosz lakosság meggyőző többsége!
Sokan állítják, hogy amíg a kőolaj világpiaci ára meghaladja a hordónkénti 100 dollárt, Vlagyimir Putyin nyugodtan alhat, hiszen van miből finanszírozni az életszínvonal emelését és a fegyveres erők fejlesztését, igaz, jórészt az égetően szükséges modernizálás rovására.
Tömegek az utcán
Mások viszont, köztük például a Süddeutsche Zeitung és a Sunday Times cikkírói, a rendszer elleni, minden korábbinál népesebb megmozdulások láttán arra a következtetésre jutottak, hogy „a putyinizmus időszaka a végéhez közeledik”. Számosan még azt is megkérdőjelezik, hogy képes-e egyáltalán fennmaradni Putyin új, hatéves mandátuma végéig a jelenlegi hatalmi struktúra, az úgynevezett „irányított demokrácia”.
Gyeplő és ostor
Ez természetesen nemcsak a kőolaj árától, hanem számos más tényező alakulásától is függ. Például attól, összefog-e a parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzék. Vagy attól, hogyan reagál a Kreml ennek az ellenzéknek a fellépésére: enged-e a követeléseknek, vagy szorosabbra fogja a gyeplőt, netán még ostort is ragad? És nem utolsósorban attól, hogy sikerül-e kiemelkednie egy olyan, az országos vezetői feladatra alkalmasnak látszó, karizmatikus népvezérnek (itt esetleg számba jöhet a korrupció ostorozásával máris nagyfokú népszerűségre szert tett blogger, a nacionalizmussal kacérkodó Alekszej Navalnij, vagy a politikai oroszlánkörmeit már mutogató oligarcha, Mihail Prohorov), aki így vagy úgy, képes legyőzni Putyint és a putyinizmust.
