Anglia a rettenet másnapján

Ideig-óráig úgy festett, az ország anarchiába borul. A rendőrség az errefelé megszokott visszafogottsággal reagált a csőcselék rohamaira. Amikor láttam, hogy egyfolytában hátrálnak, és csak a pajzsaikat használják védekezés gyanánt, a gumibotot legfeljebb fenyegetőleg lóbálják, két dolog jutott eszembe.

Az egyik, hogy van fejlődés: negyedszázada, amikor ott éltem, Brixtonban (London) és Toxtethben (Liverpool) a rendőrnek a testi erején kívül a szó szoros értelmében semmije sem volt. Egyedül azt tudta „kényszerítő eszközként” alkalmazni, hogy csatárláncba fejlődve, összefogódzva begyűjtötte az akkor még jellemzően színes bőrű – egyébként égő fahasábokat, köveket hajigáló – „tüntetőket”.

A másik, hogy nincs fejlődés: akármilyen hihetetlen is, az angol rendőrt csaknem két évszázados – a nevezetes Robert Peel akkori belügyminiszter megfogalmazta s a Scotland Yard alapító okiratának számító – eszmények szellemében iskolázzák és nevelik. Ennek lényege, hogy a rendőr tiszteli a közösséget, ahol él és ahol eljár, illetve fordítva. Továbbá: a rendőr csak akkor alkalmaz testi erőszakot, ha a rábeszélés, meggyőzés és tanácsadás (sic!) már mind kudarcot vallott. Az angol hagyomány szerint a rendőr a tekintélyével csinál rendet.

Most láttam nyilatkozni az észak-londoni Tottenham rendőrfőnökét a tévében, aki azt mondta: „kiválóak” voltak a kapcsolatok a helyiek és a rendőrök között. Lehet, az illető nem mondott valótlant, de elképzelhetetlen, hogy a főváros egyik szegényházának rendjével megbízott ember ne tudott volna annak a „bandakultúrának” a létezéséről, amely minden ilyen helyen virágzik, és lopásból, rablásból, a lopott holmik értékesítéséből, továbbá a kábítószerüzletből táplálkozik. Elképzelhetetlen, hogy ne tudta volna: a bandák időről időre „tesztelik” a rendőrségek tűrőképességét.

Abból a rettenetes hetvenkét órából az derült ki, hogy a „tesztelésnek” ilyenfajta hullámára az angol rendőrség nem volt felkészülve. Holott lehetett volna, mert az ellenfélnek van esze. Nem vonatkoztathatjuk el tudniillik a történteket a Scotland Yard (a híres-nevezetes lehallgatási ügyet követő) korrupciós botrányának kirobbanásától, a szervezet de facto lefejezésétől. Mert a fővárosi (és nemcsak fővárosi) rendőrség köreiben zavarodottság és elbizonytalanodás lett úrrá, szóval soha alkalmasabb pillanat nem látszott a „tesztelésre”.

Innen nézve teljesen közömbös, hogy a tottenhami eseményeknek rasszista módon is értelmezhető kiváltó oka volt (egy körözött, színes bőrű drogdíler balszerencséjére felfegyverzett rendőrökbe ütközött, akik lelőtték – London harmincháromezer rendőre közül alig több mint kétezernek van kézifegyvere); a hullámszerűen bekövetkező és Anglia-szerte terjedő erőszakcselekmények egyáltalán nem a „fekete szegénységből” kinövő tömegelégedetlenség teóriáját erősítették meg.

David Cameron miniszterelnök múlt csütörtökön, egy nappal azután, hogy jelentős rendőri pluszerők bevetésével helyreállt a rend, hatásos és plauzibilis mérleget vont a parlamentben: bűntények történtek, amelyekért nem jár bocsánat. Megfogadta, elfognak és megbüntetnek minden tettest, felelőst. (E sorok írásáig ezerötszáz elkövetőt, fosztogatót sikerült begyűjteni, s csakhamar ezerre rúg azoknak a száma, akik ellen vádat is emelnek. A rendőrbíróságok – egyfajta rögtönítélő testületek – napi huszonnégy órában dolgoznak.)

Nyugtázzuk egyben azt is, hogy e tárgyban példás egyetértés alakult ki a kormány és ellenzéke között. Ed Miliband, a Munkáspárt vezére válaszként közölte: „vállt a vállnak vetve” cselekszik az egész ország, nehogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson.

Már aznap sejteni lehetett azonban, hogy Cameron és Miliband násztánca nem fog sokáig tartani: végtére is, ahol politikai tőkét lehet építeni és kiaknázni, ott a politikai ellenfelek nem maradnak tétlenek. A miniszterelnök e hét legelején olyasmit mondott az alsóházban, ami páratlan „ziccerhez” juttatta a munkáspárti ellenzéket. Érdemes idézni: „Fel kell vennünk a harcot az olyanfajta magatartásformákkal, amelyek társadalmunk bizonyos részeit döbbenetes állapotba hozták. Felelőtlenség. Önzés. Az a magatartás, hogy a tetteinknek nincs következménye... Jutalom jár annak, aki semmilyen hasznot nem hajt. Bűn bűnhődés nélkül. Jogok felelősség nélkül. Közösségek ellenőrzés nélkül.”

Well, well – mondta erre a Munkáspárt –, akkor lefordítjuk mindezt érthető nyelvre. Ugyan kik a felelőtlenek és az önzők? Kik azok, akik következmények nélkül bűnöznek? Kik azok, akik jutalmat vesznek fel károkozásért? Kik azok, akiknek csak jogaik vannak, felelősségük meg semmi? Hát nyilvánvalóan az ország „elvadult elitje” (ez új szakszó), a bankárok, akik majdnem lerombolták a brit gazdaságot, de továbbra is hatalmas prémiumokat zsebelnek be; a parlamenti képviselők, akik minden „költségüket” megpróbálták elszámolni a köz kárára; a médiamogulok, akik akkor élnek vissza a hatalmukkal, amikor csak akarnak.

És ha van egy „elvadult elit”, mondják a brit szocik, akkor ki csodálkozhat azon, hogy vannak „elvadult patkányok”, „elvadult hiénák” (mármint a fosztogatók), akik csak a példát követik, amely a szemük előtt válik manifesztté nap mint nap. Kicsit demagóg, de hatásos érvelés, még ha azt a francia mondást erősíti is meg – oktondi módon –, hogy „mindent megérteni annyit jelent, mint mindent megbocsátani”.

Csodálkoztam volna, ha a politikai diskurzusba valamilyen formában le nem szivárog a válság, amely rendkívüli módon megviselte Angliát, és szükségintézkedések, megszorítások sorához vezetett. Itt megint az ellenzék áll kicsit jobban, hiszen a legteljesebb rendőri egyetértéssel előveheti a rendőrségi költségvetés megvágását, és csatlakozhat azokhoz a rendőri vezetőkhöz, akik kikérik maguknak, hogy „egy ilyen, soha nem látott helyzetben”, mint amilyen az a hetvenkét óra volt, testületük a lehetőségekhez képest ne látta volna el példaszerűen a feladatát. Cameron hibát követett el, amikor belügyminiszterével egyetemben a „túl kevés rendőr kivezénylésére” kezdett el panaszkodni. Jellemző, hogy amikor a miniszter a rendőri szabadságolások felfüggesztését kérte, a rendőrfőnökök egyesületének vezetője nyomban nemet mondott, közölvén: ilyesmit a miniszter nem rendelhet el, mert nem az ő hatásköre.

Mindezzel együtt még rendőri körökben is népszerű az a miniszterelnök által óvatosan megpendített lehetőség, hogy felhatalmazzák a rendőrséget vízágyúk és gumilövedékek alkalmazására, noha ezeket az eszközöket eddig csak az észak-írországi zavargások idején vetették be. Ettől azonban, gyanúm szerint, még messze vagyunk, már csak azért is, mert az angol ember még mindig jobban szereti a rendőrét, mint a kormányát, és nem kér abból a francia úzusból, hogy „a rendőr előbb üt, s csak aztán kérdez”.