A zsebek urai
Mióta politika létezik, a két legfontosabb tényezője a hatalom és a pénz. A modern tömegdemokráciákban a választott tisztségek megszerzése egyre költségesebb kampányokkal jár. A forrásokért folytatott versenyfutás kemény tempót diktál politikusoknak és pártoknak, a kampányfinanszírozási szabályozásokról szóló viták pedig a politikai napirend állandó szereplői. 2016 választási év az Egyesült Államokban, figyelemre méltó számban választanak embereket köztisztségekre. A pénzügyi háttér hosszú évek óta heves disputák tárgya.
Az Egyesült Államok a választások iránt érdeklődők kánaánja: többek között az államok kormányzóinak és törvényhozóinak, sok esetben pedig bíróinak is választásokon kell megméretniük magukat, hogy elnyerhessék hivatalukat, akárcsak az elnöknek vagy a kongresszusi törvényhozóknak. A kampányok költségigényét azonban nem csupán az érintett választók száma, de a választási rendszer, az elektorátus összetétele és számos egyéb tényező befolyásolja. Az utóbbi években a kampányok egyre drágábbá váltak. A 2012-es elnökválasztási kampányban a két nagy párt jelöltjeinek együttes kiadásai jócskán meghaladták az egymilliárd dolláros álomhatárt, míg az egyes szenátorok választása általában tízmilliós, a kongresszusi képviselőké pedig milliós nagyságrendű kiadásokkal járt.
A többségi választási rendszer és maga a kampányfinanszírozás is szerepet játszik az amerikai politikai rendszer napjainkban tapasztalható egyre erőteljesebb polarizáltságában. A régóta hivatalban levő, pártját erőteljesen favorizáló körzetben induló és népszerű politikus gyakran minimális ráfordítással is képes újraválasztást nyerni, míg a versengő körzetekben aránytalanul magas összegeket költenek a kampányokra. A költségek azonban messze túlmutatnak a jelöltek és a pártjuk saját lehetőségein, így a hiányzó összegeket a politikusoknak legális úton meg kell szerezniük támogatóiktól.
A szövetségi választásokon induló jelöltek egyéni és csoportos hozzájárulásokban részesülhetnek, de egyéb, kevésbé átlátható módokon is támogathatják a kampányukat. Az egyéni hozzájárulásoknak a törvény plafont állít, de a támogatók nagy száma miatt ezek a kisebb és közepes nagyságú adományok végösszege már jelentős. Akik a pénzükért cserébe valódi figyelmet igényelnek a politikusoktól, azok támogatásaikat általában összehangolva, egyszerre adják át, s ez gyakran arra is elegendő, hogy egy-egy pénzfelhajtó rendezvényen maga a politikus is megjelenjék megköszönni a támogatást. Az sem ritka jelenség, hogy a politikusok egymás kampányait pénzelik.
A vállalatok a törvény szerint nem támogathatnak politikusokat vagy pártokat, de létrehozhatnak olyan szervezeteket, amelyek meghatározott módon gyűjthetnek forrásokat és adományozhatnak a jelölteknek. A különböző iparágak jelentős szereplői aktívan élnek is ezzel a lehetőséggel, nagyobb összegeket eljuttatva a számukra támogatandónak ítélt jelölteknek és pártszervezeteknek. Ez a tevékenység egyébként szerves része lobbistratégiájuknak és természetesen táptalaja a politikusok érdekcsoportok általi megvásárlásáról szóló elméleteknek. Nem segít eloszlatni a kétségeket az a tényező sem, hogy számos nonprofit szervezet nem köteles támogatóinak a kilétét felfedni – még a hatóságok érdeklődésére sem –, így nem tudjuk pontosan, kik is szolgáltatják az adott szervezetek anyagi bázisát.
A Citizens United nevű szervezet 2010-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságáig vitte az ügyét, s ennek hatására vált legális politikai finanszírozási csatornává a Super PAC néven elhíresült szervezeti forma. Ezek olyan szervezetek („politikai akcióbizottságok”), amelyeknek a számláira magánszemélyek és vállalatok is korlátlanul utalhatnak, s ők azt elkölthetik politikai kampánytevékenységekre, de hivatalosan nem támogathatnak közvetlenül jelölteket vagy pártokat. Finanszírozhatnak kampánytevékenységet bizonyos jelöltek mellett vagy éppen ellen, de ezen tevékenységük során nem működhetnek együtt közvetlenül politikusokkal vagy azok stábtagjaival, legfeljebb a média nyilvánosságán keresztül. A szabályozás sokak szerint cinikus, hiszen szinte ellenőrizhetetlen, hogy valóban nem történik-e egyeztetés az érintettek között, így némi rosszhiszeműséggel tekinthetünk a Super PAC-ekre mint nem hivatalos, a lebukásig legálisnak számító kampányfinanszírozási formára.
A Super PAC-ek megnyitották az utat a vagyonos személyek és vállalatok számára, hogy mélyebben a bukszáikba nyúlhassanak, ha támogatni szeretnének jelölteket vagy pártszervezeteket, még ha hivatalosan nem is ez történik. Ezzel komoly növekedésnek indultak a kampányokba pumpált pénzösszegek, a vagyonos támogatók szerepvállalása pedig reflektorfénybe került. Demokrata oldalon például a legnagyobb mecénások közé tartozik a hazánkban is megkülönböztetett figyelemnek örvendő Soros György, aki Hillary Clintont és a demokratákat támogató szervezeteknek utalt idén nyolcmillió dollárt, vagy az utóbbi időszakban jelentős befolyásra szert tevő progresszív zöld milliárdos, Tom Steyer. Republikánus oldalon a legnagyobb médiafigyelmet a fosszilis energiában érdekelt Koch testvérpár kapta az elmúlt években, akik tekintélyes összegeket áldoztak politikai támogatásokra, de súlyos adományozó még a kaszinómilliárdos nevadai Sheldon Adelson is, aki százmilliós támogatást helyezett kilátásba a párt által mindinkább elfogadott elnökjelölt, Donald Trump számára.
A nagy összegű támogatásokat elsősorban gazdasági érdekek motiválják, mivel a milliárdosoknak vagy a nagyvállalatoknak a számukra megfelelő adó-, kereskedelem- vagy szabályozási politikával biztosított jogi környezet megéri a tetemes és kockázatos politikai befektetést. Joggal reménykedhetnek a nagy adományozók abban, hogy az általuk támogatott jelöltek megválasztásuk esetén közel kerülnek a fontos döntések meghozatalához, s ez piaci értéküket is megnöveli. Többüknek, így Sorosnak vagy éppen Adelsonnak nemcsak az üzleti megfontolásai, hanem személyes értékpreferenciái is szerepet játszanak bőkezű adakozásában. Soros például a bevándorláspárti, kisebbségeket védő progresszív kezdeményezések rendíthetetlen híveként a demokraták egyik legmegbízhatóbb támogatója, addig Adelsont határozott Izrael-pártisága ösztönzi a republikánusok támogatására a zsidó állammal mostanában nem a legidillibb kapcsolatot ápoló demokrata adminisztráció eltávolítása érdekében.
Bár úgy tűnhet, hogy a pénz magától ömlik be a politikai gépezetbe, a mostani finanszírozási rendszert a politikusok rendkívüli módon megszenvedik. A hivatalban lévők, illetve oda bejutók szinte rögtön a megválasztásukat követően arra kényszerülnek, hogy máris elkezdjék az újraválasztási kampányukhoz, azaz a politikai túlélésükhöz szükséges pénzösszegeket összekalapozni támogatóiktól. Ezzel pedig a törvényalkotási folyamattól vonják el energiáikat, ami a demokratikus mechanizmus működésének hatásfokát drasztikusan csökkenti, és a kampányfinanszírozási rendszer reformjának ismételt szükségességét veti fel.
