A nacionalizmus tora
Senki nem szerezhetett volna nagyobb örömet Putyin orosz elnöknek, mint kollégája, az ukrán Petro Porosenko, aki pár nappal a második világháborús győzelmi ünnepségek után aláírta a Rada (parlament) által már áprilisban elfogadott, a kommunizmust és a nácizmust egybemosó, egyszersmind a Hitler-barát Ukrán Felszabadító Hadsereg (UPA) gyilkos tevékenységét jogilag is rehabilitáló törvényeket. Az orosz propaganda mindig is azt állította, hogy Kijevben „fasiszták” gyakorolják a hatalmat; most kapott ehhez egy megfogható érvet. Amennyi (kár)öröm jutott Putyinnak, ugyanannyi, ha nem több bosszúság a lengyeleknek, akik csaknem százezer ártatlan honfitársuk kegyetlen halálát gyászolják ma is – nem az oroszok, hanem az UPA kezétől.
A kijevi kormány természetesen nem fasiszta, csak nacionalista. Újraírja az ország 20. századi történelmét, azt sulykolva a fejekbe, hogy az ukránok mindig is a szabadságukért, függetlenségükért, önálló (egyébként a 17. században megszűnt) államiságuk felélesztéséért küzdöttek, semmiben sem bűnösek, csak áldozatok (vö. Gábriel-szoborkompozíció). Maga Porosenko úgy fogalmazott, hogy „az ukránok voltak az elsők, akik a két totalitárius rendszer, a náci és a kommunista (uralmának) következményeit viselték”.
Volt azért itt más is. Például a majd két évtizedes nyugat-ukrajnai lengyel uralom a két világháború között, amelyet a többségi ukrán népesség nyelvileg, kulturálisan, vallásilag alaposan megszenvedett. Ennek a térségnek a reszovjetizálása a Molotov–Ribbentropp-paktummal kezdődött, amelynek a titkos záradéka visszajuttatta a hajdani területeket a Szovjetuniónak, és az új urak nemcsak a lengyeleken, de sok-sok deportálásra ítélt ukránon is bosszút álltak. Lényegében akkor aktivizálódott az UPA, amely az Ukrán Nacionalisták Szervezetével (ONU) együtt a Szovjetunió elleni német támadás után kezdett el szabadon garázdálkodni.
A lázadók azt hitték, hogy a villámgyorsan előrenyomuló német hadsereg nyomában kikiálthatják saját független államukat (a hírhedt Sztyepan Bandera, az ONU vezére meg is tette). Hitler azonban hallani sem akart az ukrán függetlenségről; neki segédcsapatok kellettek, amelyek gyorsan meg is szerveződtek. Nem csak Nyugat-Ukrajnában, hanem a nácik által megszállt keleti területeken is, ahol a helyi népességben még élénken élt a „holodomor”, a szovjet uralom által Ukrajnára szabadított, milliók életét követelő, a harmincas évek elején tomboló éhínség emléke.
A szomorú igazság az, amiről Porosenko ugyancsak hallgatott: Ukrajna kettészakadása nem az 1991-ben kikiáltott függetlenség után két évtizeddel, hanem már akkor bekövetkezett. Ukránok voltak azok, akik a Vörös Hadseregben szovjet oldalon harcoltak, de ukránok azok is, akik Hitler mellé szegődtek. Mégpedig nem is kis számban, bár erről manapság nem nagyon illik beszélni. Az UPA-nak nemcsak szervezett egységei voltak, amelyek irtották a bolsevikokat és a szovjet katonákat, partizánokat, hanem német egyenruhába öltöztetett ukránok szolgáltak tömegestül a holokauszt végrehajtói, a koncentrációs táborok „alkalmazottai”, korábban meg a gettók rendfenntartói között.
Mindennek tetejébe az UPA ellenségnek tekintett minden lengyelt; igaz, a föld alá kényszerített lengyel Honi Hadsereg se volt kíméletes az ukránokkal. Egy lengyel bloggertől olvastam, hogy a varsói felkelés leverésében ugyancsak komoly szerepet vittek az ukrán segédcsapatok, néhány hasonszőrű balti nácival együtt.
Mindez azonban semmi ahhoz a vérfürdőhöz képest, amelyet az UPA Volhíniában és Kelet-Galíciában rendezett 1943/44-ben, a nácik árnyékában. Teljes lengyel falvakat romboltak porig, nem kímélték a nőket, a gyerekeket se. Lengyelországban ma is tömeggyilkosságot emlegetnek, mivel százezerre becsülik az áldozatok számát. Megjegyzendő: az UPA a szó szoros értelmében vadállati kegyetlenséggel végzett mindenkivel; a balta és a vasvilla mindennapos eszköznek számított.
A hajdani UPA-parancsnok fia, bizonyos Jurij Suhevics ma az ukrán parlament tagja, és az ő nevéhez fűződik az immár elnökileg szentesített törvény, miszerint az ukrán függetlenség harcosának ismerendő el mindenki, aki a 20. század folyamán a legkülönfélébb formákban az ország önállóságáért harcolt. A törvényben ez áll: „Az állam elismeri, hogy a 20. század szabadságharcosai főszerepet játszottak az ukrán államiság helyreállításában, amely 1991. augusztus 24-én történt meg.”
Ugyancsak Suhevics indítványára külön törvény rendelkezik immár arról, hogy a „veteránok” és családtagjaik a legkülönfélébb szociális juttatásokban részesülnek, visszakapják azokat a rangjukat, viselhetik azokat a kitüntetéseiket, amelyeket a „függetlenségi harcokban” szereztek. Ugyanakkor mostantól tilos, illetve bűncselekménynek számít a „harcosok” érdemeit semmibe venni vagy tagadni. Egészen nyilvánvaló, hogy ez az egész cirkusz még az eddiginél is jobban szembeállítja egymással az ukrán nacionalistákat és a szovjet, illetve orosz nosztalgiákkal teli keleti és délkeleti régiókat.
De ha az UPA-ügy nem volna elég, ugyancsak törvénnyel nyilvánították illegálisnak a „nemzeti szocializmust és a kommunizmust”, valamint azok jelképeinek nyilvános viselését. Ami ez utóbbit illeti, az önkényuralmi jelképekre vonatkozó magyar törvényből már ismerjük, de azt végképp nem értem, hogy az ukrán államiságot, területi épséget stb. miként fenyegetné ma, 2015-ben akár a nácizmus, akár a kommunizmus. Ja, azért kellett törvényen kívülinek nyilvánítani, nehogy valaha is visszatérjen – olvasom. Egyébiránt Ukrajnában is gőzerővel folyik a szovjet világ emlékműveinek, szobrainak megsemmisítése, utcák, intézmények átkeresztelése, habár elég nehéz mivelünk párhuzamot vonni, mert az UPA-t és az ONU-t leszámítva nincs olyan korszaka és intézménye a legújabb kori ukrán történelemnek, amihez amúgy Horthy-módra vissza lehetne nyúlni.
Végül vissza kell térnünk a „lengyel szindrómához”. Tudvalevő, hogy Ukrajna euroatlanti tájékozódását, egyszersmind a kijevi kormány oroszellenességét a balti államokat nem számítva mindmáig Lengyelország támogatta a legerélyesebben. Varsó amellett volt, hogy ne „piszkálják” a volhíniai tömegmészárlást, legalábbis ne most, mert ezzel ártanak Porosenkóék tekintélyének. Arra azonban talán senki nem számított, hogy Kijevben „UPA-törvény” születik.
Az első komoly ember, aki kinyitotta a száját, Lengyelország egyik legismertebb katonája, a szárazföldi erők volt parancsnoka, nyugalmazott védelmi miniszterhelyettes, Waldemar Skrzypczak tábornok volt. Egy interjúban, amelyet a Gazeta Prawna nevű kis szaklapnak adott, közölte: visszavonja minden szavát, amellyel eddig Ukrajnát támogatta. Az ok: az ukránok veszedelmesen süllyednek vissza önnön nacionalizmusukba. „Rájöttem, hogy az ukránok nem törődnek a lengyel néppel”, mondta Skrzypczak, majd elmesélte, hogy az UPA a nagybátyját vasvillákkal szegezte egy elhagyott csűr ajtajához, és három napig hagyta haldokolni. „Elvetemültségük minden képzeletet felülmúlt. És nem a náci németek találták ki azokat a dolgokat, amelyeket az ukránok műveltek velünk. Baltákkal csapdostak agyon embereket... Kíváncsi vagyok, hogy Porosenko ukrán elnök milyen alapokra akarja építeni Ukrajnát. A vérszomjas nacionalizmusra? Rettenetes. Régóta mondom, hogy az ukránoknak meg kell szabadulniuk a nacionalizmustól, különben nagyon nehéz lesz együttműködniük Lengyelországgal. Ha egyáltalán.”
Ugyanez a tábornok januárban még azt javasolta, hogy Lengyelország szállítson nehézfegyverzetet a lepusztult ukrán hadseregnek. És hónapok alatt ide jutott.
Ui.: A „porosenkói alapokról” annyit, hogy a „csokikirálynak” becézett milliárdos elnök megígérte, ha megválasztják, összes üzleti érdekeltségét eladja. Semmit sem adott el. Tavaly, amikor az ukrán gazdasági válság újabb mélypontot ért el, ő maga dollármilliókkal gazdagodott.
