A megsebzett város

A belga főváros nyitottságát jelzi, hogy a lakosai között többségben vannak azok, akik – állampolgárságuktól függetlenül – külföldi gyökerűek; a brüsszeli régióban élőknek is csak alig hatvan százaléka született a belga királyságban. A legtöbb, manapság másod-, harmadgenerációs bevándorlónak mondott brüsszeli Marokkóból vagy Törökországból, esetleg a francia nyelvű, belga gyarmat Kongóból érkezett. Utóbbiak sajátos negyedet is magukénak tudhatnak a belváros közelében – errefelé lehet a legkülönlegesebb gyümölcsöket és fűszereket beszerezni.

A többségében marokkói származású muszlimok elsősorban Anderlecht vagy a már „terroristakeltetőnek” kikiáltott Molenbeek-Saint-Jean kerületben élnek. Vannak olyan helyi legendák, hogy ide már a taxisok is csak a kerülethatárig fuvaroznak, sötétedés után pedig nem tanácsos betévedni, hallani azt is, hogy itt lehet a legkönnyebben Kalasnyikovhoz jutni, de ezek túlzó megállapítások. Itt sokan tömörülnek: míg a muszlimok száma Belgiumban alig hat százalék, a fővárosban huszonöt százalék.

Brüsszel mindig szabad levegőjű, felvilágosult világváros volt a maga esetlenségével, közigazgatási teszetoszaságával együtt. A most felszínre törő feszültségeket túlzóan leegyszerűsítő módon, de részben azzal is jellemezni lehet, hogy bár a multikulturalizmus pezseg, de a bankokban és a közintézményekben továbbra is inkább szőke flamandok köszönnek vissza, a manipulációtól sem mentes hírekben pedig rendre afféle terroristaként bemutatott muszlim közösségek tagjai viszont leginkább csak a kiszolgálói munkakörökben találtak megélhetést. Valójában azok a másod-, harmadgenerációs „újbelgák” működtetik a várost, akiknek érdemibb előrelépésre kevesebb lehetőségük jut. A munkanélküliséggel küzdő és a befogadó közeg ellenére is ezzel a sajátos kirekesztésérzettel találkozó fiatalok ezekben a kerületekben fogékonyabbá válnak a kapaszkodót adó radikalizmusra. Anderlecht és a sokak által csak „kis-Bejrútnak” is nevezett Molenbeek problémája valós és húsba vágó.

A párizsi mészárlások a napi belgiumi rutinban még nem hoztak érdemi változást, bár a támadások fizikai közelsége (Brüsszeltől kocsival alig három óra alatt elérhető a francia főváros) és a molenbeeki szálak érezhetően megrázták a helyieket. A november 21-én elrendelt „lock down”, azaz a teljes brüsszeli zárlat viszont megkerülhetetlenül szembesítette a lakossággal, hogy ez már nem játék, ez a valóság. A belga hatóságok arra figyelmeztettek, hogy bárhol, bármikor terrortámadás történhet a fővárosban, ezért leállították a metrót, az embereket arra kérték, hogy kerüljék a tömegeseményeket, illetve, ha lehet, mindenki maradjon otthon. Az uniós intézmények körlevelekben értesítették a dolgozókat, hogy aki teheti, inkább „home office” jelleggel teljesítse a feladatait; az iskolák, óvodák pedig – így a neves és több ezer, elsősorban diplomata vagy EU-dolgozó gyermekeinek helyet adó European School is – bezárta a kapuit. A brüsszeli belváros háborús film forgatásához hasonlított, az utcákat katonai autók lepték el, mindenhol gépfegyveresek vigyázták a rendet.

De a belga főváros nem hagyta, hogy eluralja a pánik. Az emberek továbbra is igyekeztek úgy élni a hétköznapjaikat, mintha mi sem történt volna: sétáltak, kiültek a potenciális célpontnak mondott kávézók teraszaira, fotózkodtak a harckocsikkal. Mind a mai napig nagy keletjük van a „túléltem a brüsszeli zárlatot” feliratú pólóknak az interneten. Ugyanakkor a frekventált Flagey tér forgalmas kávézóiban – amelyek a zárlat idején is működtek és fogadtak vendégeket – biztonsági őrök nézték át a belépők táskáit, biztos, ami biztos. Az auderghemi nagy Carrefour bevásárlóközpont bejáratait is lezárták, csak egy központi ajtón lehetett bemenni, de előtte két terepruhás, sorozatlövőt tartó katona vizsgálta át az embert és a táskáját. A „lock down” öt napja alatt az Európai Iskola igazgatónője személyes e-mail üzenetben értesítette az érintett szülőket is minden áldott nap arról, hogy a biztonsági tanács épp mire jutott és az iskolai vezetés ennek alapján milyen intézkedéseket hozott.

Végül Charles Michel belga miniszterelnök bejelentette, hogy a (közvetlen veszélyt jelentő) négyes fokozatú riasztás még marad, de az iskolák és közintézmények újra kinyithatnak. A zárlat utáni első napokban fekete maszkot és golyóálló mellényt viselő, az ujjukat folyamatosan a gépfegyver ravaszán tartó kommandósok álltak őrt az Európai Iskola ucclei épületének főbejáratánál. A diákokat ez nem, az viszont igencsak zavarta, hogy a korábbiakkal ellentétben a felső tagozatosok ebédidőben sem hagyhatták el az iskola területét. A szülők persze kezüket tördelve várták, hogy becsukódjon az iskolakapu, fél szemmel pedig azt figyelték, hol bukkan fel gyanús alak. Az Európai Iskolában külön képzést tartottak a tanároknak és a biztonságiaknak, hogy támadás vagy behatolás esetén merre és hogyan kell menekülni, miként kell elbújtatni a diákokat. A kicsikkel rajzoltattak, a nagyokkal beszélgettek a párizsi eseményekről és a terrorizmus lélektanáról. Mindent fel kell dolgozni.

A 2015. novemberi brüsszeli zárlat óta a helyiek azzal a tudattal éltek, hogy nincs baj, de bármikor bekövetkezhet. A „lock down” után egy Brüsszelben élő magyar arról beszélt, hogy ha belép egy üzletbe, előbb körbenéz, merre van a vészkijárat, merre lehet elfutni, ha szükséges. Ha pedig kiül a Jourdan tér sörözőinek teraszára sült krumplizni, akkor inkább olyan helyet keres, ahonnan rálát a forgatagra. Mintha ez számítana.

Igaz, az sem számított, hogy Brüsszelben az utolsó percben a szilveszteri tűzijátékot és ünnepséget is lefújta a városvezetés, mert nem merték vállalni annak felelősségét, hogy több tízezer ember gyűljön össze a Grand Place melletti szűk utcákban. Az évforduló perceiben ennek ellenére sokan ünnepeltek az utcákon. Csak azért is. A tűzijátékfények mintha azt jelezték volna: nem hagyjuk magunkat.

Aztán olvadt a félelem. A szülőknek lassan már nem okozott gyomorgörcsöt föltenni gyermekeiket az iskolabuszra, a Bois de la Chambre hatalmas parkjának ösvényein pár nappal a múlt heti robbantások előtt még huszonnégy órás, éjszakába nyúló kerékpáros-váltóversenyt rendeztek, cserkészcsapatok és gyerekek rótták a köröket. A biztonságukat alig három rendőr vigyázta, mosolyogva, nevetgélve az egyik kanyarban. Azt hitték, már nincs mitől tartani, mindent átitatott a szabadság érzete. Március 22-én ezt vették el a brüsszeliektől. A legnagyobb értéküket. A szabadságukat.

Aznap reggel a szokásosnál valamivel gyérebb volt a forgalom, a brüsszeliták a szokott sorokban meneteltek az uniós intézményekhez. Ebbe a méla mindennapba tört be a reptéri robbantásról futótűzként terjedő hír, amit csak fokozott a Maalbeek metróállomáshoz közeli detonáció. A hely alig néhány méternyire van az Európai Bizottság Schuman téri épületkomplexumától és kétsaroknyira a magyar állandó képviselettől, amelynek egyik munkatársa súlyosan megsérült. Az egyik magyar EP-képviselő asszisztense két szerelvénnyel előbb szállt le ugyanitt. Ha reggel megvárja, amíg kihűl a kávéja – mesélte – vagy még egy cikket elolvas a Politico reggeli szemléjéből, akkor ugyanazon a metrón utazott volna ő is.

Az Európai Parlamentben az azonnali zárlat miatt bent rekedt dolgozók interneten próbálták tudatni szeretteikkel, hogy jól vannak; a telefonvonalakat ugyanis blokkolták, egyedül a külföldi, így például a magyar mobilok éltek csak, azok is korlátozottan. A brüsszeli óvodák és a nyitva tartó belga iskolák is azonnal bezárták a kapukat – amíg odabent vannak, addig biztonságban is vannak. Brüsszelt sokkolta a támadás.

De a falakra, az erkélyekre szinte azonnal kikerültek a belga nemzeti zászlók, mintha csak azt akarnák jelezni, hogy igen, együtt erősek vagyunk. Ennyi belga trikolórt legutóbb csak a futball-világbajnokság idején lehetett látni. Alig egy nappal az tragédia után gyertyák és üzenetek díszítették a tőzsde előtti teret, újabb két nappal később tömegfelvonulást szerveztek.

Brüsszel megsebzett város. De lélegzik. Nem hagyja magát. Az Európai Iskola igazgatónője legutóbbi levelében azt írta, hogy az intézmény felülvizsgálja a biztonsági helyzetet és a szükséges intézkedéseket; arról pedig később értesítenek, hogy a tavaszi szünet után, április negyedikén milyen körülmények között indulhat meg újra a tanítás. A robbantások előtti utolsó üzenete még csak arról szólt, hogy az első héten még nem lesz meleg étel a diákoknak ebédre, mert javítják a kazánt.