Winkler törvénye

Van, melyet kedveltem közülük, s van, melyet nem, de egyik vesztén se gondoltam, hogy valami olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Hogy valami odalett a világból menthetetlenül. Most meg mégiscsak ilyesféle érzésem támadt.

Ülünk Winkler Barnabással, a Hap megálmodójával, tulajdonosával és mindenesével a kihalt, bezárt galéria közepén, összecsukható kerti székeken, köröttünk, a falakon az utolsó kiállítás installációja, képei, s az elmúlt tizenegy évről beszélünk. Vagyis hát inkább ő beszél, én csak hallgatom, kérdeznem sem kell: a történet mögött a szemem előtt zajlik le a folyamat, melynek során ő is megérti, hogy vége van. Fegyelmezett ember, sokat tapasztalt elzászi ősökkel, most sem hagyja ellágyulni magát, de látom a szemén a legbelül zajló drámát.

A Hap ugyanis sokkal több volt, mint egy kiállítótér. A polgári létezés példája volt, a szigetlét példája, annak a példája, hogy felfordult világban is lehet normálisan élni, hidakat verni, annak a példája, hogy az előttünk járó generáció tudása nélkül csak mocsáron járnánk, annak példája, hogy a szakmánk tisztelete önmagunk tisztelete egyben, és főként annak a példája, hogy a kultúra nem fölösleges cafrang vagy üres kivagyiság, a kultúra a polgári létezés maga.

Winkler Barnabás mesél. Építészekről, akiket személyesen is ismert: tanították a Műszaki Egyetemen, vagy együtt dolgozhatott velük, vagy már gyerekként ismerhette őket apja környezetéből. Winkler Oszkár úgy lett nemzetközi hírű építész, hogy ki sem mozdult szülővárosából, Sopronból. De máig érvényes épületeket tervezett a két háború között éppúgy, mint az ötvenes években. Winkler Barnabás úgy tud beszélni az apjáról, ahogyan minden apa vágyja, hogy beszéljen róla a gyermeke, úgy tud beszélni a huszadik századi építészet történetéről, hogy az emberben felszökik a vágy, ha még egyszer születik, építésznek álljon, és úgy, de úgy tud beszélni Sopronról, hogy az ember képzeletben poncichter lesz maga is.

Körbesétálunk aztán, a falakon a hajdani tárlatok (száztíz volt belőlük) emlékeztetői, ez maga a búcsúkiállítás, néhány négyzetméteren ott van ez a tizenegy év: mindegyikhez kapok valami történetet is. Hol azt, mit lehetett tanulni ettől vagy attól, hol azt, hogyan sikerült felkutatni a hagyatékot, hol azt, mely épületei állnak még a kiállított építésznek. Három nemzedékről beszélünk, a nagyapák, az apák és a testvérek nemzedékéről, históriájukban a huszadik századi Magyarország története. Volt, akit margóra küldtek, volt, akit leszorítottak a pályáról, másokat egy ideig sztároltak, úgy tették tönkre őket, a többségnek meg az jutott, mint minden alkotó szakma képviselőinek, gúzsba kötve kellett táncolniuk. Winkler Barna ismer minden épületet, minden építészt ebben az országban, a hajdaniaktól a legfiatalabbakig. (Őket, mondja lelkesen, hivatalból, hiszen díjat alapított a számukra, dolga is tehát, hogy nyomon kövesse munkáikat.) Úgy tudja magyarázni, mit szeret egy épületen, olyan magabiztosan és lendületesen, hogy muszáj megkérdeznem:
– Ön mindig el tudja dönteni, hogy egy épület jól sikerült-e vagy sem?
– Persze – mosolyog. – Ízlésbeli eltérések adódhatnak, de a kvalitás mindig elárulja magát.

És máris ott vagyunk egyik kedvenc vesszőparipájánál, az ötvenes-hatvanas évek építészeténél. Képeket elemez, s közben mutatja, hogy a „szocialista realizmus” magyar változata voltaképpen a modernizmus átmentése volt, és abban a stílben is születtek remek épületek, akkor is dolgoztak remek építészek. És sorolja a neveket, lelkesen, tévedhetetlenül.

Felidézzük aztán az indulás éveit, hogyan született az ötlet, megmutatni ezeket az értékeket, s hogyan alakult át aztán kicsit a képzőművészet irányába is – nem hiszik, hány építész rajzolt, festett, fényképezett mesteri szinten –, s hogy maradt azért Sopron az egyik rendezőelv, bevallott és vállalt lokálpatriotizmusa révén. Beszélünk a kezdeti nehézségekről (ez is egy szakma, a kiállításrendezés, ezt is meg kellett tanulni), az első sikerekről (a pozitív visszhangról a szakmában, a sajtóban és nem utolsósorban a bérházban, ahol eleinte bizony gyanakodva figyelték az ügyet), arról, hogy milyen hangulatos verniszázsok alakultak zenével, pogácsával és jóízű beszélgetésekkel, hogy hamar kialakult egy törzsközönség, szakmabeliekből, művészekből, érdeklődőkből s az utca lakóiból. A Hap, szinte magától, olyan hely lett, ahol nem voltak szekértáborok, ellenhadak, ahol szót értett egymással mindenki. Aztán szó esik a növekvő nehézségekről (fizikaiaktól az anyagiakig, elfáradástól az elválságosodásig), s végül a döntésig, hogy elég, itt kell befejezni.

– Megérte? – kérdezem, miközben persze magam is tudom a választ.

Winkler Barnabás sikeres építész és üzletember, az általa tervezett épületek meghatározó elemei a fővárosnak, díjai számosak, cége nemzetközi hírű, ma is van mit a tejbe aprítania. Neki nem kellett sem bizonyítania, sem pótcselekednie. Van dolga elég egyébként is, ha nem dolgozik, rózsaszín Zsolnaykat gyűjt (páratlan gyűjteménye már a pécsi Zsolnay-negyed egyik dísze, állandó kiállítása), kamarazenél, szakmai szervezetekben tesz-vesz (az ő nevéhez fűződik a posztumusz Ybl-díjak keresztülvitele, hogy csak egy bravúrját említsük), teljes lett volna az élete a Hap Galéria nélkül is.

Winkler Barnabás nem gondolkodik a válaszon:
– Énbennem az a törvény, hogy ha az ember kap valamit a világtól, igyekezzen azt valahogy visszaadni. Én az építészettől, ezektől a mesterektől nagyon sokat kaptam. Tartoztam nekik ennyivel.

Aztán a további terveiről beszél, hogy kinek intézne még állandó kiállítást Sopronban, hogy mi dolga a Fugában, és hogy mi lesz az Építészeti Múzeummal. És ott van még Pécs is, meg egyáltalán. Egy igazi alkotónak sosincs megérkezés, csak újabb indulások vannak.

A Hap nem veszett el, értem meg a beszélgetés végén. Bezárt, de él. Mindannyiunkban, akik ott jártunk.