Vége, függöny: végleg bezár a Játékszín

– Mennyire „drága” az államnak a Játékszín a többi budapesti színházzal összehasonlítva?

– Az államilag támogatott színházak közül – minisztériumi és fővárosi fenntartásúak egyaránt beleértve – a Játékszín a második legolcsóbb. Nálunk kevesebb pénzt csak a Karinthy Színház kap. Itt a Játékszín közelében van egy másik, hasonló méretű, államilag finanszírozott színház, ami még így a forrás csökkentés kellős közepén is kétszer annyi pénzzel gazdálkodhat, mint mi. Nekünk tavaly 110 millió forintot adott az állam, a jegyekből közel 90 millió forint bevételhez jutottunk. Ha megnézzük, hogy mennyi került ebből vissza a költségvetésbe a különböző adókon keresztül kiderül, hogy a Játékszín valójában visszatermelte a pénzt, amibe került.

– 2011. december 15-én levelet kapott a Nemzeti Erőforrás Minisztériumtól, melyben tájékoztatták: januártól megvonják az állami finanszírozást Játékszíntől. Hogyan telt a karácsonyi szünet a színház üzemeltetőinek körében?

– A decemberi előadásoknak hála a karácsonyi szünet igen rövid volt és a levélnek köszönhetően igencsak rossz hangulatban telt. Mit tehettünk volna? Tudomásul vettük, hogy januártól a színház megszűnik. Ezt követően mégis kaptunk hatvannégy millió forintot, hogy ne év közbe zárjunk be. Gyorsan elővarázsoltunk egy bemutatót: színpadra vittük Herczeg Ferenc Kék Róka című darabját. Közben a háttértárgyalások és lobbizás tovább folytatódott. Úgy tűnt: épp annyian vannak ellenünk, mint mellettünk.

– Több mint egy hónap kellett ahhoz, hogy megszülessen a minisztériumi döntés: az évad végéig finanszírozzák a Játékszínt. Mi történt ez alatt a hónap alatt?

– Kettő esetleg három hónapra elegendő tartalékkal rendelkeztünk. Így a megtakarításainkból vészeltük át ezt a hónapot.

– Napvilágot látott egy olyan elképzelés, hogy a Játékszínt összevonják a Kamaraszínházzal és a Pesti Magyar Színházzal. Lehetségesnek tartott volna egy ilyen konstrukciót?

– Bizonyos pletykákból én is hallottam erről, azonban ezt a tervet hivatalos helyen sohasem erősítették meg. Többen azt mondták Őze Árontól a Pesti Magyar Színház igazgatójától ered ez az elképzelés, persze ő ez ellen később tiltakozott. Azt, hogy mindez puszta szóbeszéd volt, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tulajdonosi jogokkal bíró vagyonkezelő – saját elmondása alapján – nem is hallott erről az ötletről.

– Csomós Miklós kultúráért felelős főpolgármester helyettes januárban azt mondta: lehetséges, hogy a Játékszín átkerülhet a minisztériumtól fővároshoz, amennyiben a társulat költségvetése megfelelő, illetve az épület is jó állapotban van. Mikor fordult meg utoljára a Játékszínben Csomós Mikós?

– Csomós Miklós korábban többször ellátogatott az előadásainkra. Így afelől nincsenek kétségeim: nagyon jó tudta, hogy a Játékszín megfelelő állapotban van. Véleményem szerint a főpolgármester helyettes által felvetett elképzelés – hogy a főváros vegye át az üzemeltetést – jó szándékú ötlet volt. Úgy tudom a megvalósítás ott akadt meg, hogy a minisztérium a Játékszínt a színházra jutó költségvetési tétel átutalása nélkül kívánta átadni a fővárosnak.

– Szintén januárban Réthelyi Miklós a volt nemzeti erőforrás miniszter azzal indokolta a finanszírozás megszüntetését, hogy a társulat nem illik bele azon színházak sorába, amit a kormány támogat. Miért lógott ki a sorból a Játékszín?

– Nem szeretném kommentálni a miniszter úr véleményét. Úgy vélem a Játékszín teljesen beleillik a magyar színházi palettába, hiszen magyar nyelven magyar előadásokat viszünk színpadra.

– Mikor még bizonytalan volt az évad finanszírozása a Kamara Színház dolgozói felvetették, hogy éhségsztrájkba kezdenek. Önök nem gondolkoztak hasonló lépésen?

– Nálunk ez fel sem merült. Én erre alkatilag alkalmatlan vagyok és megpróbálok mindent tárgyalásos úton rendezni. Ez még inkább igaz, ha úgy érzem, hogy ok nélkül ér bennünket a sérelem. Ebben az esetben éppen ez történt.

– A Kamaraszínház és Játékszín kéz a kézben a rohant a vég felé. Hogyan emlékszik az előbbi társulat utolsó, május hatodikai előadására?

– Sajnos az előadáson nem tudtam jelen lenni, ugyanakkor engem is megérintett ez az esemény. Bármilyen széthúzó is ez a szakma, ez egy szomorú este volt mindannyiunk számára.

– Az elmúlt két évben átformálták Budapest térképét: utca neveket írtak újra, szórakozóhelyeket szüntettek meg és neveztek át, színházi vezetőket cseréltek le. Lehetséges, hogy a Játékszín helyén is csak egy másik színház lesz, vagy nem lesz több előadás a Teréz körút 48-ban?

– Megpróbáltam minden fórumon rákérdezni, hogy mik az elképzeléseik a helyiséggel kapcsolatban, azonban semmiféle tervről nem hallottam. Sajnálatos tény, hogy az elmúlt két évben a politika erősen átszőtte a színházi életet. Úgy tűnik (a hatalmon lévők szempontjából) én a palettának nem a legkedveltebb oldalán állok.

– Ki lehet szűrni a politikát a színházi életből?

– A politikát nem lehet kiszűrni. Már az ókori görögök is a politizáló színházat csináltak. Louis Jouvet (a II. Világháború előtti francia színházi élet egyik jeles rendezője) azt írta a Várkonyi Zoltán fordításában megjelent Egy színész feljegyzései című művében, hogy „a színház a politika gyümölcse és virága”. Itt az a nagy kérdés, hogy a politika mennyire intelligens, mennyire fogadja el az alkotás szabadságát.

– Milyen hatással lehet a hatalmon lévők szájízével szembenő színház a politikára és milyen hatással lehet az, ha a más állásponton lévőket eltávolítják?

– Ha a politika erősnek és stabilnak érzi magát, akkor a legtréfásabb kritikát is könnyen eltűri. Ha a politika kisszerű és kicsinyes, akkor – mivel az erő és a pénz a döntéshozók kezében van – könnyűszerrel ellehetetleníthetik az ellenvéleményt képviselő színházat.

– Milyen módon jelent meg a Játékszín előadásaiban a jelenleg regnáló kormánnyal szembeni kritika, a Fidesszel szembeni irónia?

– Az a meglepő, hogy az elmúlt időben nem politizáltunk. Persze nem volt ez mindig így. Húsz évvel ezelőtt Darvas Ivánnal, Zente Ferenccel, Gábor Miklóssal és a többiekkel úgy döntöttünk, hogy itt a budapesti boulevardon csinálunk egy bulvár színházat. A végső cél persze valami újszerű alkotás színpadra vitele volt, amit a populárisabb előadásokból fedeztünk. Így vittünk sikerre egy Moldova György darabot az Antall kormány alatt. Teltházas előadás volt. Az akkori kormány abszolút nem avatkozott bele a színházi életbe.

– A Játékszínnek nincs állandó színész társulata, ugyanakkor az összes háttérmunkát ugyanaz a csapat végzi. Hányan dolgoznak a Játékszínben és mi lesz Önökkel, ha bezárják a színházat?

Jelenleg huszonöt ember dolgozik rendszeresen a Játékszínben. Ez egy tréfás szám, hiszen ez azt jelenti, hogy egy személy két-három munkakört is betölt egyszerre, így ennél kevesebben már nem is lehetnénk. A színészek olyan 70-en, 80-an vannak. Ha hozzáadom a külsősöket: a biztonsági őröket, a takarítókat, a büféseket, akkor ez összesen 100-110 embert jelent. Mi lesz velük? Nem tudom. Én megpróbálok a maradék erőm bevetésével küzdeni a Játékszín megmentéséért, még akkor is, ha ez jelenleg reménytelennek tűnik. Senki sem tudja mit fog csinálni, ha a színház megszűnik, mindenki meg van ijedve. Félek, hogy a dolgozóknak körülbelül a fele nem fog egy hamar munkát találni. Régen, egy a Nemzeti Múzeumba bemutatott kiállításon láttam egy 1848 utáni temetkezési rendelkezést. Ebben pontosan meghatározták, hogy kiket hova kell temetni. A sor végén felfigyeltem a következő feliratra: „színészek, kurtizánok a város falain kívül temetendők.” Azt reméltem, hogy ez az idő elmúlt és a színházi ember polgárjogot nyert. Ez részben meg is történt, hiszen sokan tisztelnek minket, ugyanakkor úgy tűnik, mindig vannak olyanok, akik azt szeretnék, hogy a falakon kívülre legyünk eltemetve.