Vakmaraton

Egy vak sportoló a versenyeken nem boldogulna, ha nem tudná, hol vannak akadályok, merre kell fordulni, mire kell figyelnie. Ocelka Róbert szemét Dáva Ivánnak hívják. Futás közben szalag köti össze a két férfit, Robi uszodai edzésein Iván egy horgászboton teniszlabdát tart fölötte: azzal pöccinti fejbe, amikor forduló jön. Mert Róbert egyébként a falnak menne. Van egy versenytandembringájuk is: síkon repül, lejtőn felfelé viszont alig megy, de ez még mindig jobb, mint lefelé: akkor életveszélyesen száguld 60-70-nel.

Robi szeme folyamatosan romlott kamaszkora óta. Iskolába még látó gyerekekkel járhatott, de amikor kamaszodni kezdett, már harmincvalahány dioptriás szemüveg kellett. Nevetve meséli: szódásszifonnal az orromon kicsit bajos volt csajozni. Nem is láttam azokat az apró jeleket, amelyekből kiderül, hogy zöld az út.

Az önbecsülés, a feszültségoldás útja sokak számára a sport. A most 38 esztendős Róbert 1996-ban egy baráti társasággal indult először utcai futóversenyen, 2002-ben már egy nemzetközi triatlonon találta magát. Ez volt az az év, amikor csatlakozott a vakok általános iskolájának sportegyesületéhez. Szakajtószámra nyerte nekik az érmeket. Kisegítő edzőként is ott dolgozott – amíg volt erre pénz. Azokat a gyerekeket bízták rá, akik másnak nem kellettek. Akiknek mindent újra és újra meg kellett mutatni. De az ő hálájuk volt a legnagyobb, tőlük jött a legtöbb szeretet. Azóta kisegítő edzőre nincs pénz. Robi attól tart: kis védenceire mostanában senkinek sincs ideje.

Dáva Iván sikeres tervezőgrafikus és szintén nem sikertelen triatlonista. Ma, 52 esztendősen sem okoz neki gondot egy 212 kilométeres ultramaratoni Balaton-futás. Éppen egy ilyen versenyen kezdődött négy éve a kapcsolatuk: Iván egy fogyatékossporttal foglalkozó szakembertől kért tanácsot: ki lehetne az a versenyző, akit érdemes lenne befizetnie a négynapos erőpróbára? Robi lett a kiválasztott, akivel együtt teljesítették a napi 48, 57, 53, 56 kilométeres távot. Eleinte még voltak malőrök. Egy frissítőasztalnál például Iván elfelejtette Robit irányba állítani, csak szólt neki: indulunk. Robi nekisprintelt az asztalnak, Ivánt is magával rántva, ott aztán nem sok frissítő maradt. Ma már a kezükre kötött szalag szinte csak formaság: régóta nincs ráncigálás. Már a szuszogásból, a kis zajok ritmusából minden világos. Iván tudja, hogy Robi legnagyobb gondja nem az irányváltás, hanem a szintkülönbségek kezelése. Csak ennyit mond: fel! le! És utcai versenyeken „vak futó!” felkiáltással gyengéden félrehessegeti az útból a hobbifutókat: párban nehezebb előzni.

– Én nevelem Ivánt. Türelemre, megértésre. Mert nagyon csökönyös!

Robi öntudatosan felel a kérdésre, ami nem is neki szólt, hanem a grafikusnak. Vajon miért vállalkozott arra, hogy a saját teljesítmény keresése helyett egy vak fiatalember sikerének eszközévé szegődjön a fogyatékossporttal foglalkozó Suhanj! Alapítvány segítő munkatársaként?

– Úgy jártam, mint a kis herceg a rózsájával. Ha már megtaláltam, akkor öntözni kell – próbálkozik Iván, fanyar mosollyal jelezve, hogy ezt a mondatot kicsit negédesnek találja. Újrakezdi: – A Suhanj! egyik tagja csatlakozását azzal indokolta, hogy amennyit itt tesz, annyival jobb lesz a világ.

Ismét sokallja, inkább példákat mond. Azt, amikor egy Kékes-futáson két végtagsorvadásos, aprócska, kerekes székes lányt röpítettek fel a hegytetőre. A leírhatatlan boldogságukat a csúcson, ahová másként sohasem jutottak volna fel. Vagy azt az izgalmat, ahogy egy tolószékes meséli: lefutottam a félmaratont! És tényleg, tőle az is nagy teljesítmény volt, hogy nem esett ki a székből, kapaszkodott, miközben sebesen tolták. És sütött a nap, és ő száguldott, és a pálya mellől biztatták, éltették.

– Volt, hogy egy úszóverseny után Robival vacsorázni mentünk. Mellettünk egy fiú nagyon illedelmesen a lábával falatozott, mert karja, keze nincs neki. Ez nem líra, és nem vitatható, mint nálunk a grafikában annyi minden. Ez kemény tény. És tény az emberfeletti öröm is, ami a szemében lobogott, mert aznap végre legyőzte régi riválisát, akinek persze szintén csak alsó végtagjai vannak.

Robi 2009-ben megnyerte kategóriájában a duatlon-Európa-bajnokságot, 2011-ben 6. lett a triatlon-világbajnokságon. Férj (esküvői tanúja persze Iván volt), egy egyéves gyönyörű kisfiú büszke édesapja. Örömét csak az árnyékolja be, hogy nem sikerült úszóként kijutnia a londoni paralimpiára, bár teljesítette a szintidőt. Ám kicsi a csónak, kevés a pénz: csak olyanokat vittek, akikről tudható volt, hogy döntősök lesznek. Robi és segítője, Iván most Rióra gyúr: ott négy év múlva már versenyszám lesz a fogyatékostriatlon is.

Gusztos Péter, a Suhanj! Alapítvány vezetője azt mondja, Robi az ő zászlóshajójuk. A krónikás persze azt is tudja: csóró egyesületben kódis példakép. Robi eddig a fogyatékosok életét bemutató Ability Park munkatársa volt, csakhogy az a közelmúltban csődbe ment, a vak triatlonista most éppen új számot próbál: hogyan lehet megélni a nagy semmiből. A Suhanj! vagyona is a zéró felé tart. Élsportoló edzésköltségeire, kalóriapénzére, utaztatására bizonyosan nem telik, hiszen még az egyesületi lét napi kiadásainak fedezete is hibádzik.

Múlt vasárnap a monstre Spar-maratonon az EMMI-minisztérium vezetői beálltak a látás- és mozgássérült sportolók közé. Maga Balog Zoltán miniszter és az EMMI-államtitkárok is futottak velük. A hivatalos közlemény szerint azért, „hogy felhívják a figyelmet a rendszeres testmozgás fontosságára”. Igazán szép dolog. Az viszont csak később derül ki, hogy tényleg segíteni akarnak-e, vagy csak fotózkodni mentek, kicsit fényezni magukat.

Iván mindenesetre hittel mondja: négy év múlva sok minden más lesz. Robi, a Suhanj! Alapítvány fizetett edzője érmesként jön haza Rióból, és szponzorai büszkék lesznek rá: ők segítettek, hogy bebizonyíthassa, vakon is fel lehet jutni a csúcsok csúcsára, az olimpiai dobogóra.

Vagy sem – vágná rá a szkepszisben utazó krónikás. De inkább csak bólint.