Tour de CÖF

A „haddelhadd” választások formájában közeleg, melyre „lassan de biztosan fel kell pörgetni a gépezetet”. A Békemenet résztvevői vették is az adást és a katonai tiszteletadást követően kellően felpörögve távoztak a térről. Ez ugyanis – félreértés ne essék – nem civil megemlékezés, hanem hivatalos állami ünnepség volt. Úgyhogy volt benne közpénz is.

A hídtúrát – legalábbis a felét – elcsaltuk, valljuk be férfiasan. Csak háromnegyed kettő, de a BKV-s műsorközlő már jelzi, máris beállt a hídzár, közrendezvény folyamatban, a síneken döglődik pártucat sárga villamos. Rohanunk, rohannánk mi, hogy le ne késsük a startpisztoly dördülését, de már késő. Az esemény (és a CÖF) fő szervezői, a főszerkesztő (Bencsik úr), az iparmágnás (Széles gyáros és laptulajdonos), a szőnyegkereskedő (Csizmadia doktor), a megmondó-ember (Bayer Zsolt) és az ideológiai szendvicsember (Fricz Tamás) félórája a szeren. Beálltak zászlaik mögé, a frontvonalba és indul is a Tour de CÖF.

A Bem rakparton panaszos énekszó kavarog a szélben (ne hagyd elveeeszni Erdélyt iiistenüüünk), pattogós katonazenével kombinálva, meleg van, majdhogynem hőség, fülledt utónyári, s ahogy a szervezőktől halljuk a teherautóról „soha még ennyien így, együtt, na de tényleg”, továbbá „felköthetik a gatyájukat a matematikusok”, mert „lehet, hogy a végére” még összejön a legendás, 2002-es egy vagy kétmillió. Ami azért túlzás. A térre érve szomorkásan látjuk, hogy milyen szellős az a tér, a tömeg a múzeumlépcsőig sem ér. Jó, ha megvagyunk a negyven-hatvan ezren, ami Orbánnak kisebbfajta kudarc, más politikusnak eredmény. Ősz van, a Békemenet népe is szüretel.

De nem tökmindegy, hányan jöttünk össze? Ahogy boldogult nagybátyám mondta paposan: a „nyájnak azért kell összejönnie, fiam, hogy ne legyen szanaszéjjel.” És ez a lényeg. Ők is így érzik ezt, a fel-alá vonulók. A penzum, amit a szervezők kiszabtak, nem csekély. Csizmadiáék kemény nyolc kilométeres programot állítottak nekünk össze. Süt a nap, a Pozsonyi út sarkán a Mc Donalds előtt csíkszéki vendégmuzsikusok csíki csujogatóst játszanak, brummog a bőgő és A. város nyugalmazott református lelkésze külön kitett magáért. Talpig fekete Bocskaiban érkezett, két botra (és egy rokonra) támaszkodva, ami megindító. Az Oktogonnál még tartotta a lépést... A tömegben a szalmakalapos székely öreg-hippi butykosából pálinkát kínál, de ezt az úri közönség túlzásnak érzi. Hagyjuk cimbora, ennyire azért nem vagyunk.

Nem is kell a hangulatot fokozni. A sokaság (és a remélt győzelem tudata) megágyaz a derűnek. Mögöttünk Margit néni, Pomáz színeiben „minimum 51”, de „az sem baj, ha 71” százalékot tippel, de legalább „három harmadot.” A többiek csak hallgatnak. „Elég lesz az a négyötöd.”

Ha már Pomáznál és Margit asszonynál tartunk, nem kell ahhoz néprajzosnak lenni, hogy észrevegyük, az október 23-i Békementet a vidéki tábor politikai épülésére szánták. Magasba emelt táblácskák jelzik a regionális sokféleséget. Odébb a Bajcsi-Zsilinszky úton pártucat busz is parkol. Hogy honnan jöttek? Talány. Újpest zászlaja mellett Drégelypalánk lobogója, mellette Rétság, előttünk erős komlói kontingens, nyugdíjas ex-vájár körökben egyre menőbb a Fidesz, főleg mióta Orbán bejelentette a széntermelés újraindítására vonatkozó rezsicsökkentő terveit. Kár hogy a vájárok elfogytak húsz év alatt. Szentendre szintén erős, az ottani civilek jó-része narancsszín mellényben érkezett.

A tudósító jóvátehetetlenül beszorul a Tállai birodalom legközepébe, a Heves megyei seregbe, a Polgárok Háza felirat mögé. Néhányan apró székely (hold, csillagokkal kék mezőben) lobogókkal jelzik identitásukat. A politikai polémia a molinókon mérsékelt szerepet kap. Egy Hupikék Törpikéket azért látni Gyurcsány, Bajnai, Mesterházy portrékkal összejátszva. „Hókuszpók és a többiek.”

Az idősödő közönség a Kodály körönd magasságában kezd kidőlni. Nem a távolság kimerítő, inkább a tempó, a reménytelen tömeg-csoszogás.

– Maradok – mondja csüggedten egy csabai úr, K. bácsi, a padra rogyva. – Húz a csúz. Majd megnézem a kivetítőn.

Mellesleg igaza van, az úttest fölé ágaskodó közvetítő kocsikon, kamerákon, kivetítőkön látni, a közszolgálat ma is kitett magáért. Az Orbán beszéd a fél belvárosban (s nyilván több állami csatornán is) látható majd. Kérdés: K. bácsinak miért kellett akkor Békésből felvonatoznia?

-----------------

Hősök tere. Az Andrássy torkolata megállíthatatlan hurkatöltőként ontja a népet. A pulpituson katonazenekar pattog, a magyar honvédség utolsó ütőképes alakulata. Cseh Tamás felvételről (Corvin köziek) énekel, s nem hiányoznak a „nemzeti rock” tradicionális követői sem. A közelben Orbán is melegít, de nyilván nem a Lendvay utcai pártszékházban. Bevonulnak a történelmi zászlók, díszszázad tiszteleg, fogadás jobbról, s jön is a miniszterelnök. Az úri közönség hosszan, álmosan tapsol, csak egy túlhevült, vörösre dauerolt néni kockáztat meg pár lelkendező, önfeledt sikolyt.

Orbán történelemfilozófiai kitérőkkel díszített ’56-os előtanulmánnyal indít. ’56 új, Fideszes értelmezését adja, burkoltan beleszőve a história menetébe saját történelmi szerepét. Mert ami nem sikerült ’56-ban, a véres áldozatok ellenére, az összejött itt (neki), a Hősök terén, az áldozatok dísztemetésén. Itt „szólítottuk fel” (pontosabban szólította fel ő, mint emlékezhetünk!) a szovjet csapatokat mielőbbi távozásra. Akik futottak is mint a nyúl, kár hogy a dolog le volt már beszélve. Reagan és Gorbacsov kihagyva a történetből.

A szabadságharc alant következik. Orbán szerint azóta ugyanis kiderült, hogy nem elég néhány kodifikált jogszabály ahhoz, hogy szabad legyen a magyar. A szabadságot, a családok boldogulását (beleértve a rezsicsökkentést) folyamatosan meg kell védeni. Pláne – tér a tárgyra merész fordulattal –, pláne hogy külső ellenségeinknek hazai szövetségesei vannak. Taps. Mert mindig voltak „összejátszók”, együttműködők, ágensek. Afféle árulók. De ezt – becsületére legyen mondva – az ünnep (és a külföldi diplomáciai meghívottak) miatt nem mondja ki, csak sejteti. Ám a kivívott szabadságot – jó kormányzás ide, jó kormányzás oda – újra és újra meg kell védeni. A legközelebbi lecke ahhoz, hogy ne görbedjünk rabigába, most következik. Ennek egyetlen feltétele van. Hogy mi (vagyis én!) maradjunk hatalmon. A végén Orbán kiadja a jelszót: álljanak fel a csaptok, pörögjenek fel a választási a motorok. Jön a kampány.

A Békemenet közönség bágyadtan tapsikol. Tudjuk. Tudjuk. De mire ez az örök választási cécó? Nem lehetne a dolgot elhalasztani, pár száz évre?

Kivonulnak a történelmi zászlók. Viszonylag gyorsan kiürül a tér. Amilyen lassan jöttek, olyan gyorsan mennek el. Sietni kell. Indul a vonat.