Szembenézés

Hova tűnt az MSZP?

Megvagyunk. A helyzet változott. Eddig – a pártelnöki és kormányfői pozíció egyben tartása miatt – a baloldal politikai központja a miniszterelnökség körül formálódott. Utóbbi poszton most egy válságkezelő kormány vezetője ül, s az új politikai modell új politikai centrumot igényel az MSZP „bázisán”, formálisan a Jókai utcai székházban. Ám az „átállás” nem megy azonnal, előbb az új hatalmi konstrukció stabilizálása volt a feladat. Miniszterelnököt jelöltünk, kormányt alakítottunk, új pártelnökről és ügyvezetésről döntöttünk. Az azóta eltelt egy hónapban aztán tettük, amit tennünk kellett: a válságkezelés 2009-es törvényeit gyorsan a parlament elé vittük, és a napokban benyújtjuk a jövő évi adótörvényeket is.

Akkor csak vegyük az európai parlamenti kampányukat: plakátjaikon „újult erővel” azt hirdetik, „kezeljük a válságot”, „talpra állítjuk a gazdaságot”. De nem gondolja, hogy halvány üzenetek ezek, mozgósítóerejük sincs egy, a hitelességében és népszerűségében drámai mélypontra sülylyedt párt esetében? Ráadásul a válságkezelést elsősorban a szakértői kormány kommunikálja, az MSZP mintha nem találná a mondandóját.

A kritika dacára is azt mondom: tényleg a válságkezelés az elsődleges. Ha ma Gyurcsány-kormány volna, minden lépése a kampány részét képezné. Most – az említett okok miatt – részben elválik egymástól a szakértői kormányzat tevékenysége és a szocialista kampány.

Épp a 168 Órának nyilatkozta Bajnai Gordon: válságban nem lehet „ideológiai doktrínák” alapján eljutni a megoldásokig. De ebben mennyire lehet megengedő az MSZP?

Erről vita zajlott nálunk. Elfogadtuk, hogy nem „pártkormányról” van szó, ám ez nem jelentheti azt: a nemzeti program intézkedései nélkülöznék az értékválasztást. Mert bár a válságnak nincs „politikai színe”, a válságkezelésnek van. Azért áll mögötte a szocialista párt, hogy a baloldali karakter kifejeződjön benne: a társadalmi csoportok közötti igazságos, méltányos, arányos teherviselés. Milyen terheket „kér” a válság az aktív középosztálytól, amely a „vállán tartja” az országot, s miként segíthetjük őket, hogy ne veszítsék el egzisztenciális biztonságukat. Vagy: szolidárisak legyünk az igazán krízisben lévőkkel, ezt szolgálja – egyebek mellett – a méltányossági nyugdíj, a krízisalap létrehozása. És vonjuk be a tehetősebbeket, lásd: vagyonadó. Számunkra alapvetés, hogy a társadalmi együttélés kereteit baloldali módon alakítsuk: ne engedjünk teret a szélsőséges bűnbakképzésnek, rasszizmusnak, antiszemitizmusnak. A társadalmi feszültségek kezelése is baloldali szempont.

Én most csak az ingatlanadó ügyét említeném. Vámosi Nagy Szabolcs adószakértő „bohózatnak” minősítette az új adónem körüli mizériát, amelynek hullámára rögtön felült Orbán Viktor. Azt mondta: a vagyonadó szimbóluma a szocialisták korszakának, és aki nem akar vagyonadót, szavazzon a Fideszre.

Hát aki azt akarja, hogy a vagyonosoknak ne legyen adójuk, az tényleg szavazzon a Fideszre.

Fordítsunk a dolgon: miért szavazna bárki is az MSZP-re a vagyonadó kapcsán? Egyáltalán: miért érte meg? Nagyjából 200 ezer ingatlant érint, s 40-50 milliárd forint bevételt jelent?

Minden „apró tízmilliárd” is kell a költségvetésben. Másrészt: ha a kérdés úgy vetődik föl, hogy akarnak-e tizenötezerrel többet hazavinni a havi keresetből, akkor máris értelmezhető az összeg. Ez az egyik fedezete a személyi jövedelemadó csökkentésének. De valóban tévedés lett volna a nyugat-európai vagyonosodási viszonyokból kiindulni: akinek ingatlanja van, az vagyonos. Ott rengeteg a bérlakás, és „alapszinten” a középosztály felső rétege engedheti meg magának a lakástulajdont. Nálunk viszont vannak, akiknek – a tanácsi lakások megvásárlási-átadási akciójából adódóan – ez az egyetlen vagyonuk. Felismerve a különbséget, az eredeti törvényjavaslat módosítása szakmai korrekció, nem pedig gyávaság. Sőt ez is arra utal: a válság időszakában éppen a baloldaliságnak, az arányos, igazságos teherviselésnek kell felerősödnie.

Nem késő? Szavazóik azért is tűntek el, mert eddig azt látták: a baloldaliság „hatalomtechnikai menedzselés” lett, kivesztek belőle a baloldali értékek.

Ebben új szakaszt kezdtünk: a baloldaliság újra társadalompolitikai állásfoglalás is. Az EP-választás őszinte szembenézés lehet: június 7-ével lezárul az a politikai szakasz, amely 2004 óta tartott.

Tehát a Gyurcsány-korszak?

Félreértés ne essék: nem Gyurcsány Ferenccel akarunk szembenézni, hanem önmagunkkal. Én nem vagyok híve annak, és nem is elegáns, hogy egyvalaki fölött törjünk pálcát a szavazóink elveszítéséért. Ez közös felelősség, a mi politikai gyakorlatunk következménye. Június 7-e után az MSZP új működésének konszolidációja indulhat el, s egy új politikai stratégia kialakítása. Amelynek nemcsak a pillanatnyi válságkezelés baloldali karakteréről, a hétköznapi biztonság megteremtéséről kell szólnia, hanem arról is: a világválság kapcsán a baloldal miként tud megújítani különféle értékeket, legyen az akár a zöldmozgalom, az alternatív gondolkodás vagy a lokális és a globális viszonya.

Netán hasonlóan a ’68-as „új baloldalhoz”?

Abszolút. Két éve még kevés érv lett volna ahhoz, hogy ez a világ meghaladható. Ma pedig – a globális válság idején – nincs érv arra, hogy ez a világ tökéletes. Most sokkal könnyebb elvárni a politikai baloldaltól egy alternatív jövőbe vetett hitet. Ez, illetve a válságkezelés baloldali értékválasztása, valamint a közös felelősségvállalás jelentheti az MSZP számára a változást.

Mentalitásváltást?

Habitusváltást – visszaadva a baloldal szuverenitását: nemhogy helyetted, de csak veled együtt tudjuk megoldani a helyzetet. Mi csakis azt kínálhatjuk „receptként”, ahogyan mi belül valljuk. Ha mi nem befogadóként, nem integrálóként cselekszünk, ki hinné el, hogy érte és általa cselekszünk? Erre értem az új habitust: nem a verbalizmusoknak, hanem a tetteknek kell érvényre jutniuk.

De ha a Fidesz fölényesen győz az EP-választáson, megeshet: a vereség után hatalmi harc indul el az MSZP-n belül, széteshet a frakció is, ez pedig előrehozott választásokat von maga után.

A nem szakszerű értékelés kétségkívül veszélyes lehet. Ha csupán az őszödi beszédet nézzük: az adott helyzethez képest sokkal jobban beszűkítette későbbi lehetőségeinket.

Ezt hogy érti?

Számos okunk van az önkritikára – mérlegre téve a társadalmi párbeszéd elhanyagolását, a politikai gyakorlatot, annak hitelességét –, de állítom: 2002-ben helyes volt, hogy nagyarányú infrastrukturális fejlesztésekbe – autópályák, gáztározók – kezdtünk. Noha ez akkor rövid távon a versenyképességünket veszélyeztette a ráfordított pénzek miatt. Miközben most korrigálni kell a szociális, oktatási, egészségügyi politikánkat, Magyarország kitörési pontja mégis az elmúlt években megteremtett közszolgáltatás színvonalában, a szellemi és az épített infrastruktúrában rejlik. Abban is biztos vagyok: a konvergenciaprogram 2006-ban igazi nemzeti politikai program volt. Összességében: a Fidesz nem tud annyira nyerni, hogy felettünk is győzzön. Csak mi tudjuk szétmorzsolni magunkat, ha a közelmúltat nem a jövő igényével, a további együttműködést elősegítve – mi az, ami megerősít minket – értékeljük.

Ha az MSZP képes is rendezni belső sorait, kérdés: vajon egyben marad-e az SZDSZ? Ha június 7-én nem lépik át az ötszázalékos küszöböt, nem kizárt: fölerősödik a Bajnai-kormány ellenzőinek a hangja a liberális frakción belül, ami szakadáshoz is vezethet. Végeredményben pedig akár ahhoz is: Bajnai már nem látja biztosnak az SZDSZ támogatását, s maga mond le.

Nemcsak a szocialistáknak, az országnak is ahhoz fűződik érdeke, hogy ne temessük el az SZDSZ-t. Másfelől, ha a kormány mögötti többség biztosításához nemzeti elkötelezettségből járult hozzá a két párt, akkor ezt nem írhatja felül az EP-választás eredménye. Egy előrehozott választással hazardírozás lenne a Fideszre bízni a válságkezelés leckéjét úgy, hogy ismeretlen a programja. Az országnak most az ad több esélyt, ha a kormány végigviszi 2010-ig a válságkezelés szükséges intézkedéseit, és visszaszerzi Magyarország hitelességét a világban.