Remény

Porrajmos (cigány nyelven: elpusztítás) zajlik a faluvégeken?

Ez a fogalom már foglalt. A második világháború idején a romák ellen elkövetett népirtásra vonatkozik. Keveset tudunk a mostani ügyről. Nem ismerjük az elkövetőket, az indítékokat, csak annyi biztos: a bűncselekmény cigány emberek ellen irányul.

Kézenfekvőnek tűnik a párhuzam, hiszen a hatodik áldozatot követelő kislétai gyilkosságot a roma holokauszt évfordulóján követték el.

Elképzelhető, hogy szándékos volt az időzítés, de véletlen is lehet.

Óvatosan fogalmaz. Pedig egyre többen feltételezik, hogy rasszista indulat motiválta a bűncselekményeket.

Jól mondja: feltételezik. Akkor lehet a motívumról bármit mondani, ha ismerjük az elkövetőt. De ez is egy lehetséges verzió, amelyet meg kell vizsgálni. Jogász vagyok, nem szeretnék prejudikálni.

Mára divattá vált a rasszizmus, a kirekesztés Magyarországon. Nem sikerült megálljt parancsolni a gyűlöletnek. Sokan cinikusan figyelték a szélsőségek rombolását és masírozását a budapesti utcákon. Hat embernek kellett meghalnia ahhoz, hogy elgondolkodjanak azon, mennyire rossz irányba mennek a dolgok. Gyilkossággal jött a katarzis.

Még nem érzem az átütő támogatást vagy megtisztulást. Az tény, hogy eddig a pártpolitika saját céljai érdekében használta a kisebbségek ügyét. De a kilencvenes években helyi szinten maradtak a konfliktusok. Elképzelhetetlen volt, hogy romák életére törjenek, hogy egy párt a cigányellenességre építse fel az ideológiáját, vagy egy rendőrkapitány a nyilvánosság előtt „cigánybűnözésről” beszéljen.

Pedig nem a romák hibásak a rendszerváltás illúzióinak elvesztéséért, a politikusok hitelvesztéséért vagy a válságért.

Majdhogy törvényszerű, hogy ide jutottunk. Elmérgesednek a viszonyok, ha egy népcsoport jelentős része tartósan jövedelem nélkül marad, ha az új generáció úgy nő fel, hogy esélye sincs legális jövedelemre szert tenni. Vidéken szinte megszűnt az állam szerepvállalása. Sok helyütt nincs rendőr, vasút, iskola. Akár a prérin, az emberek önmaguk veszik kezükbe ügyeik intézését. Ez pedig újabb és újabb konfliktusokat szül.

A cigány értelmiségnek is nagy a felelőssége abban, hogy ide jutottunk.

Így van. De olyan maroknyi ez a réteg, és egzisztenciálisan annyira gyenge még, hogy a roma értelmiségiek rászorulnak köztisztségek vállalására. Ilyen pozícióból nehéz a döntéshozókra nyomást gyakorolni.

Sólyom László államfő azt mondta, robbanásveszélyes a helyzet. A cigány vezetők pedig polgárháborúról vizionálnak. Nem túlzás ez?

Romlottak a roma közösségek és a magyar társadalom békés együttélésének feltételei. Az elmúlt húsz évben még a társadalmi integráció fogalma sem értelmeződött, nemhogy előrelépés történt volna ezen a területen. Mivel a támadássorozat elkövetőiről nem tudunk semmit, a gyanakvás légkörében sorra születnek az összeesküvés-elméletek. Az emberek félnek, idegesek, bármilyen meggondolatlanságra képesek.

Az elméletgyártásban élen járnak a pártok is. Az egyik azt mondja, a kormány érdekében történnek a bűncselekmények, a másik külföldi titkosszolgálati szálat keres, vagy egy erős, új kormányért kiált, a harmadik a szélsőjobbra mutogat. Nem használ a politikai hisztéria.

Sőt, sokat árt, ha egymást vádolják a pártok. Magatartásukkal elfedik annak igényét, hogy romáknak és nem romáknak le kellene ülniük egymással, és tisztázni bizonyos alapvető fogalmakat. Elölről kell kezdeni mindent. Ma már ott tartunk, hogy mindenki mást gondol az integrációról vagy az etnikai adatkezelésről.

Vagyis ön szerint is nemzeti kerekasztalra van szükség?

Ennek szükségességét Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány vezetője vetette fel. Nem a forma a lényeg, hanem az, hogy van-e olyan akarat, amely új alapra helyezi a romák és magyarok együttműködését. Végre tenni kellene valamit! Egyetértek a kormányfővel: vissza kell adni a munka becsületét, de ehhez előbb munkahelyeket kellene teremteni. Nem újabb és újabb közmunkákra van szükség, hanem komoly, hosszú távon is megélhetést adó lehetőségekre.

Ez krízis idején nem egyszerű.

Nyilván nem az. De a rendszerváltozás óta nem igazán nőtt a munkahelyek száma. Pedig korábban nem volt válság.

Elképzelhető egy tabula rasa?

Senki nem bízik senkiben, egymásra mutogatnak a szereplők: „Õ kapja a támogatást, ő lopja el.” Lehet, hogy idealista vagyok, de ha nem teszünk valamit, mi fog történni? Egymás mellett élő külön társadalmak határozzák meg az ország fejlődését? A romaügy a magyar társadalom ügye. Ezt meg kell érteniük az embereknek. Mi jobb az országnak: ha lesz egymillió segélyen élő, iskolázatlan, leszakadó, problémás ember, vagy ha lesz ugyanennyi adófizető?

Azt nyilatkozta, napokon belül megnyugtató lépések várhatók. Nem látni még semmit. Ötletelnek a civilszervezetek: pozitív diszkriminációra van szükség, az Országos Igazságszolgáltatási Tanácson belül speciális testületet, a bíróságokon belül pedig panaszbizottságokat kell létrehozni.

Nincs itt az ideje annak, hogy szakkérdéseken vitatkozzunk. Még a politikai pártok sem mutatnak erre hajlandóságot. További szimbolikus gesztusokra van szükség. Sólyom László köztársasági elnök már eddig is szenvedélyes hangon ítélte el a romák elleni támadásokat, felszólalt a neonáci tüntetés ellen, meglátogatta a kórházban a megtámadott kislányt. Mintha áttört volna egy pszichikai gát: az emberek megértették, hogy olyan dolgok történtek, amelyek nem megengedhetők. Származástól függetlenül szolidárisnak kell lennünk egymással. Például gondoskodni kell a 13 éves kislétai kislányról, akinek meggyilkolták az édesanyját.

Kicsi a mozgástere a kisebbségi ombudsmannak, csak ajánlásokat tehet. Az államfő személyében végre erős szövetségest tudhat maga mellett.

Amikor Sólyom László felkért, hogy vállaljam el a jelöltséget, azt mondta: olyan kisebbségi biztost szeretne, aki hallatja a hangját, ha kell, és lerázhatatlanul elmondja a véleményét. Nyilván tudta, hogy ezt vele szemben is meg fogom tenni. A parlamenti meghallgatáson a politikusokkal is közöltem: mindig szálka leszek a szemükben.

Azt mondja, átszakadt egy gát. De mikor kezdődhet el a megoldások keresése?

El kell jönnie annak a pillanatnak, amikor a mindenkori kormányzó pártnak vagy még inkább az egész politikai elitnek nagyobb teher lesz a problémákkal való állandó szembesülés, mint amennyi hasznot a romák ügyéből remélhetnek. Még nem tartunk itt. Ezért játszanak a politikusok a kisebbségi kártyával.