Rakovszky Zsuzsa: Mintha ott sem lett volna a Kádár-rendszer
A márciusi kitüntetettek között – örömünkre – többen is akadtak, akik az elmúlt években megtisztelték lapunkat jelenlétükkel. Ezekből az írásokból – interjúkból, portrékból – válogattunk most részleteket, abban a reményben, hogy a munka közben elmondott gondok, gondolatok talán érdekesebbek, mint az ünnepi percek kötelező optimizmusával fogalmazott vasalt mondatok.
A kígyó árnyéka című könyvében Lehmann Orsolya mesél – szenvedéllyel, szenvedéssel, bűnökkel és bűnpártolással átszőtt – életéről. Az időpont a 17. század: vallásháborúk, tűzvészek, boszorkányüldözések, szellemi-erkölcsi zűrzavar. A távoli meséből a jelennek szóló üzenetek is kiolvashatóak. Felteszem, nem véletlenül.
– Nem akartam üzenni a mának.
Pedig néha úgy éreztem.
– Talán azért, mert a könyv részben tapasztalatokból született. Például abból, hogy az embert olykor belátásképtelenné teszik a szenvedélyei – vallásiak, politikaiak éppúgy, mint a magánéletiek. Azt is megtapasztaltam: ha fordul a kocka, a korábbi üldözött sem viselkedik különbül egykori üldözőjénél.
Ebből azért kiolvasható egy s más időtálló következtetés.
– Azt gondolom: veszedelmes a világot áldozatokra és bűnösökre osztani. Még akkor is, ha a tényleges helyzet ezt sugallja – mert a legjogosabbnak érzett sérelem is eredményezhet elvakultságot.
Azt nyilatkozta nemrég: az íróknak – kinek-kinek a maga módján – kötelességszerűen csatlakozniuk kéne ahhoz a folyamathoz, vállalkozáshoz, amelyet Esterházy Péter indított. El kellene mondaniuk, hogyan élték át az elmúlt néhány évtizedet. Úgy tudom, ön most egy a kilencszázharmincas évekhez kötődő történet megírására készül, ami nem igazán passzol a „csatlakozási tervhez”.
– Azóta előbbre soroltam azt a kisregényt, amely az ötvenes években, vagyis a gyermekkoromban játszódik. Életrajzi és fikciós elemekből áll majd össze.
Miért épp az ötvenes évekre koncentrál?
– Hasonló szándék vezet, mint az előző könyvben. Arról a korról például úgy hisszük: kizárólag a törökkel folytatott hősi küzdelmek, nagy vallásháborúk jellemzik. Holott a korabeli krónikából kiderül: a bor ára olykor fontosabb volt ezeknél. Aztán olvastam egy akkori perről, amelyben az egyik asszony „kuruc bestiának” nevezte a másikat. Furcsán hangzik, ugye? Közelről nézve minden másként fest. Lokális szinten a vallási villongások sem lépték túl egy mai Fradi–MTK-meccs szurkolótáborainak színvonalát. Következő könyvemben sem elsősorban az „ötvenes évekről” akarok írni, hanem arról: milyen volt akkoriban kisgyereknek lenni. A gyerek félelmeit próbálom ábrázolni: miként érzékelte a létezést abban a háttérben, amelyben a kor jellegzetes figurái mozogtak. Az ötvenes évek legendái ismertek. Fontosnak tartom bemutatni, milyenek voltak egy kispolgári család hétköznapjai.
Gyerekfejjel kezdett írni. Nagyjából mikor?
– Már az óvodában verseltem, az első költeményeket anyám jegyezte le. Komolyan vette a dolgot. Aztán hoszszabb kihagyások következtek. Kamaszként újrakezdtem, de már a legnagyobb titokban. A kamaszok konformisták, mindenki olyan akar lenni, mint a többi. Ebbe a versírás nagyon belezavar.
Az ELTE magyar–angol szakja után a Gorkij Könyvtár munkatársa lett, majd a Helikon Kiadónál szerkesztett, s 1986 óta szabadúszó. Sokan vannak ma, akik szívesen firtatják: ki mennyire volt részese az elmúlt rendszernek. Nincsenek kevesen azok sem, akik pedig azt mondják: kár ezen rágódni, mindenki csavar volt a gépezetben.
– Visszautasítom, hogy mindenki kiszolgálója lett volna a rendszernek. Sok ismerősömet hiába hívták volna beszámolókra arról, mit hallott itt-ott. Nyíltan elutasították az előbbre jutás efféle lehetőségeit, vállalva ennek hátrányait is. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek különbségeit persze nevetséges lenne tagadni. A nyolcvanas évektől pedig számomra úgy tűnt – mivel szabadúszóként munkahelyi jelenlétét nem tapasztaltam –, mintha ott sem lett volna a Kádár-rendszer.
(2005. szeptember 27.)
