Nem akarom így látni apát – A gyűjtés pénzt és reményt adhat a rákkal küzdő konzervgyári dobosnak
„Sziasztok, Balog Tamás és a Persona Non Grata zenekar nevében kérem a segítségeteket. Tamás 47 éves, ebből harmincat a szigetvári konzervgyárban, tizenkilencet pedig a PNG dobosaként töltött el. 1990-ben a zenekar alapítói között volt. Néhány hete kiderült, hogy Tamás súlyos beteg, átesett egy fontos műtéten, de további kezelések várnak rá. A család anyagi helyzete kritikus, a párjával együtt nevelik 12 éves kisfiukat, közben gondoskodnak Tamás demenciával küzdő édesanyjáról is. A lesújtó hír hallatán a PNG többi tagja pillanatokon belül akcióba kezdett, ennek eredménye, hogy tizenöt magyar zenekar küldött egy-egy dalt egy – a Barátok Balogért címmel megjelenő – MP3-albumhoz, a lemez »másik oldala« pedig egy PNG best of válogatást tartalmaz. Ezúttal azonban a zenénél is fontosabb a gesztus, hogy ennyi különböző ember és közösség tartotta fontosnak a kiállást valaki mellett, aki most bajba került. A Bandcampre feltöltött lemezért mindenki annyit fizet, amennyit tud, de a megadott bankszámlaszámra történő utalással is segíthetitek Tamás gyógyulását, a családot. Reméljük, hogy sok kicsi sokra megy, mindannyiunk összefogása pedig olyan lelkierőt ad Tamásnak, amire most mindennél nagyobb szüksége van! A szervezők nevében: Kiss Tibor Noé, író”.
Ez az üzenet érkezett a Messenger-fiókomba szigetvári barátomtól, Berkecz Balázstól, a zenekar basszusgitárosától. Első gondolatom persze az volt, hogyan tudnék azonnal tenni valamit. Másrészt el is gondolkodtam: vajon egy tisztességben végigdolgozott élet mellett egy negyvenes éveiben járó férfi miként kerülhet olyan helyzetbe, hogy egy betegség nemcsak fizikálisan roppantja meg, de anyagilag is a létbizonytalanságba sodorja? Ahogy mind több információhoz jutottam Tamásról, egyre szaporodtak a kérdések. Például ilyenek: napi 12 órás, egyetlen szabad- és pihenőnap nélküli munkából hogyhogy nem születik megtakarítás? Miért nem jut el egy család éveken át egyetlenegyszer sem nyaralni? Valóban lehetséges, hogy egy kisvárosi kórház sürgősségi osztályára bekerülve egy betegnek egy hónapot kell várnia az ultrahangvizsgálatra, és újabb 21 napot gyomor-, majd további 14 napot vastagbéltükrözésre? És persze az is kérdés, hogyan válhat fontosabbá a munka, a folyamatos megfelelés és a készenlét annál, hogy valaki időben észrevegye az egyébként ordító jeleket, „hibaüzeneteket”. Balog Tamás vastagbéldaganatban szenved. Csak a műtőasztalon derült ki, hogy egy kókusz nagyságú daganat öleli körül szorosan a hasnyálmirigyfejét és a teljes patkóbelét.
Ildikó és Tamás 14 éve ismerkedett meg. A férfi akkor már több mint másfél évtizede a szigetvári konzervgyárban dolgozott. A szakmunkásképzőben a legjobbak közé tartozott, még Németországba is kiküldték, hogy ott fejlődhessen, mégsem vágyott előléptetésre, még a művezetői felkérést sem fogadta el. Szerette a munkáját, amelyben mindvégig kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Amint Ildikó belépett a céghez, egymásba szerettek. A nő épp túl volt egy hosszú kapcsolaton, 17 évesen adott életet a ma már 26 éves lányának. Kétévnyi együtt járás után vettek egy kis házat tíz kilométerre Szigetvártól, Tótszentgyörgyön. Közös gyermekük már az új otthonukba érkezett. Ildikó tíz évet dolgozott egy gyárban Tamással, majd régi álmát megvalósítva jelentkezett gondozó- és ápolóképzésre. Négy éve egy szociális otthonban dolgozik. Igazán sosem nélkülöztek, de luxuskiadásaik sem voltak. Nyaralni soha nem jutottak el, csak az elmúlt két évben fért bele néha egy-egy strandolás. Igaz, Tamás lényegében folyamatosan dolgozott, a nyári dömping idején napi 12 órát állandó éjszakai műszakban, szabadnap nélkül. Jöttek a gyümölcs- és zöldségszállítmányok, nem volt idő pihenésre. Beteg sohasem volt, a táppénzt hírből sem ismerte. A zene volt az egyetlen kikapcsolódás az életében.
– Tamásnak a munka és a család volt az első – kezdi történetüket Ildikó. – Vagy reggel hatra ment és este hatkor jött haza, vagy este ment és reggel jött. A gyárban annyira számítottak rá, annyira nélkülözhetetlennek tartották, hogy gyakorlatilag az év minden napján dolgozott. Sohasem éltünk nagy lábon, nem éltünk kicsapongó életet, igaz, nem is nélkülöztünk. A háztartásban megvolt mindenünk, tisztességgel neveltük a fiunkat is. Miután én is 12 órázom, és előfordul, hogy éjszaka is mennem kell, ilyenkor a szüleim, illetve a nagylányom segítenek Tominak. Tamás édesanyjánál néhány hónapja kezdődtek a gondok. Időskori demenciát diagnosztizáltak nála, magunkhoz vettük, mert otthon egyedül nem volt biztonságban. Megoldottuk a dolgot. Aztán novemberben volt Tamásnak egy lábtörése. Műteni kellett, ehhez pedig vérképet csináltak, ami rossz értékeket mutatott. De nem jártunk utána, mentünk tovább. Mert dolgozni kellett. Februárban jött egy lehetőség, a gyár kiküldte néhány munkatársával Németországba dolgozni. A konzervgyár anyacége ugyanis német, a legjobb alkalmazottakat a szabadságuk alatt kiviszik dolgozni. És persze Tamás élni akart a lehetőséggel. Már odakint is panaszkodott, ami pedig amúgy nem volt jellemző rá, hogy nagyon fáradt, hogy gyenge és fáj a gyomra. Hazajött, de itthon is nagyon kimerült volt. Azt gondoltuk, talán a kint töltött idő fárasztotta ki, majd megerősödik, de egy hétfő reggel már a gyárba sem tudott bemenni. Csak feküdt. Hányt és fájdalmai voltak. Elmentünk a háziorvoshoz, aki beutalta a sürgősségi osztályra, Szigetvárra.
A kórházban vért vettek tőle, vashiányt diagnosztizáltak, és kértek ultrahangvizsgálatot. Onnantól kezdve vérpótlást kapott, és várt. Majd egy hónap telt el, mire bejutott az ultrahangvizsgálatra. A szakorvos a lelet alapján jelezte, hogy nagy baj van, de így is három hetet kellett várnia a gyomortükrözésre, majd újabb kettőt a vastagbélvizsgálatra.
– Amikor minden megvolt, az orvos nemes egyszerűséggel közölte, hogy hát Tamás rákos – mondja Ildikó. – Onnan kerültünk az onkológiára, ott a doktor már több emberséggel beszélt velem. Azt javasolta, hogy várjuk meg a szövettan eredményét, de már most keressünk sebészt, mert biztosan műteni kell. A lányom Chron-beteg, több tályogműtétje volt már, így aztán az ő orvosát kerestük meg. Az eredetileg egyszerű laparoszkópos beavatkozás helyett végül egy négyórás műtét lett belőle. A CT-leletet ugyanis elnézték, nem vették észre, hogy ez egy 22 centiméteres daganat. Tamás most vegetál. Vannak jobb és rosszabb napjai. Korábban 110 kiló volt, életerős, mindig vidám, ma jó, ha hetven. Tomika, a fiunk nemrég azt mondta: nem akarom apát így látni. Enni nemigen tud, kezdetben minden kijött belőle, most próbáljuk megtalálni, mi lehet az, ami megmarad benne. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de azzal, hogy mindennap vele voltam, egyszerűen nem tűnt fel, hogyan fogy így el. Pedig már a daganat felfedezése előtt is sokan mondták a faluban, hogy mennyire lesoványodott. Én csak azt láttam, hogy nagyon sokat dolgozik. Mondtam is neki, hogy fékezzen kicsit, pihenjen, itt van a családja is, de mégsem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj.
Ildikó most azért küzd, hogy a párja mellett lehessen. Háziorvosa ugyanis nem találta megfelelő indoknak a táppénzre, hogy a férjének folyamatos ápolásra van szüksége. Tamás március óta nem tud dolgozni, az ő fizetése már kiesett.
Berkecz Balázs, a zenekar tagja, a gyűjtés egyik szervezője szerint nemcsak Tamás betegsége sokkoló, hanem azzal szembesülni is, hogy egy egész életében végig dolgozó ember egzisztenciája miként hullik darabjaira egyetlen pillanat alatt.
– Tragikus képet fest a magyar vidék állapotáról az, ha egy munkásember, aki 17 éves korától folyamatosan dolgozik, mégsem képes tartalékot félretenni, de még egy tisztességes életbiztosítást sem bevállalni – mondja Berkecz Balázs. – Amikor pedig a nagy hajtás közepette megbetegszik, akkor a minimálbér 60 százalékából kellene magát és a családját kihúznia a bajból. És ha nincs protekciód vagy legalább néhány jó ismerősöd az egészségügyben, akkor még rosszabbak az esélyeid a betegséggel szemben. Azért kezdtünk gyűjtésbe Tamásnak, hogy legalább a túlélésért folytatott küzdelmének az anyagi részében tudjunk segíteni, és azt reméljük, hogy ez a törődés lelkileg is támaszt adhat a barátunknak. Bevallom, titkon abban is bízom, ha megfelelő figyelmet kap az ügy, akkor könnyebben juthat el olyan orvoshoz, aki újabb, remélhetőleg hatékonyabb módszerekkel segítheti a gyógyulásban.
