Pukli tanár úr és diákjai

CSERI PÉTER riportja

Pukli István felemeli a kezét, és visszaszámol.
– Öt, négy, három, kettő, egy!
Hirtelen csönd lesz.

– Na, ez szerencsére még mindig működik – állapítja meg. Láthatóan elégedett, hogy az addigi munkazaj egy pillanat alatt megszűnt. Tizennégy szempár szegeződik rá, a Teleki Blanka Gimnázium kilencedik osztályos német nyelvi előkészítős csoportjának tanulói várják az új feladatot.
Valójában ezen az órán egyikük sem telekis diák. Szerepjátékot játszanak ugyanis: mindannyian egy atomtámadás túlélői, és mindaz, ami ezen az órán történik velük, egy másik világban játszódik, ahol az általuk választott karakter bőrébe bújva akár egészen másképp is viselkedhetnek, mint a valós életben.

– Ez a gamifikáció, más néven a játékosítás alapja – magyarázza utóbb Pukli István. – A diákok még a tanév elején kiválasztottak maguknak egy karaktert, megírták hozzá a személyes élettörténetüket, és a magyar nyelvi órákon a feladatokat ezekbe a szerepekbe bújva oldják meg. Van köztük gyerekpszichiáter, politikus, katona, gyógyszerész, vadász, szakács, bútorasztalos vagy éppen ápoló. Mintha mindannyian egy videojáték szereplői lennének, ahol különböző szinteket kell teljesíteni, amelyben egy belső értékelési rendszer alapján lehet előrébb jutni. Az első szinten találhatók a „zombik”, a másodikon vannak a „túlélők”, a legfelsőre pedig az úgynevezett Rick Grimes-díjasok kerülhetnek. Rick Grimes egyébként a The Walking Dead-tévésorozat egyik főszereplője.
Játékosítani persze hagyományos osztálytermi keretek között aligha lehetne. Pukli István órái pakolással kezdődnek, a gyerekek csak négy asztalt hagynak elöl, ezeket körbeülve dolgozik a négy kis csoport. Az atomtámadás túlélői ugyanis szekciókat hoztak létre, a feladatokat a négyfős csapatok tagjai közösen oldják meg. Mielőtt azonban megkezdődne a szerepjáték, a diákok körbeülnek, és „átlényegülnek”.

– Dőljetek hátra, csukjátok be a szemeteket, lazuljatok el! – közli az utasításokat Pukli István. – Vegyétek le a saját tulajdonságaitokat, jelképesen tegyétek be a táskátokba, és vegyétek elő a karakteretek személyiségjegyeit!
Ugyanez játszódik le az óra végén, amikor mindenki visszaváltozik saját magává. Az igazgató szerint a szerepjáték haszna az is, hogy az órákon a gyerekek szabadabban viselkednek, könnyebben vállalják saját véleményüket, a vitákat, a konfliktusokat. Amúgy a csoportfeladatok többsége igényel ugyan lexikális tudást, de a megoldáshoz leginkább együttműködésre, az okostelefonok ésszerű alkalmazására és kifejezőkészségre van szükség.

Az általunk látott órán a március 15-i nemzeti ünnep volt a fő téma, ami egy atomtámadás után bunkerben élő csoport számára nem tűnt könnyen feldolgozhatónak. A szerepjátékban maradva kellett a diákoknak verset, majd ünnepi beszédet írniuk, érvelniük a nemzeti ünnep megtartása vagy elhagyása mellett. Ehhez képest jóval könnyebbnek tűnt az a feladat, amikor egy darabokra vágott arcképet kellett puzzle-ként kirakniuk, majd megnevezni az illetőt, és azt is, hogy mi köze van neki a Teleki Blanka Gimnáziumhoz. Vasvári Pál képét hamar összerakták, de a felismeréshez mindegyik csapatnak okostelefonra, pontosabban egy speciális alkalmazásra volt szüksége. Azt is a világhálóról szedték le a gyerekek, hogy Vasvári történelmet tanított Teleki Blanka lányiskolájában.

Pukli István egész órán egy jókora pénzköteggel masírozott le-föl az osztályteremben. Az igazgató ugyanis különböző címletű bankókkal (a saját gyártású, piccolóra keresztelt fizetőeszközzel) jutalmazta a helyes válaszokat, feladatmegoldásokat. Nemcsak ő értékelt azonban, hanem a diákok is: saját maguk és egymás teljesítményét is folyamatosan dicsérték-bírálták, maguk is adtak és kaptak piccolót. Sőt a végén – a megszokott dramaturgia szerint – magát az órát, azaz közvetve a tanáruk teljesítményét is értékelték. A diákok nem finomkodtak, önmagukkal és Pukli Istvánnal szemben is kritikusak voltak: „Nem voltam elég energikus”, „A múlt órán jobb voltam”, „Ez inkább gondolkozós óra volt”, „Próbálkoztam”, „Jól éreztem magam”, „Zavaros volt egy kicsit az egész”, „Nem tudtam eléggé odafigyelni, már a hétvégén járt az eszem”, „Tetszettek a mai feladatok.”

Az igazgató maga sem volt teljesen elégedett:
– Nem így terveztem az óra végét, csak elfelejtettem egy szófajtani feladatot, az lett volna a zárás. Egy kicsit fáradt vagyok. Na, mindegy!
Tény, hogy a pedagógusmegmozdulásokban főszerepet játszó tanárnak alig van ideje felkészülni az órákra. A látogatásunk napján például reggel háromnegyed hatkor érkezett az iskolába, és másfél órán át készült a dupla magyarórára.

Az időhiány az egyik legnagyobb ellensége a gamifikációnak. Pukli Istvánnak igazgatóként csak heti két órát kell tartania, kollégái azonban hetente átlagosan 24 órában tanítanak. Nekik aligha maradna erejük arra, hogy tisztességesen felkészüljenek hasonlóan munkaigényes és kiemelkedő koncentrációt igénylő speciális órákra. Pedig ma már sokan követnék 2012-ben kinevezett igazgatójuk módszereit.

– Az eleje nagyon nehéz volt, a kollégák nem értették, mit is akarok. Aztán létrehoztunk egyebek mellett egy módszertani munkacsoportot, amelynek tagjai mintatanításokat tartottak a többieknek. De az én óráimon is nagy volt a tülekedés; a kollégák látni szerették volna, hogyan néz ki a gyakorlatban az általam propagált módszer. Egy Erasmus plusz-pályázat keretében a tanáraink közül többen is tehettek tanulmányutakat európai országokban, hazatérve pedig bemutatták a kollégáiknak az ott látott legmodernebb tanítási módszereket. Más kérdés, hogy a Nemzeti alaptanterv és a kerettantervek jelenlegi formájukban nem adnak érdemi lehetőséget a kísérletezésre – állítja az igazgató.
A pedagógiai szakembereknek egyébként tetszik a Pukli-módszer. Ottjártunkkor éppen az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatói hospitáltak az igazgató óráján – oktatójuk vezetésével. Czibula Katalin főiskolai docens, az ELTE irodalmi szakmódszertani munkacsoportjának oktatója azért hozta el a diákjait Pukli Istvánhoz, mert ő is azt vallja: a befogadás passzív módja helyett az aktív részvétel felé kell elmozdítani a tanulókat.

– A magyar irodalom oktatásában a mai napig a kronologikus módszer dívik, holott más utakat is be lehetne járni. A legújabb kutatások szerint a hagyományos, frontális oktatásnak alig tíz százaléka hasznosul, vagyis mindenképpen szükség van az új technikákra – érvel Czibula Katalin.
Nagy kérdés, hogy Pukli István meddig alkalmazhatja a játékelemes módszert. Mint elmondta, idén sikerült megtalálnia a „rést a pajzson”: a nyelvi előkészítő csoportban lehetőség van heti két órában készségfejlesztésre – ebből lett a játékosítás. Jövőre általános tagozaton folytatják a diákjai, ott azonban sem a NAT, sem a kerettantervek nem adnak módot ilyen „eltévelyedésre”.

– Még keresem a kiskapukat – mondja.
Egyelőre viszont azt sem tudni, hogy 2017 után is igazgató maradhat-e Pukli István. Jövőre lejár a mandátuma, és az oktatási kormányzat aligha vele képzeli el a Telekiben az újabb öt évet.

– Addig még sok minden történhet – fogalmaz szűkszavúan. – Ha lesz változás, én készen állok a folytatásra.