Október 24.

A forradalom másnapjának első óráit ébren hánykolódtam végig. A lemerülés pillanataiban is zakatolt bennem az a nap, a tömegnek, a jelszavaknak a mormogó-dübörgő emléke, a civil együtt mozdulás boldogságának megtapasztalása, majd a rádiónál a rövidsorozatok kattogása. Ketten aludtunk volna egy szűk ágyon: Pista barátom valahol külterületen lakott, ahová este már nem ment villamos, busz, de taxi sem. Sztrájk! – mondták.

Csupa szokatlanság. A mi nemzedékünk a szót magát is csak a munkásmozgalom történetéből ismerte, de élő valóságában még sohasem találkoztunk vele. Most meg: sztrájk az utcán, a gyárakban, a hivatalokban, az iskolákban.

Valami megbomlott. Tegnap este derűsen mondhattuk arra, amit átéltünk, hogy „hála istennek”. Ma – másnaposan – kissé hunyorítva, fürkészőleg: vajon igaz volt-e a tegnapi délután és az előző este? Úgy volt-e igaz, amint most emlékezünk rá? Valóban mind együtt mondtuk-e, hogy: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” És ha nem állunk meg félúton, vajon hol az út vége, és hova vezet? Vagy inkább azért kellett volna a szánkat bölcsen befognunk, azért kellett volna aggódnunk, hogy az „olvadást”, amelynek patakocskái vékonyan bár, de mégiscsak csörgedeztek, nem fogja-e újra jéggé fagyasztani a megtorlás? Elenged-e minket a medve? Elengedhet-e egyáltalán? Szabad volt-e kockára tenni a bár lassú, de békés evolúciót a harsány, eksztatikus revolúcióért?

Vagy gondoljuk azt (eb ura fakó), hogy mégiscsak megérte? Ha csak egy délutánra szabadultunk is fel, jöhet utánunk az özönvíz, jöhet ránk a tűzözön, mégis megérte? Olyat éltünk át, amit sose, amit nem is remélhettünk, amire nem is gondolhattunk. Az összetartozás eddig így nem ismert, felfokozott létállapotát. És bár mondtuk, hogy „aki magyar, velünk tart”, azzal ezen a délutánon aligha számolhattunk, hogy mások majd máskor kiközösítésre használják lelkesedésünket.

Mindig a másnap, a megébredés a választóvonal. Az első mérlegelés percei. Mi történt? Mit csináltunk? Kikkel együtt? Jófelé megyünk? És mi következik?

Nem volt belátható, hogy ismét szétlövik Budapestet, és ugyanúgy fog recsegni cipőd sarka alatt a kitört kirakatok és ablakok üvege, mint 1945. január 18-án a Rákóczi út járdáján. Előre nem sejthetted, hogy sebtében ásott sírokat találsz majd a pesti parkokban, sebesülteket támogathatsz a klinikánál, pólyásméretre összeégett orosz tankosok testét fogod látni a Kilián előtt november elején. És hogy akasztófára kerül majd Nagy Imre, akivel találkozhattam néhány napja a Jégbüfé előtt, amikor mind a ketten az utolsó Irodalmi Ujságért nyúltunk, és én udvariasan lemondhattam róla a cvikkeres úr számára. Úr vagy elvtárs? Erre kötetnyi könyv tud csak válaszolni.

Történelemviselt nemzedék vagyunk – mondta jeles évfolyamtársam és barátom.

Márta feleségem ezen a reggelen is indult volna gyanútlanul a gimnáziumba. Édesapja az ajtótól szólította vissza: „Hova mész?” „Hát az iskolába” – mondta Márti magától értetődően, noha tegnap este maga is ott állt a Bem téren, aztán a Parlament előtt. Ám a rendkívülit nem lehet megszokni. Hogyhogy nincs tanítás? Reggel van, iskolába kell menni. Jövőbeli apósom – két háború tapasztalataival a háta mögött – kérdezte: „Hát nem hallod? Lőnek!” És valóban, Csepel felől már dörgött az ég.

Hűvösebb nap volt ez a huszonnegyedike. A tegnapi kékség befelhősödött. Szél fújt. Elkelt a ballonkabát. Mentem be az egyetemre, nem azzal a naivitással, mint feleségem a Veres Pálnéba, hanem már tudván a tudnivalókat: kijárási tilalom van, gyülekezési tilalom és statárium. Mindennek ellenére a város élt, és mégsem úgy, mint máskor. Kevesebb volt az ember az utcán, s több közöttük a nézelődő. Fára rajzszögezett követelések, falra csirizelt új s újabb tizenkét pontok. Menjenek ki! Alakuljanak meg! Jelentkezzenek! A tegnapi szolidaritást a mai gyanakvás szürkíti. Nézzük egymást, de szűkre húzzuk a szemünket. Milyen színű a cipő rajtad? Világosbarna? Akkor te ávós vagy, nem? És velünk mi lesz? Mi legyen? Hát mégis lehet? Mégse? Történhet másképp is, mint eddig? A Deák téren egy férfi megszólít. Azt mondja figyelmeztetően: vegyem ki a zsebemből a kezemet, mert még lelőhetnek, azt hívén, pisztolyt szorongatok a markomban.

Az egyetemi menzán főztek ránk. Sztrájk ide, sztrájk oda, van ebéd. (Nem is éreztük „sztrájktörésnek”, sőt: igencsak rá voltunk utalva a meleg kanálra.) Az asztaloknál keressük a barátainkat. Csakhogy nem tudtuk, hogy némelyikük arcát vonásról vonásra kellett volna megjegyeznünk, mert nem látjuk őket ezután. Emigráltak, elmenekültek, disszidáltak, ki hogyan mondta. Ott maradtak a félbehagyott beszélgetések, a csorba szavak, a fogadatlan köszönések, az elmaradt ölelések.

És aztán még jött sok-sok másnap. Mind más. És mind másként faragott rajtunk.