Nem intellektuális színvonala bizonyítja egy párt eredményességét

Egyszer Freudot idézte: „A civilizáció ott kezdődik, amikor lándzsák helyett jelzőkkel dobálódzunk.” Nálunk tojások, utcakövek, Molotov-koktélok is repülnek. Magyarországon bealkonyult a civilizációnak?

Világjelenség, hogy egyre több az erőszak a politikában. Legdrámaibban az egykor „harmadik világnak” nevezett régióban jelenik meg az erőszak, de a fejlett államokban is látjuk, gondoljunk csak Franciaországra vagy Olaszországra. A hagyományos nyugat-európai és amerikai típusú demokratikus parlamentarizmus mindenhol válságba került. Ez a rendszer időigényes érdekegyeztetéseket, hosszabb távú sikeres alkukat, tervezhető, ellenőrizhető politikai folyamatokat feltételez. De mára annyira felgyorsult a világ, s olyan sok a probléma, hogy a lassú, demokratikus döntéshozatallal sokszor képtelenség mindre megfelelően reagálni. Így egyre gyakoribb, hogy bizonyos csoportok parlamenten kívüli, radikális „megoldásokat” keresnek.

Idehaza a melegfelvonulás napján tömeges erőszak tört ki. Az utóbbi néhány hétben öt roma családot is megtámadtak, s a cigányságot gyalázó élclap jelent meg. Nem gondolja, hogy lassan robbanásveszélyes lesz a helyzet?

Ez túlzás. Ha Budapesten és néhány vidéki településen radikális megmozdulások történnek, hajlamosak vagyunk arra, hogy rögtön az egész országra általánosítsuk ezt. Holott sok vidéki településen – pártszimpátiától függetlenül – békésen megférnek egymással az emberek, jól együttműködnek helyi ügyekben. Noha az is igaz: más községekben – főleg ahol sok roma él, és szervezkedik a Magyar Gárda – nagyobbak a feszültségek. Szerintem itthon az erőszak terjedésének egyik legfőbb oka, hogy meggyöngült az állam. Nyugat-Európában általában sokkal egyértelműbb az, hogy a hatóságok mibe és mennyire szólhatnak bele. A mi kollektív emlékezetünkben viszont az erős állam a totalitárius rendszert jelenti, bár a demokratikus átalakulásoknak épp az állam hatalmának a korlátozása volt a legfőbb célja. Csakhogy ez negatív következményekkel is járt: elbizonytalanodott a rendőrség, a bíróság, a közigazgatás.

Egyik tanulmányában írta: ahol nő a káosz, ott a bűnbakkeresés is erősödik. Nálunk mintha egyre több „bűnbak” lenne: komcsik, liberálisok, cigányok, melegek, zsidók.

Ha a konfliktusok sűrűsödnek, és a jövő perspektívái nem látszódnak elég világosan, a többség leegyszerűsített magyarázatokat kezd keresni a problémáira. Senkivel sem könnyű megértetni, miért épp ő lett a változások vesztese. Sokan hárítani akarják a saját felelősségüket, hiszen egyszerűbb minden kudarcért másokat okolni. Ráadásul közügyekben gyakran nem fedi egymást a jogilag értelmezhető, a politikai és az erkölcsi értelemben vett felelősség: a dolgok tisztázhatatlanná válnak, ami fokozza a bűnbakkeresési hajlandóságot. A közös ellenségkép politikai nyeresége, hogy ideiglenesen megerősíti a csoportidentitást.

A Fidesz szemében az őszödi beszéd óta a miniszterelnök a legfőbb „bűnbak”. A Gyurcsány iránti gyűlölettel teremtették meg „új többségüket”.

Törékeny többség ez. Mert mivel tartanák egyben, ha Gyurcsány Ferenc esetleg lemondana? Most láttam a Fidesz új plakátját: „Gyurcsány a hibás.” Az egyetlen személyre kiélezett lejárató kampány távlatosan visszafelé is elsülhet. Egy ideig eredményt hozhat a pártnak, ám hosszabb távon kudarchoz is vezethet. Nem ritka: ha valakire túl sok felelősséget hárítanak, előbb-utóbb részvét és szimpátia ébred iránta.

A gyűlöletpolitika lehet pótcselekvés is. Elfedhető vele, hogy egyik politikai oldalnak sincs elképzelése arról, miként oldják meg az ország gondjait.

Ez így van. Ha a saját pozitív programunk nem elég egyértelmű, akkor negatív programot kell kidolgozni. Az, hogy a másik a „rossz”, könnyen érthető üzenet. Nehezebb azt kommunikálni: mi mit akarunk csinálni. Másrészt a modern társadalom mechanizmusai hihetetlenül bonyolultak. Ahhoz, hogy valaki rendet tegyen – mondjuk az egészségügyben –, rengeteg tanulásra, elemzésre van szükség. Egy pártnak azonban sosem az a célja, hogy a dolgok komplexitását magyarázza el. Az eredményességét nem az intellektuális színvonal bizonyítja, hanem hogy megnyeri-e a következő választásokat. Ehhez pedig legfőbb eszközül a tömegmédiát használja, ahol határozott arculattal, néhány jó szlogennel lehet hatást elérni. Arról tőmondatokkal is meggyőzhető a szavazótábor: a másik a hibás.

A bűnbakkeresés sokszor kisebbrendűségi érzést, rossz lelkiismeretet takar. „Bűntudatos ország” volnánk?

Nem hiszem, hogy sokra vezet, ha a magyar nemzet depresszív mentalitásából indulunk ki. A németek például képesek voltak szembenézni a második világháborúban játszott szerepükkel, bűneikkel. Persze a saját felelősségük nem lehetett kétséges. Magyarország esetében – korántsem alaptalanul – megjelenik az „áldozati tudat” is. Az első világháború előtt itt kisebb volt az antiszemitizmus, mint Franciaországban. Nálunk igazából Trianon után kezdett erősödni a nacionalizmus és a zsidóellenesség. Ha nincs Trianon, ha nem éri az országot ekkora veszteség, talán a zsidóellenesség sem bontakozik ki ilyen mértékben. A múlttal való szembenézés most már azért is nehéz, mert egy mai negyvenes jobboldalinak semmi köze a holokauszthoz, ahogy a hasonló korú baloldali sem vonható felelősségre Recskért. Nem az a cél, hogy elszámoljunk olyan bűnökkel, amelyeket nem követtünk el, hanem az, hogy végre hagyjuk abba egymás folytonos vádolását.

De inkább erősödik a társadalmi türelmetlenség. Pár éve a radikalizmus még marginális jelenség volt idehaza. A legújabb felmérések szerint ma a lakosság 10-15 százaléka szimpatizál a szélsőjobboldallal. S velük szemben tehetetlen a politika, a rendőrség, a bíróság.

Pedig ez elsősorban rendészeti kérdés. Ideológiától, pártoktól függetlenül ki kellene mondani: nem szabad tojásokkal másokat megdobálni. Hogy ez nem történt meg, az a rendfenntartó szervek elbizonytalanodásának a jele. Sokkal pontosabban kellene tisztázni a rendőrség, az ügyészség és a bíróság jogkörét. Nem védhető az az igencsak tárgyilagosnak tűnő álláspont, amely szerint a rendfenntartóknak a cselekmények minősítése során nem feladatuk a garázdaság „motívumainak” vizsgálata. A kocsmából kitántorgó, s az első járókelőbe belekötő alkoholista társadalmi veszélyessége nem mérhető a megadott időpontra és helyre józanul érkező, célzottan tojásokat dobáló, egyenruhaszerű viseletet hordó „garázdáéhoz”. Ahhoz, hogy a hazai radikalizmust kezelni tudjuk, fel kell tárni a kiváltó okait is. Az utcai zavargók jól láthatóan nem a legelesettebbek köréből kerülnek ki. Nincs tehát közvetlen összefüggés a szegénység és a szélsőjobb előretörése között. Annak idején a MIÉP-re a jól szituált budai kerületekben szavaztak a legtöbben. Vagyis a megoldandó probléma ma inkább az: miért gondolja a politikai elit egy része, hogy radikális eszközöket is felhasználhat saját céljainak érdekében.

Elemzők szerint jelenlegi közállapotaink egyben a magyarországi liberalizmus, az SZDSZ csődjét is jelzik.

Az SZDSZ politikai tévedései, viszszaszorulása és belső problémái aligha azonosíthatók a hazai liberalizmus csődjével. A szabadságjogok védelmét a mai magyar bal- és jobboldal különböző hatékonysággal működő pártjaiban és mozgalmaiban is sokan fontosnak tartják.

Kérdés: mennyi szabadságot kívánna a jobboldal az általa megnevezett „bűnbakoknak”?

Tény, hogy a rendpártiságnak mindig komoly támogatottsága lesz, mivel rend és hatékonyság szorosan együtt jár. S a rendpártiak között előfordulnak radikálisok is. Mégsem tartok attól, hogy Magyarországon radikális jobboldali fordulat következhetne be. A politikai vezetésnek mindig a hatalom megtartása a célja. Megeshet, hogy a jelenlegi ellenzék a kampány hevében ígéreteket tesz a radikálisoknak. De kormányon már nem érdeke, hogy ezek tovább randalírozzanak. Sőt a jobboldal talán még bátrabban is fékezné őket. A baloldal sokszor azért sem mer erélyesen fellépni, mert attól tart: megint rásütik a kommunista bélyeget.

Meddig lehet játszani azzal, hogy hol kiengedjük a palackból a szellemet, hol pedig próbáljuk visszagyömöszölni oda?

Ez valóban nagy rizikó. De a politika ezeknek az érzékeny egyensúlyoknak a megteremtéséről szól. A radikalizmus veszélyére fel kell hívni a figyelmet, ám nem szabad folyton azt szuggerálni: itt katasztrófa lesz. A „nemzeti tragédia” sulykolása könnyen válhat önbeteljesítő jóslattá. Rengeteg teljesítmény, progresszív erő is van ebben az országban. Inkább arról próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy képesek vagyunk együtt megoldani közös feladatainkat.