Nagy hallgatás és lehallgatás

Ahogy koccintgatnak a Wörthi-tó partján, és elégedetten nyugtázzák a bő üzleti termést. Minek kapcsán egyszer csak azt lehetne hallani a felvételen, hogy már átutaltuk azt a pármillió eurót annak a magyar pártvezérnek, aki jobban nyikorog, mint egy raklap rozsdás ajtó, hogy kenjék már meg. A másik igazgató tanácsi illető meg úgy folytatná, hogy ja, a másik párt vezetőjének is küldtük a részét, tudjátok, annak, amelyik olyan korrupt, hogy a maffia pénztárnoka nem szívesen mutatkozna vele egy társaságban. És a harmadik párt nacsalnyikja is kapott – tenné még hozzá –, az, amelyikhez képest egy közép-afrikai törzsfőnök a tiszta erkölcs élharcosa. Szóval egy ilyesfajta összejövetelről és csevelyről készült nett kis hangfelvételt nagyon csípnék.

Érdekes egyébként, hogy amikor ez a gigakorrupció gyanúját meglebegtető hír ismét hullámokat vert nálunk, akkor Dávid Ibolya úgy nyilatkozott, hogy egy normális országban ilyen esetben kínosan magyarázkodnak a politikusok, azután eltűnnek a politika porondjáról. Magyarországon viszont hallgatás fogja övezni ezt az esetet, és az a remény, hogy a belpolitikában lesznek nagyobb botrányok, melyek rövid idő alatt "elnyomják ezt a hírt".

Hát nem úgy lett! És mit ad Isten, illetve hát a politika: éppen egy olyan botrány pattant ki és nyomta el a Strabag-ügyet, amelyik történetesen Dávid Ibolya személye körül hullámzott. De erről később.

Mert amúgy én nagyon szerettem volna tisztábban látni abban, hogy akkor a magyar parlamenti pártok vezetői a honi választókat képviselik, vagy inkább egy osztrák építőipari cég fekete kasszából pénzelt lobbistáinak tekinthetők. Mert azért jobb az ilyesmit tudni. Gondoltam én. Mert mintha senki nem akarná érteni és valóságos értékén kezelni ezt a hírt, és senkinek nem akaródzott utána járni annak, hogy mi igaz egy ilyen horderejű vádból.

Mindenki megelégedett azzal a süketdumával, amelyet a pártok nyomtak, hogy a felhevült osztrák választási kampány meg a mondvacsinált vádak rágalmainak koholmánya. És ezt mennyire uniszónóban mondták az egymást amúgy harmatcseppben megfojtani kész pártok! Mekkora egység honolt köztük ez ügyben. Kivéve Dávid Ibolyát, aki már elég régen előállt a nagy pártok korrupciós részesedési indexét 70:30 arányban megjelölő teóriájával. (Ja, mondták a rossz nyelvek, azért beszél így, mert az ő pártját kihagyták a buliból. Amiben nem a tény a legrosszabb, hanem az az ijesztő felismerés, hogy őket már korrumpálni sem érdemes.)

De ez a mostani botrány, amelyik tényleg elnyomja a Strabag-ügyet, azt látszik igazolni, hogy azért mégis csak van valami értéke az MDF-nek. Mintha az sejlene fel az ügy mélyéről, hogy valakiknek elég sokat érne, hogy megkaparintsák a pártot. Pontosabban, hogy jó kezekben (azaz a strómanokon keresztül a sajátjukban) tudják az MDF-et.

Abban természetesen sohasem fogunk kiigazodni, hogy pontosan ki akart lejáratni vagy éppen megzsarolni kicsodát. Ellenben mégis vannak az ügyben nagyon árulkodó momentumok. Az például érdekes, hogy senki még a szájára sem vette a Fidesz nevét, az egykori titokminiszter már vissza is utasította a vádakat.

Hát, ha valaki, ő tényleg titkok tudója. Nyilván emlékszik arra is, hogy melyik volt az a párt, amelyik még a 2006-os választási kampányban elég nagy rutint szerezett a szövetséges MDF képviselőjének megzsarolásában, szerverfeltörésben, miegymásban. Úgyhogy a Fidesz biztosan nem állhat egy ilyen akció mögött. (Azt viszont tényleg nem értem, hogy miként került ebbe a zavaros ügybe az OTP-vezér? Mert amit ő adott elő magyarázatként, az nagyjából annyira hangzott hitelesen, mintha maga is politikus lenne, és nem bankelnök.)

Szóval sejteni vélem a hirtelen támadt érdeklődés okát, viszont nem csodálkozom azon, hogy az MDF elnök asszonya nem örül annak, hogy ilyen értékes portéka lett a pártja. De hát tudjuk: még mindig egy a zászló.

Akkor tekintsünk most ismét végig az elmúlt rövid időszak politikai eseményein: orbitális korrupció gyanúja, lehallgatási botrány, politikai zsarolás – a közélet nálunk szokásos ügymenete. Rutin üzemmód.