Mélyvíz

Az interneten ismerkedtek meg. Mihály akkor még Jászberényben dolgozott a húsfeldolgozóban, Katalin pedig kereskedelmi tanuló volt. Édesanyja albérletében lakott, de a főbérlő rossz szemmel nézte, hogy ő is ott élt. Mindenkinek tetszett a megoldás: ha már összejöttek, Katalin Hevesből költözzön Mihályhoz, Szolnok megyébe. Rendben is lett volna, ha a fiú édesapja nem hal meg, és édesanyja el nem adja a fejük fölül a házat. Ha nem költözik új párjával – Mihály bizony nem tudja, hova. Na, akkor aztán gondoltak egyet: irány Budapest.

Katalin hosszan sorolja, miért nem mennek hajléktalanszállóra. Mert csótányos, poloskás, és olyan emberekkel kell együtt lenni, akik tetvesek, büdösek. És nincs is megfelelő tisztálkodási, mosási lehetőség. Gyanús lehetne, hogy Katalin mennyit beszél a higiéniáról, ha nem lennének olyan meglepően nettek mindig. (Na jó, majdnem mindig.) Büszkén mesélik: a szociális munkások megengedték nekik, hogy az ő kerületi központjukban zuhanyozzanak, ott mossanak. És a szállóra a cicát sem vihetnénk, áll elő a farbával Mihály. Gyenge érvnek tűnhetne, hogy ezért jobb az utcán lakni, de állat nélkül sohasem látni őket. Eleinte kiskutyájuk volt, most pórázon a cica. Látszik, egy kicsit otthon vannak attól, hogy egy kedvencet együtt szeretgethetnek. (És most felejtsük el azokat a napokat, amikor Katalin egyedül üldögélt teljesen lepukkanva a 6-os villamos megállójában a flaszteren. Akkor azért nem volt frissen mosott minden holmija. És nem volt Mihály és nem volt a cica sem.)

A fiút néha elhívják padlást vagy pincét takarítani, cipelni valamit. Akkor fizetségül kapja a pénzt, nem alamizsnának. Egyéb munkát – azt mondják – azért nem tudnak vállalni, mert nincs lakcímük. Hajléktalanszállóra pedig nem is tudnának bejelentkezni, mert az úgy van Magyarországon, hogy ideiglenes lakcíme csak annak lehet, akinek van állandó lakcíme is. Kitalációnak tűnik (nem lehet egy ország ennyire hülye!), de a szociális munkások is megerősítik – ez bizony így van. Ahhoz, hogy bejelentkezhessen valaki a szállóra, állandó lakcím kell.

Néha elrabolják mindenüket. A tiszta ruhát, takarót, a könyvet, a plüssállatokat. Szerencsére a cicát nem viszik. A legrosszabb az volt, amikor felgyújtották őket. Egy éjjel láb felől egy csúnyán röhögő ember meggyújtotta a takarójukat. Remekül szórakozott, mint aki jó viccet csinált. Az viszont önmagában tényleg mulatságos volt, amikor megbírságolták őket. Ennél rosszabb, amikor a közterület-felügyelők elzavarják őket. Akkor egy kicsit a Deákon laknak, vagy Budán is van egy elég jó hely. De a legjobb itt: a Corvin negyednél.

Angliában 2011 óta működik a No Second Night program. Ne legyen második éjszaka. Londonban minden héten hatvan fiatal alszik kint az utcán – életében először. A program arról gondoskodik, hogy ezt ne követhesse második éjszaka. Hogy rendőrök, közlekedési dolgozók, szociális munkások vagy járókelők akkor segítsenek, amikor elhelyezéssel, a szülők értesítésével, az önállósodás segítésével, némi pénzzel, munkával, beiskolázással még könnyen megakadályozható, hogy az utca életformává legyen. A Corvin-aluljáró persze nem Anglia. Ez itt Magyarország, ahol nincs fiatal hajléktalanoknak szóló program. Semmi sincs, csak egyesektől közöny, másoktól alamizsna, sokaktól nevelő célzatú üvöltözés. Biztosan dolgozhatnának ezek közmunkásként, de az büdös nekik! Láttam már én ezeket beszíva! Én, kérem, CNC-esztergályosként egy arab büfésnek mosogatok, ezek meg csak koldulnak, és biztos, hogy több jön össze nekik, mint amennyit én kapok!

Ahhoz, hogy kitörjenek ebből az életformából, nagyon motiváltnak, nagyon elszántnak kell lenni. Ezt mondják a szociális munkások. Aki az utcán él, annak már mindenhez dupla fifika, dupla akarat, dupla gógyi kell. Amennyi persze még a szebb napokat látott diplomás hajléktalanoknak sincs, ha egyszer kizuhantak a fészkükből. (Ha kidobták őket, ha kiugrottak vagy ha már szétrothadt körülöttük minden emberi kötelék.)

Katalin és Mihály húszéves. Előttük az élet. Ebben a szép új világban. A 21. század Magyarországán.