Meghajolva a Gondviselés tervei előtt

— Az érintettek nem figyeltek fel arra, akad még egy „Pro Memoria”, az 1971. július 14-én és 16-án kelt följegyzés, szintén Zágon József prelátustól, amelyben azt rögzítette: a bíboros tudomására hozta: már nincs abban a helyzetben, hogy újabb feltételekhez kösse országa elhagyását — ismerteti a történelmi tényeket Somorjai Ádám bencés szerzetes. — Ezt egészíti ki az 1963-as esztendő vizsgálatakor az év decemberében kelt amerikai irat, miszerint állandóan (szó szerint: „kitartóan újabb túlzó feltételekkel hozakodik elő”) változnak a Mindszenty által szabott feltételek. (Megérne talán egy alaposabb vizsgálatot, miképpen alakultak a tizenöt évre nyúlt követségi tartózkodás alatt ezek a feltételek! — A Szerk.) Ráadásul a pápához 1971. június végén intézett levél szövege, melyben bejelenti, elhagyja Budapestet, eredetileg Zágon tervezete volt, latin fordítását pedig a piarista generális, Tomek Vince böngészte át Rómában. A bíboros tehát már egy kész tervezetet írt alá és küldött el mint saját levelét.

A legsúlyosabb kereszt: távozás

— Ebben a levélben még egy rendkívül fontos (kulcs)mondat bújik meg: „Magamra vállalom életem talán legsúlyosabb keresztjét: kész vagyok elhagyni hazámat is, hogy száműzetésben folytassam vezeklésemet Egyházamért és népemért”. Ez a mondat Zágoné, aki három és fél évvel korábban, 1967. november 10. előtt juttatott el hosszabb levelet a bíborosnak. Ez idő tájt a magyar főpap erősen sérelmezte, nem értesítették arról, hogy az új misszióvezető, Martin J. Hillenbrand érkezésével a kapcsolatok ténylegesen is nagyköveti szintre emelkednek, vagyis az USA ezáltal komoly politikai gesztust tesz a kádárista Magyarországnak. A bíboros tiltakozásul menedéke elhagyásával fenyegetőzött, mire megmozdult az amerikai, a vatikáni és a budapesti diplomácia is. Zágon erre föl fogalmazta meg levelében a fentebb már kiragadott mondatot, mintegy Mindszenty fülébe ültetve a bogarat, s azzal a magyarázattal felruházva, hogy a bíboros egész életművével ellenkezne, ha nem vallási indítékból, hanem politikai motívumtól vezéreltetve hagyná el a nagykövetséget és hívná fel magára az egész világ figyelmét — ismerteti a történész.

Íme Zágon eredeti, 1967-ben kelt levelének részlete: „A követségről és az országból való távozásnak — ha erre sor kerül — bele kellene illeszkednie Eminenciád eddigi vonalvezetésébe: nem önmagáért, nem politikai szempontból, hanem az egyház érdekében szenvedett, s ha most szabad földre lép, ezt nem egyéni, sem nem politikai, hanem vallási érdekből kívánja tenni. (Pl. a Szentatya iránti engedelmességből, hogy szolgálatot tegyen az egyház jövőjének kialakításához stb.) Alázattal meghajolva a Gondviselés tervei előtt és elválaszthatatlan sorsközösségben a magyar egyházzal vállalja életének legnagyobb áldozatát, az országból való eljövetelt is, abban a meggyőződésben, az ateizmus megszállottságát csak ’imádsággal és böjttel’, lemondással és áldozattal lehet legyőzni. Ilyen értelmű indokolás alkalmasnak tűnik arra is, felhívja a világ figyelmét az ország és az egyház helyzetére.”

Somorjai azonban nem mulasztja el leszögezni: a kulcsfontosságú Zágon-level a leghivatalosabb csatornán érkezett: Cicognani bíboros államtitkár küldi meg a washingtoni vatikáni képviseleten (apostoli delegátus érseki rangban, aki még nem nuncius, mert 1984-ig a vatikáni-amerikai kapcsolatok nem voltak nagykövetségi szinten) keresztül a State Departmentnek, az pedig hivatalos diplomáciai csatornán a budapesti követségnek. Így egyértelművé válhat: Mindszenty politikai, a Vatikán pedig lelkipásztori szempontokat képviselt ebben a körömszakadtáig tartó vitában, vagyis teológiai jellegű szempont figyelembevételére buzdította a bíborost.

Az amerikai anyagból tudhatjuk, milyen gondolatok foglalkoztatták a hercegprímást 1968–1970 között, az egyéb, magyarországi levéltári forrásközlések ugyanis mélyen hallgatnak erről, nem lévén többé Casaroli-látogatás — és ennek komoly oka van! —, König bécsi érsek 1967. évi négy vizitje után is elmaradtak a már megszokott budapesti útjai, és neve a vatikáni–magyar tárgyalásokon sem kapott kellő hangsúlyt. Somorjai elmondja: az 1968. esztendőben rendre írja leveleit VI. Pálnak és Cicognani államtitkárnak, melyben ismételten tiltakozik Burgenland önálló egyházmegyévé emelése ellen — hiszen 1960. január 22-én kelt, e témában írt mondandóját az amerikaiak nem küldték el XXIII. János pápának; tiltakozik Szabadka egyházmegyévé emelése ellen is, és ismét fölemeli hangját a korábban közvetlenül Esztergom alá tartozó területek érdekében: Szlovákiában se történjék változás.

Mindhárom esetben azzal érvel, Szent István hierarchiájának egységét védi. Burgenland esetében 1960-ban, ’68-ban is a győri és a szombathelyi püspökök nevében, mint azok metropolita érseke, sőt mint az ország prímása emeli fel szavát, nem vévén tudomásul, 1922-től a Magyarországról leválasztott osztrák területek élére apostoli kormányzót nevezett ki a pápa, így ettől kezdve egyik püspök, sőt a metropolita sem volt illetékes annak ügyében. Esztergom és Szabadka (Kalocsa) esetében is hasonló helyzet alakult ki, de ebben a kérdéskörben még kevés új forrás került publikálásra.

Üzenetek az elnöknek

Az amerikai elnökökhöz írt angol nyelvű levelek immáron kigyűjtve és magyarra fordítva, kéziratban állnak rendelkezésre. Somorjai megemlíti, a követségre menekülés, illetve befogadás november 4-i évfordulóján — amely négyéves ritmusban az elnökválasztással is egybeesett — Mindszenty nem mulasztotta el írni a mindenkori elnöknek és megköszönni a vendéglátást, ezen túlmenően pedig fölemelte hangját, ha kellett Románia kérdésében, az erdélyi magyarok védelmében — jobbára újsághírek és egyéb értesülések, így az Amerikai Magyarok Vasárnapja buzgó olvasója lévén, annak közleményeire hagyatkozva.

A diplomaták azonban a fejüket csóválták, mert információi eltúlzottak voltak, nem feleltek meg a tényleges helyzetnek. Az elnök(ök)höz, s még inkább a külügyminisztereknek címzett leveleiben, az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején visszatért egy „utasító hangnemre”, melyben irányítást adott: miként kell képviselniük az ENSZ-ben a magyar kérdésben a Nemzet szempontjait. Ismételten szóba hozza az '56-ban Szibériába hurcolt 35 ezer magyar fiatal ügyét, mert senki sem tudta meggyőzni, nem kerültek Szibériába. Tárgyalásai során Casaroli rá hivatkozva elő is hozta ezt a „problémát”, de a magyar tárgyaló azonnal cáfolt. Ő mégis rendületlenül, naponta imádkozott értük.

Az első hét évben a hidegháborús feltételek közepette az alternatíva a börtönbe való visszamenetel, amelyet láthatóan nem vállalt — elemzi a követségen maradás indítékait Somorjai. — A détente, az enyhülés bekövetkeztekor értékeli át úgymond feltételeit az amerikai diplomaták nagy megrökönyödésére, s egyre inkább beleéli magát vélt vagy valós közjogi feladataiba. 1965-ben, tbc-jének kiújulásakor már úgy dönt, marad. 1967-ben pedig menne, de politikai megfontolásból.

Maradása mellett az 1967. esztendő végén a következő szempontok szóltak:

1. egyházmegyéje területén van (ez az álláspont, egyházjogi szempontból megállja a helyét, lévén hogy az egyházjog nem ismeri a területenkívüliség fogalmát, mely a nemzetközi jog egyik alapvető fogalma);

2. az ország fővárosának szívében, ahonnan, ha ismét kitör a forradalom, átmehet a Parlamentbe és kinevezheti az új, a legitim kormányt;

3. a világ legerősebb hatalmának vendége, mely olyan szolgáltatásokat bocsát számára rendelkezésre, melyek sehol máshol nem remélhetőek: rendszeres kapcsolatot tarthat az amerikai elnökökkel, külügyminiszterekkel, a római pápákkal és a vatikáni államtitkársággal; tájékozódhat, kül- és belföldi újságokat olvashat; továbbá az amerikaiak mindent megtesznek, hogy készülő emlékiratai hátteréül rendre beszerezzék és rendelkezésére bocsássák a nélkülözhetetlen magyar és külföldi történeti munkákat.

— Kérdés, pótmegoldás volt-e ez a fajta magatartás, s hogy nem racionalizálás-e ezek hangsúlyozása — töpreng el az erkölcsteológus. — Az évek múltán már leginkább a történelemben elfoglalandó helye, amerikai kifejezéssel „his place in history” foglalkoztatta, visszaemlékezései sorsa, esetleges halálát követően. Végül is ez mutatta meg számára a kifelé vezető utat. Ebben nagy része volt Alfred Puhan nagykövet diplomáciai bravúrjának is, de a döntő motívum az idő előre haladtával adódó kényszerűség: 80. életévéhez közeledve olyan orvosi ellátásra lehet szüksége, mely a követségen nem biztosítható — és erre elegendő tapasztalatot adott 1965 forró ősze, tbc-s betegségének kiújulása.

Budapestnek sem volt közömbös, mi történik egy halott bíborossal az USA „felségterületén”. Az amerikai követség bezártságában is igen aktívan tevékenykedő bíboros Kádár számára a kisebbik rosszat jelentette, míg ott bujdokolt és nem folytathatott nyíltan rendszerellenes tevékenységet külföldön, azonban halála esetén gondoskodni kellett volna megfelelő temetéséről és itt lépéskényszerbe került.

Végezetül maga a bíboros adta meg a döntő lökést: egyre jobban izgatta emlékiratai kéziratának elkészülte és végkifejlete. Nem akarta, hogy „elfeküdjön” halála után a már 10 (!) kötetesre tervezett mű, sem a vatikáni levéltár süllyesztőjében, sem kádárék „gondoskodása” közepette. Az amerikaiak nem egyeztek bele, hogy a kéziratot és a korrektúrát Bécsbe, majd vissza, s ide-oda küldesse, hiszen a diplomáciai mentességgel nem fért össze ilyen jellegű tevékenység; ahhoz pedig semmiképp sem járultak hozzá, hogy a nagykövetségen való tartózkodás alatt jelenjék meg. Mindszenty ezért még 1969 őszén König bíborost kérte fel „postásnak”, s vitetett ki vele olyan levelet, mely továbbítását korábban megtagadta a State Department (1956 után két esztendeig minden Vatikánba címzett küldeménye embargós volt!). Így végül is az amerikaiak hozták kényszerhelyzetbe a Vatikánt és VI. Pál — saját diplomatáit is meglepve — improvizált Péter János külügyminiszter 1971. április 16-án nála tett látogatásakor. Ezt követően gyorsultak fel végül is az események — mondja elemzésként Somorjai.

Kutatásaiból derül ki az is, pontosításra szorul egy igen fontos (szak)irodalmi adat: az esztergomi érseki szék üressé nyilvánításának dátuma, mely szerinte nem 1973. december 18., hanem 1974. február 5. Mire alapozza állításait? — tudakoltam.

— Az 1973. december 18. mint az esztergomi érseki szék üressé nyilvánításának dátuma Mindszenty emlékiratai révén híresült el a történeti irodalomban, miközben az is tudott volt, a pápai döntés kihirdetése: 1974. február 5. — mondja Somorjai. — Azt az állításunkat, hogy a helyes dátum február 5., azon túl, hogy a kihirdetés dátuma a döntő, VI. Pál pápának arra a mondatára alapozzuk, hogy „Ez a megüresedés minden kánoni következményével együtt akkor lesz közzétéve, amikor ugyanazon szék érsekének vagy ’sede vacante’ apostoli kormányzónak a kinevezését nyilvánosan kihirdetjük.

Végül Somorjai elismeri, Mindszenty az emlékiratokban itt indiszkréciót követett el: a pápai titoktartás alá eső levél ugyanis 1973. december 18-án kelt, és ő 1974. októberében már publikálta azt emlékirataiban. Ráadásul a pápával való levelezést nem teljességében, hanem szelektíven tette közzé, ami további súlyosbító körülménynek számít.

A hagyományos elgondolás szerint bár az Apostoli Szentszék engedett a budapesti rezsim nyomásának, s nem tartotta be Mindszentynek adott szavát, engedelmesnek bizonyul a hercegprímás, s vállalta a száműzetést és alávetette magát a pápai döntésnek. De mi vajon az új források fényében megfogalmazható hipotézis? — firtattam.

Somorjai álláspontja értelmében Mindszenty, miután nem tárgyalt az illegitim rezsimmel (és az sem vele), s mivel az amerikaiak — és a budapesti kormány — egyetértettek azzal, egyre fenyegetőbb az idő előrehaladtával annak veszélye, hogy kórházi ápolásra szorul(hat) a bíboros, sőt esetleg meghal(hat), a Szentszék magára vállalta a budapesti rezsim feltételeinek teljesítését Mindszenty kiutazása érdekében, s annak reményében, tovább tudják folytatni a holtpontra jutott tágyalásokat a püspöki kinevezésekkel kapcsolatosan. A Mindszenty-üggyel ugyanis Mons. Giovanni Cheli, a hivatalos vatikáni tárgyaló szerint már így is egy évet veszítettek.

— Emlékirataiban szemére vetette a pápának (VI. Pál), hogy elfogatása 25. évfordulóján kapta meg a letételéről szóló dekrétumot és épp elítélése 25. évfordulóján hozták azt nyilvánosságra. Valóban rejtélyes — vélekedik Somorjai —, miért nem említi meg, hogy maga a pápa kért tőle mintegy bocsánatot, minden világnyelven közzétett, 1974. január 30-án keltezett levelében amiatt, hogy a közzététel éppen perbe fogásának negyed százados évfordulóján történik: „Mélyen lelkünkbe vésődött annak a még elevenen élő fájdalmas emléke, hogy éppen 25 évvel ezelőtt pert indítottak ellened és elítéltek”. Felhozza azt is, a pápai levélben csupán a személye elleni támadásról esik szó, s nem az egyház elleni erőszakról: „Ebben érték el tetőpontjukat azok az egyre növekvő támadások, melyeket személyed ellen intéztek.” Pedig a pápa éppen az előbb idézett mondatot folytatta így, majd a továbbiakban Krisztushoz hasonlítja és Krisztus Egyháza iránti hűségét méltatja: „Ilyen súlyos szenvedésekből készült ez a fejedre tett töviskorona, amely nem kevésbé értékes, mint a Krisztus Egyháza iránt tanúsított hűséged.” Aligha tévedek — mondja Somorjai —, nem érhette volna őt ennél nagyobb elismerés a pápa részéről, amiképp ennél mélyebben és átfogóbban nem lehetett volna a bíboros személyét összekötni az anyaszentegyházzal. És mindez majd minden világnyelven megjelent, de magyarul csak a római kiadású Katolikus Szemle hasábjain volt olvasható.

Démonizálás és antikommunizmus

Vélhetnénk, ma már nem kell Mindszentyt démonizálni, hiszen történelemmé vált kora, miáltal személye megítélése is megfelelő távlatba kerülhet. Ám a hagiográfus hevület még mindig a bíboros antikommunizmusát emeli ki elsősorban élete legfőbb értékeként. Mire azt feleli Somorjai, meglehet, még hosszú utat kell megtennünk ahhoz, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Mindszenty — a források szerint — nem szent akart lenni, hanem Nemzeti Hős. Rendületlenül a szentistváni Magyarországot képviselte. Vajon a boldoggá avatást szorgalmazók tisztában vannak azzal, milyen könnyen lehet a napi politikai manipulációk szolgálatába állítani tiszteletreméltó rajongásukat? — veti fel az erkölcsteológus.

Hipotézisei összegzéseként arra a következtetésre jut a Pannonhalmi Főapátsághoz tartozó bencés szerzetes: — A Mindszenty-forrásokat a világnyelveken publikáló kutatók előbb-utóbb fel fogják dolgozni, s várhatóan közkinccsé teszik. Nemcsak azért világtéma, mert neve a külföldiek, főleg az amerikaiak tudatában összefonódik Magyarországéval: Szent István és Mindszenty nemzete, mondta Albright asszony, volt amerikai külügyminiszter is — figyelmeztet rá Somorjai. — És nemcsak azért, mert emlékiratait minden világnyelven kiadták. Hanem, mert eme forrásokat azok a történészek fogják felhasználni, akik elzarándokolnak Washingtonba, s várhatóan valamely világnyelven dolgozzák fel az ott található dokumentumokat, ezért az ő álláspontjuk lehet majdan világszerte elterjedtebb. Ezért igen hasznos lenne, ha idehaza szakavatott, nyelvészekből, pszichológusból és történészekből álló munkacsoport látna hozzá a szakszerű „bogarászásnak”, múltkutatásnak. Végre: magyarul!
(Vége)