Meddig tűrjük?

Még a szél is nekifeszül Hajdúhadháznak. A roggyant házak utcáit lelakatolják a rendőrbuszok. Cigány gyerek játszik a porban. Csak a labdára figyel, nem ügyel a temetői sokadalomra. Fekete, bakancsos osztag a sírok között. Vona Gábor összekulcsolt kézzel áll mellettük. Farmer, fekete zakó, ájtatos tekintet. Gyöngyöspata után most itt temeti a Jobbik a nyugalmat. A halálra vert néni koporsóján tompán dübörögnek a rögök. Mesélik, cigány fiatalok törtek be hozzá, utcabeliek verték össze hatvanéves fiával együtt.

Öreg biciklik hozzák ki a temetőből a panaszt.

– Maradjanak a gárdisták – sóhajt egy fejkendő.
– A saját udvarán se lehet biztonságban az ember – kontráz egy másik.
– Még a terményt is elviszik – köszörüli a torkát a harmadik.
Az út túloldalán hegyekben állnak a fémroncsok, az öregasszonyok mellől lovas szekér viszi tovább a semmit.

Vége a műszaknak: pattog a labda a művelődési ház udvarán. Lapátra támaszkodnak a kezek. Tereprendezés volt a munka, jöhet a szórakozás.

– Három napja vajas kenyeret eszek, de nem lopok. Így tanított engem az anyám – mentegetőzik a cigány ember.
Közmunkán van itt: negyvenegy éves, kérges a tenyere, riadt a tekintete. Azt mondja, az önkormányzattól alig több mint húszezret kap, alkalmi munkákat vállal, kukázik a piacon. Nemrég elkapta a rendőr, mert nem volt lámpa a biciklijén: húszezer a bírság. Nem tudja, miből fizeti ki. A jard odacsap, ha cigányt lát.

– Félnek a gyerekek a gárdistáktól, csapatostul mernek csak iskolába járni – sóhajt egy másik közmunkás. – Minek jöttek ezek ide? Eddig is volt bűnözés, ezután is lesz. Nem a cigány vagy a magyar lop, hanem a szegény.
Bólint a kisegítő iskola gyógypedagógusa. Középkorú férfi, mégis mélyen a homlokába süppednek a ráncok:
– Néhol olyan nagy a szegénység, hogy ládákban alszanak a gyerekek a fészerben.
A tanár mellett tinik vihognak, ugrálnak, feleselnek. Cigányok mind. Nem értik, mi zajlik most Hajdúhadházon.

– Meg akarsz minket verni? – erősködik az egyik.
– Dehogy – mosolygok rá.
– Újságírók – magyarázza neki a tanár.
Megnyugszik. Szalad a többiekhez.

A környéken bezárt a dohány-, a cukor-, a konzervgyár. Nincs munkalehetőség. Nem csoda, hogy nagy a szegénység. Ha más nem is, de a napszám segít, vagy Nyíregyháza, Debrecen ad munkát. Akinek semmiből sem jut, lopni megy. Vannak családok, ahol generációknak nincs és nem is volt munkája.

– Ennek ellenére nyugalom van a városban, szeretek itt élni – mosolyog a tanár.
Nem értheti ezt idegen.

Hajdúhadház eddig csak a rossz hírekkel került be az országos krónikákba: évekkel ezelőtt Rapcsák, a néhai hódmezővásárhelyi polgármester tanár lánya itt rontott neki késsel a cigány gyerekeknek, mert állítólag pokolian rosszak voltak. Három éve a Legfelsőbb Bíróság elmarasztalta a várost, mert két iskolájában elkülönítve oktatták a romákat. Az önkormányzatnál azt súgják: béke van a településen, nincs rasszizmus.

Mégis gyűlnek az aláírások: a nép maradásra bírná a feketeruhásokat.

Aggódik a kisegítő iskola tanára:
– Csak el ne csattanjon egy pofon, mert akkor elszabadulnak az indulatok. Mi lesz, ha egyszer elmennek a gárdisták? Megoldódik a szegénység? Több pénzt kellene adni a rendőröknek, munkahelyekre lenne szükség!
Tasó László fideszes országgyűlési képviselő is ezt mondja a telefonban:
– Ők elmennek, de a baj itt marad.
Szerinte nem indokolt ez az erőfitogtatás, a „látszatjárőrözés”.