Levél egy kortárshoz

Kedves öcsém, Forradalom, minden tiszteletem mellett tegezlek, mert bár egy évben születtünk, én vagyok az idősebb. Igaz, nem egészen hat hónappal születtem előbb, mint te, de ez – a szokásjog alapján – feljogosít a tegezésre. Így talán oldottabban, kötetlenebbül beszélhetek hozzád.

Természetesen nagyon kíváncsi vagyok a válaszaidra, de azokat a válaszokat évtizedek óta nem kapom meg, így már nem is remélem, hogy majd éppen most, amikor néhány nappal vagy túl a hatvanon.
Az elmúlt hatvan év nem volt mindig – ahogy mostanában néhányszor hallottam –  csupa méznyalás egy virágos réten, egyikünknek sem.

A közös életünk a lehető legrosszabbul indult. Éppen hat hónapos lehettem, amikor, néhány nappal a születésed után máig ismeretlenek lelőtték a közértbe igyekvő nagyszüleimet Kispesten, a nyílt utcán. Persze én akkor erről semmit sem tudtam, de később emiatt nem sok jót hallottam rólad a családban.

Mostanában már tudom, zavaros idők voltak azok. És nem sokat változott a világ. Különösen azóta érzem ezt, amikor néhány éve felfedeztem a nagyapám nevét egy emléktáblán abban a kerületben. Azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán azok neve is szerepel az egykori áldozatok vagy hősök között, akik heccből, vagányságból, mókából célba vették a két idős embert és meghúzták a ravaszt.

1988. jœnius 16. Tšmegoszlat‡s az MTV szŽkh‡za eloýtt Nagy Imre Žs m‡rt’rt‡rsai kivŽgzŽsŽnek 30. Žvfordul—j‡n

Te több mint harminc éven át erősen levertnek látszottál. Néha-néha meg­­csillant ugyan egy kis fény a szemedben, de ’89-ig soha nem tért vissza igazán az erőd. Az évfordulók táján egy kicsit mutattad magad, mint Purczeld Feri az öt és feles magasságában, de esélyed sem volt arra, hogy néhány finom csel után a kapuba emeljen az a legendás bal. Az némi vigaszt, megnyugvást jelentett sokaknak azokban az időkben, hogy a jobbszélső vagy a szélsőjobb még annyira sem látszódott. Ma már tudjuk, hogy ha nem volt is a pályán, folyamatosan melegített a kapu mögött és mindig készen állt a cserére.
Nekem szerencsésebben folytatódott ez a hatvan év, mert amióta emlékszem rá, a gyermekkorom, ha nem is bőséggel, de jó kedvvel telt. Csak úgy hetvenhárom táján, egy lengyelországi kirándulás során kezdtem kapiskálni, hogy valahol itt kell lenned, csak még nem vettelek észre.

Varsóban áll a Kultúra és Tudomány Palotája, tudod, amelyik olyan nagyon hasonlít a moszkvai Lomonoszov Egyetem épületére, szóval annak a tövében, egy sörsátornál, sorban állás közben elegyedtünk szóba helyi egyetemistákkal. Időnk volt bőven a beszélgetésre, hiszen a délutáni órán sört már rég nem lehetett ott kapni, de sokan várakoztunk, hátha mégis érkezik még néhány rekesznyi. Szóval, úgy emlékszem, azoktól a fiúktól hallottam először – a honi történelemoktatás nem nagy dicsőségére – Nagy Imre és társai nevét. Attól kezdve csavargattam aztán itthon a rádió keresőjét éjszakánként, hogy másfajta véleményeket, információkat is halljak, mint ami a Kossuthról, a Petőfiről meg az URH adóról jött. Igaz, az utóbbiról időnként, kísérleti jelleggel, sztereóban. Úgy volt az, hogy adáskezdéskor, 4:20-kor, a középhullámon, a régi Budapest 1-en a Vándor-kórus énekelt munkásmozgalmi dalokat, aztán este 11-kor, a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon felcsendült a Happy Days are Here Again. Ezzel kezdődött a Forgószínpad, Vajda Albert műsora.

Később, ahogy egyre többet hallottam, tudtam rólad, kezdtem megérteni, hogy a családi tragédián túl mást, sokkal többet is jelenthetnél nekem. Ahhoz azonban, hogy igazán egymásra találjunk, nekem kellett volna megtennem az első lépéseket. Ehhez nem volt bennem elég mersz. Olyan szakmát választottam, a fotóriporterséget, amelyben a nyolcvanas években a boldogulás igencsak függött a politika kegyeitől. Nem voltam kimondottan a politika kedvence, éppen ezért igyekeztem nem tenni semmi olyat, amivel magamra vonhattam volna a figyelmét. Emiatt, bár sokszor elhatároztam, nem mentem soha a Galamb utcai butikba, hogy beszerezzem azokat az olvasmányokat, amelyekről a rövidhullámon hallottam.

Elmaradt tehát az igazi találkozás, egészen ’88. június 16-ig. Akkor, Nagy Imre kivégzésének évfordulóján, egy napilap ügyeletes fotográfusaként tanúja voltam a tévészékház előtti rendőrattaknak. Sejtettem ugyan, hogy azok a képek nem jelennek meg az újságban, de végigfényképeztem az eseményeket, egészen addig, amíg – a nyers erőszak láttán – a fizikai rosszullét véget nem vetett a munkámnak. Letettem a kamerát, és so­­káig csak ültem a fűben, a gyomorgörcs fogságában, a Szabadság téren.

Legközelebb egy év múlva találkoztunk, igaz, nem személyesen. Nagyot fordult addigra a világ. ’89 júniusában már nagy eseményre készült az ország: ’56 hősei, Nagy Imre és társai újratemetésére. Én külföldön, Várnában dolgoztam 16-án, így csak este, a Kossuth rádió Esti krónikájában hallottam recsegve, rossz vételi viszonyok között, hogy egy lánglelkű forradalmárnak öltözött fiatalember „ellopja a show-t”, és gyújtó hangú beszéddel igyekszik elterelni ország-világ figyelmét a Hősök terén a forradalom felravatalozott áldozatairól.

Azután felgyorsultak az események, mindenki kedvére tájékozódott és ki is alakította a saját képét rólad. Volt abban minden az elmúlt 27 évben. Voltak-vannak, akik változatlanul ellenforradalmat emlegetnek, és akik a magyar történelem legdicsőbb fejezetei között tartanak számon. És persze a fekete és a fehér között megtalálható szinte minden árnyalat. Nekem sokáig először a családi érintettség jutott eszembe rólad, azok a mondatok, amelyeket csőcselékről, összevissza lövöldöző, felelőtlen suhancokról hallottam, de az idő múlásával és a sok új információ hatására, azt hiszem, sok mindent megértettem a valódi jelentőségedből.

Így értünk el, nagy lépésekben, eddig az évig, 2016-ig, amelyben mindketten betöltöttük a hatvanat. Én már egy fél éve, te csak néhány napja.

Sokszor eszembe jutottak azok a lengyel fiatalok, akiktől, több mint negyven éve, a varsói parkban először hallottam Imre Nagy és társai nevét. Hősökként emlegették őket. Most meg azt látom, hogy idősebb lengyelek segítségével – remélem, nincsenek köztük egykori barátaim – igyekeznek itt meggyőzni minket arról, hogy a te igazi hőseid a pesti srácok voltak, puskával a kezükben. Szeretném hinni, hogy azokra gondolnak, akik nem csak vaktában lövöldöztek.

Ahogy elnézem magunkat, édes öcsém, mindkettőnket megviselt ez a hatvanadik évforduló. Én a tavasz elejétől kínlódtam az egészségemmel. Néhányszor kórházban is voltam, műtöttek kétszer, és a végén egy kis amputáció is szükségessé vált.

Közben, ahogy láttam, rólad is lenyesegettek ezt-azt. Főként persze olyasmiket, amik nem tetszenek a mostani hatalomnak.

Úgy látom, hogy mindketten veszítettünk ebben az évben, de a nagyobb veszteség a tiéd.