Lesz még Orbán-csomag is!

Gondolom, Amerikából sem látszik másként: itthon erősödik a radikalizmus.

Nem magyar sajátosság a radikalizálódás: az egész kelet-közép-európai térségre jellemző folyamat, Csehországra, Szlovákiára éppúgy, mint Lengyelországra. De a legjobb példa rá Oroszország, ahol – már csak a birodalom elveszítése miatt is – erőteljesebb az a nemzeti radikális mozgalom, amely a régi nagyság visszaállításáról álmodozik.

Vagyis: a radikalizálódás a posztkommunista demokráciák „velejárója”?

A szélsőjobboldal jelen van Nyugat-Európában – gondoljon csak Ausztriára, Németországra, Franciaországra –, de az Egyesült Államokban is. John McCainnek nyitnia kellett az amerikai fundamentalista szélsőjobboldal felé, hogy elnyerje a Republikánus Párt elnökjelölését. Viszont tény: a jobboldali radikalizmus térnyerése a posztkommunista országokban különösen megfigyelhető. Egyik oka az lehet: a szocialista rendszerben a nacionalizmus vagy a faji-etnikai kérdés többnyire tabutéma volt. Nem illett zsidózni, a cigány szót sem nagyon volt szabad használni, az erdélyi magyarokról jobb volt hallgatni. Ám a rasszizmust és a nacionalizmust – amelynek mélyek a gyökerei a térségben – nem számolta fel a szocialista rendszer, csupán a felszín alá nyomta. Az elfojtott indulatok 1989-ben robbantak, amikor úgy tűnt: minden kimondható.

Ugyanakkor a radikalizmus erősödésében gazdasági és társadalmi tényezők is szerepet játszanak.

Ez így van. Döbbenetes mértékű az elszegényedés a rendszerváltás óta: 1987–88-ban a magyar népesség 1-2 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt, jelenleg 7-10 százalék körüli az arány. A szocializmusnak általában – a Kádár-rendszernek különösképpen – az egyik erénye a kiszámíthatóság, a munka, a lakás, a megélhetés biztonsága volt. Ez az, amit ma a társadalom jelentős része hiányol. Másrészt sok fiatal – miként arra legújabb kutatásaiban Szalai Erzsébet rámutatott – valamilyen „identitást keresve” talál közösségre az efféle szervezetekben. Úgyhogy a szélsőjobboldalt nem lehet alapvetően rendészeti kérdésként kezelni. A radikalizálódásra társadalompolitikai válasz is szükséges.

Ön mit javasol?

Talán a legfontosabb az iskolarendszer további reformja, hogy a képzettség a munkaerőpiacon hasznosítható humán tőkét nyújtson a fiataloknak. Segíthetne az is, ha – mondjuk – a Magyar Gárdához húzó fiataloknak a társadalom valamiféle progresszív mozgalmi alternatívát kínálna. Ilyenek lehetnek például a környezetvédelmi szerveződések. Ez olyan ügy, amely kapcsán akár még egyet is tudnának érteni a jobb- és a baloldalhoz vonzódó radikális ifjak.

Gyurcsány Ferenc a Magyar Demokratikus Charta életre hívásával válaszolt a szélsőjobb erősödésére. Egy ilyen ellenmozgalom is eredményes lehet?

Rokonszenves, ahogyan Gyurcsány elhatárolódik a szélsőjobbtól. Persze ezt európai politikusnak illik is megtennie. S amennyire meg tudom ítélni, nála ez „belülről jön”. Elhiszem neki, hogy ezzel nem akar feltétlenül politizálni. Bár furcsa „civil” mozgalom az, amelyet egy kormányfő kezdményez.

Vitányi Iván szociológus, a Magyar Demokratikus Charta egyik alapítója úgy véli, a legális jobboldalon bőven akadnak, akik tűrik, bátorítják, támogatják a radikalizmust.

Igaz: a Fidesz gyakran nem határolódott el kellőképpen a szélsőjobbtól. Ugyanakkor a magyar politikusokra jellemző a „túlfélés”. Kádár a szükségesnél jobban tartott a moszkovitáktól, ezért állandóan gesztusokat tett nekik. Antall Józseftől sem állt távol ez az attitűd a szélsőjobboldallal kapcsolatban. Ha emlékezetem nem csal, Csurka ellen csak akkor lépett föl, amikor az alelnök személyében kezdte támadni őt. Orbán Viktor is hajlamos erre. Lehet azzal is érvelni: a Fidesz az utóbbi két választást azért vesztette el, mert nem zárt a szélsőjobb előtt, s így középről riasztott el szavazókat. De azért azt se felejtsük el: a MIÉP az ő „kiszorításos” politikájuk miatt került ki a parlamentből.

Pedig ön még két éve, a tévészékház ostroma után úgy nyilatkozott lapunknak: Orbán Európa egyik legveszélyesebb populista politikusa. Azért is, mert olyan utcapolitizálásra váltott, amely terepe a szélsőségeseknek.

De arról is beszéltem: Orbán az egyik legtehetségesebb magyar politikus. Mondhatnám azt is: ha Orbán Viktor nem volna tehetséges, veszélyes sem lenne. S bár személy szerint számos nézetével, megnyilvánulásával nem szimpatizálok, tény: nemegyszer járt több lépéssel politikustársai előtt. Emlékezzünk csak a Hősök terén tartott ’89-es beszédére. A nap szónokai közül ő volt az egyetlen, aki fel tudta mérni: a szovjet világbirodalom felbomlik, az államszocializmus összeomlik.

Csakhogy Orbán azóta visszafordult. Persze pontosabb úgy: köpönyeget váltott.

Csak az ökör konzekvens, politikus ritkán. Orbán 1992 körül felismerte: az MDF katasztrofális politizálása miatt a jobboldalon űr keletkezik, amit jó „politikai vállalkozóként” próbált betölteni úgy, hogy áthangolta a pártját balról jobbra. 1994-ben ez még hibának tűnt. De 1998-ra kiderült: nyerő politikai lépés, még ha nem is rokonszenves. Ha Orbán ott marad, ahol 1989–90-ben volt, ma már nincs Fidesz. De nem akarnám túlbecsülni sem Orbán politikai képességeit. 2002-ben és 2006-ban két olyan választást vesztett el, amelyet meg kellett volna nyernie. És Orbán Viktor nagyon rossz vesztes: egy elvesztett választás után a józan politikai ítélőképességét is elveszíti. Ez történt 2006 őszén is. Ám amennyire innen a távolból megítélhető, az utóbbi időszakban visszanyerte önbizalmát. Még azt is hozzátenném: a politikusok kormányra kerülve többnyire „megcsendesednek”, pragmatikusabbá válnak. Márpedig a közvélemény-kutatások másfél-két éve rendre ugyanazt mutatják: szinte elkerülhetetlen a jobboldali kormányváltás. Hacsak Orbán nem bizonyítja be harmadszorra is: el tud ő veszteni már megnyertnek hitt választásokat.

Orbánékat 1998–2002-ben egyáltalán nem a „megcsendesedés” jellemezte. Határozottan antidemokratikus lépéseik voltak. Például a parlamenti ülések átszervezése. Honi politológusok most úgy vélik: ha a Fidesz kétharmados többséggel kerülne hatalomra, azonnal módosítanák az alkotmányt, s teljhatalmat gyakorolnának. Ez is csupán „túlfélés” lenne?

Ez a veszély valóban fennáll. Vélhetően meg is próbálnák a magyar politikai rendszert egy prezidenciális szisztéma szerint átalakítani. De azért Orbán mögött megjelent egy olyan politikusi gárda – köztük például Pokorni Zoltán –, amelyik a pártvezérnél simulékonyabban próbál illeszkedni a polgári demokráciába. Ma a baloldal számára választási győzelem helyett reálisabb politikai cél a Fidesz kétharmados többségének a megakadályozása.

Egy régebbi tanulmányában azt írta: Magyarországon – gazdasági szempontból – csak baloldali programmal lehet választást nyerni. Azaz: a Fidesznek baloldali programot kell „bevetnie” a győzelemért?

Már a legutóbbi népszavazáskor – és azt megelőzően is – sok szempontból baloldali gazdaság- és társadalompolitikai javaslatokkal lépett fel a Fidesz: ilyen az általános ingyenes egészségbiztosítás és ingyenes felsőoktatás elve, ami nagy választói támogatottságot szerzett nekik. A népszavazást követően Gyurcsány Ferenc is e szerint váltott taktikát: az addig neoliberális, már-már jobboldali reformelvek a koalíció felbomlása után „fontolva haladó” nézetre szelídültek. De az majdnem biztosra vehető: ha a Fidesz 2010-ben – vagy netán előbb – kormányra kerülne, baloldali populizmusa alól hamarosan „kilógna a jobboldali pragmatizmus lába”. Végre kellene hajtaniuk számos reformot, amit a Gyurcsány-kormány megkísérelt, s amibe beletört a bicskája. A Fidesz nyilvánvalóan majd egy-két neoliberális intézkedést is hozna. Lesz még Orbán-csomag is!

A bal–jobb-szembenállás mellett idehaza éleződik a baloldal és a liberálisok ellentéte is a társadalom- és gazdaságpolitikában. Hová vezethet ez?

Ez a feszültség mindvégig megvolt. A két pártot valójában emberi jogi kérdések hozták össze, valamint a félelem a Fidesz hatalomra kerülésétől. A közvélemény-kutatások és a politikai folyamatok alapján az is kezd körvonalazódni: Magyarországon a következő választásokat követően – nagy valószínűséggel és a legnagyobb sajnálatomra – kétpárti parlament alakul majd. A magyar politika komoly vesztesége az lesz, ha a liberális párt nem kerül be az Országgyűlésbe.