Lélektanilag felderíthetetlen, miért dördültek el az első fegyverek

– Utólag minden egyértelműnek látszik, a megelőző fél év történései október 23. felé mutatnak. De valóban így van-e? Mi az oka, hogy maguk a szereplők nem látták előre?

– Az egyes részleteket önmagukban meg tudjuk magyarázni. Még sincs világos magyarázat arra, miért Magyarországon, miért 1956-ban, három évvel Sztálin halála után tört ki a század utolsó klasszikus munkásforradalma.

– Az égésnek a fizika törvényei szerint három szükséges feltétele van: oxigén, éghető anyag és kritikus hőmérséklet. Fogalmazhatunk úgy, hogy Magyarországon „nagy volt a tűzveszély”?

– Igen, de a tűzveszélyből nem lesz mindig tűzvész. A feltételek a legtöbb sza­­tel­­lit­­or­­szágban adottak voltak. 1953-ban verték le a berlini munkásfelkelést, ’56 nyarára esik a poznańi lázadás felszámolása, ennek következményeként Gomulka kis híján felkelésbe torkolló hatalomra jutása. Mégis volt néhány dolog, amiben a magyarok minden keleti sorstársuknál rosszabbul álltak. 1945 után a legtöbb csatlós ország – az érzékelhető veszteségek mellett – elkönyvelhetett „nemzeti nyereséget” is. A csehek a háború erkölcsi győztesei, a müncheni szerződés áldozatai voltak. Lengyelország a területi veszteségek mellett gyarapodott is. Megkapta Németország hozzá képest fejlett keleti szegélyét. Románia stabilizálta első világháborús hódításait, Jugoszlávia egysége helyreállt. A magyarok viszont a hidegháborús világrend totális vesztesei voltak. Talán csak a németek helyzete volt rosszabb. Ezzel együtt sem világos, miért Magyarország vitte végig ’56-ban a forradalmat. De a történelemben ennyi teret a vak véletlennek is hagyhatunk.

– Vagy a fatális kormányzati hibák sorozatának?

– Rákosinak – a politika logikája szerint – 1953-ban, Nagy Imre kinevezésekor eleve távoznia kellett volna. Rákosi a desztalinizációs folyamatból nem jöhetett ki jól. Szívós ragaszkodása a hatalomhoz három kritikus éven át a kibontakozás akadálya volt.

Fotó: MTI

– Végül, amikor a tábláról leveszik, itt hagyják a régi embereit.

– A bizonytalanság a politikában a legkártékonyabb tényező. Az emberek Rákosi leváltása után Rákosi visszatérésétől féltek.

– És maradt egy elvarratlan szál is. Az oroszok nem tudtak mit kezdeni Nagy Imrével. Népszerű volt, a tömegek kedvence. A helytartó népszerűsége a szovjet politikai világképben korántsem érdem, inkább veszélyforrás.

– A kérdés az, hogy kik hibáztak. Az oroszok vagy a magyarok– Mert túl sok beleszólásuk a magyar ügyekbe a magyar pártokratáknak nem volt. Nem volt joguk például kinevezni az ország első számú vezetőjét.

– A forradalmak nem a represszió idején robbannak ki, hanem akkor, amikor a nyomás enyhül, mégis fenyegető, hogy a régi rossz visszatér.

– Ez Tocqueville tétele, és be is szokott jönni: a forradalmak a fizika törvényeivel ellentétesen működnek.

– Abban kiegyezhetünk, hogy október 23. másképp alakul, ha hatodikán nem zajlik le Rajk László elképesztő tömegeket mozgósító dísztemetése?

– Maga a tény, hogy az állam beismeri az elképesztő justizmord tényét, még sincs sem felelős, sem felelősség, a riasztó tudaton túl sokkoló hatású volt. A vezetőséget a tömeg ijesztette meg. Innen jön a közismert anekdota: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne.” Kétszázezer ember egy mozgalmi dísztemetésen olyan iszonyú erő, amely felszakítja a lélektani gátakat. Hogy végül is mi volt sokkolóbb: az elképesztő tömegerő vagy a huszadik kongresszus, Hruscsov kiszivárogtatott záróbeszéde, amely a Szabad Európa jóvoltából a magyarokhoz is eljutott – ma már kideríthetetlen.

– Ha kétszázezren rászervezés nélkül kimentek egy temetésre, jogos a feltételezés, „nem kell nekünk egy tüntetéshez állami szervezés”.

– Ez így volt, mégsem ment az utcára senki, míg az egyetemisták meg nem szervezték. A mobil és az internet előtti világban ez nem volt olyan könnyű feladat.

Fotó: Bazánth Ivola

– A 23-i szolidaritási tüntetés előkészületei inkább afféle DISZ-rendezvény majálishangulatát idézték. De hiába állapodnak meg transzparensekben, jelszavakban, a vonulási alakzatban, ha húsz perc után kiderül, nem olyan könnyű az utcát irányítani.

– Pláne ha a tömeg – méretei folytán – a szervezőket percek alatt magába szippantja, elszigeteli. A hangulatot alapvetően meghatározta a vezetés tétovasága. Ha a hatalom szemszögéből nézem, vagy engedélyezek, vagy betiltok valamit, de félóránként nem változtatok. Ennél nagyobb hírverést csapni az eseménynek nem lehetett volna. Munka után mindenki rohant a rakpartra, hogy megnézze, „mi megy ott”. Nézelődni és résztvevővé lenni csupán egy lépés.

– Ez a hatalom szemszögéből nézve kardinális hiba volt.

– Én logikus fejleménynek tartom. Ott és akkor annak a vezetésnek nem lehetett jó lépése. Azok a hiteltelen emberek, lejárt szavatosságú káderek mondhattak volna bármit. Nem számítottak. Az már a véletlenek sorába tartozik, hogy a két nagyon fontos emberük – Gerő és Kádár – délelőtt még Jugoszláviában tartózkodott. Ha arról beszélünk, el lehetett-e kerülni a balhét, történhetett volna minden másképp, a Rajk-temetésig kell visszamenni. Akkor még lehetett volna váltani. Ezzel viszont a pártnak kellett volna a rendszer lebontásába fogni. Erre képtelenek voltak.

– Ami délután háromtól este tízig történik, az maga a pánik, hibák sorozata. A késlekedés, az időhúzás, Nagy Imre szerencsétlen szózata…

– A Kossuth téri beszéd valóban maga volt a katasztrófa. Már az elvtársak megszólítás is tragikus tájékozatlanságra vallott. Mintha nem tudta volna, hol van. Nagy Imre szürke, posztsztálinista kommünikéje mindenkiben csak hiányérzetet hagyott. Mindenki úgy gondolta: elkezdtünk valamit, miközben nem fejeztünk be semmit. És elindultak, hogy befejezzék azt a „valamit”.

– Hogy mit, arról mindenkinek más elképzelése volt. A következő történelmi elágazási pont a rádió. Mi van, ha a hatalom engedélyezi, hogy beolvassák azt a tizenkét pontot?

– Ez viszont képtelenség volt. Az egész hidegháborús világrendnek ellentmondott. A pontok között szerepelt a szovjet csapatok távozása, a szabad választások megtartása. Sok mindent meg lehetett ígérni, de ebben a két pontban nem lehetett megegyezni. És ez nem az alkuk órája volt.

– A korábbi követelés, hogy Nagy Imre álljon a kormány élére, már egyáltalán nem elég.

– Elképesztő az események dinamikája. A dolog a lengyel ifjúsággal való szolidaritási menettel indult, Nagy Imre miniszterelnökké emelésével folytatódott, és az est fő műsorszáma a Ruszkik, haza! skandálása volt.

– Tíz körül lövések dördültek, és ezzel megnyílnak a pokol kapui. Ezt már nem lehetett meg nem történtté tenni.

– Nálam a fegyverhasználat a legradikálisabb elágazási pont. Hogy miként került erre sor, azt gyakorlatban tudjuk, lélektanilag felderíthetetlen. Senki sem tudja, ki volt az a tíz, száz, x ember, aki a döntésig eljutott. Ne feledjük, ők sem a Holdról jöttek. Nem garázda, lumpen elemek voltak. Köznapi emberek, akik déltájban még a villamoson lógtak, egyetemi előadást hallgattak, műszak után az Elzett gyárban lezuhanyoztak, Népsportot olvastak, beszélgettek, söröztek. Számomra, aki a témát régóta kutatom, ez máig titok. Velük szemben az ÁVO több tízezres állománya, a honvédség, a világ leghatalmasabb ütőerejének számító szovjet hadsereg. Mi a túrót akarnak ezek az emberek?

– Két orosz inváziót élt át Budapest. Az elsőnek ellenállt. November 4. után véres görcsök között, de végül megadta magát. Mi a különbség a két lerohanás között?

– A különbség a két invázió jellegéből fakad. Az első rapid, rendfenntartó akció volt. „Beugrottak”, hogy rendet tegyenek. A másodikra rákészültek. És negyedikére a magyarokból is kiment a szufla. Lélektanilag törtek meg. Októberben még hittek abban, hogy itt nyerni is lehet. Negyedikére mindez olvadozott. Sokan egyéni túlélési módba kapcsoltak.

– Mi volt a döntő különbség Nagy Imre első és második kormánya között?

– Az elsőben még egyértelműen a régi elvtársak voltak túlsúlyban. A november 2-i kormányátalakítással Nagy Imre elnyerte a tömegek bizalmát. Kéthly Anna, Kovács Béla kifejezetten népszerű emberek voltak, akárcsak az akkori Kádár János, Losonczy Géza. Ez visszatérést jelentett volna a koalíciós kezdetekhez.

– Az én szememben a véres csütörtök a nagy elágazási pont. Százvalahány halott egy halomban a Kossuth téren feloldotta a még meglévő gátlásokat is.

– Igen, de ha megnézzük a 24-i halálozási listát, akkor is lövöldöztek szépen. Huszonötödike azért volt sokkoló élmény, mert nyíltan és leplezetlenül látszott, hogy a játék nem babra megy. Hogy innen már nincs visszaút.

– A Varsói Szerződésből való kilépés nem volt határpont?

– Nem, az már nem. A kocka el volt vetve, és nem álltunk nyerésre. Vitatkozhatunk azon, hogy túl erős lépés volt-e. A 31-i kremlbeli döntés – ma már tudjuk, Nagy Imréék nem tudhatták – mindent meghatározott. Útban voltak a szovjet csapatok, még a román határ felől is özönlöttek a páncélosok.

– Nagy Imre sorsán nem enyhített volna, ha ezt a lépést kihagyja?

– Nagy Imre személyes sorsán annyit változtatott volna, hogy a vádiratban eggyel kevesebb vádpont szerepel. Őt mindenképpen felakasztották volna.

– Kétségbeesett, indulati lépés volt?

– Tulajdonképpen logikus volt. Nemzetközi, diplomáciai szintre emelte a lécet. Ettől kezdve egy semleges ország brutális, jogellenes megszállása folyt. Innentől kezdve el lehetett mondani, hogy egy független ország kinyilvánította akaratát, és a nemzet bizalmát bíró kormány ezt nyilvánosan deklarálta. Civilizált körülmények között erről az alapról lehetett volna tárgyalni. Ha ezt Nagy Imre nem teszi, azt mondhatták volna, elintézték a dolgot házon belül.

Fotó: FORTEPAN/Nagy Gyula

– Negyedikén hajnalban helyreállt a hidegháborús világrend. Magyarország a szovjet tömbhöz tartozik. Változott volna valami, ha a hajnali Nagy Imre-bejelentést követően a kormány nem menekül el, valóban a helyén marad?

– Semmi sem változott volna. Nagy Imrét és kormányát őrizetbe veszik, az sem kizárt, hogy, ahogy később történt, Romániába viszik. De a beszéd nem volt ügyes húzás. Hatvan év távolából könnyű okosnak lenni, de a bejelentés egyéni tragédiákat okozott. Sokan gondolták hazafias szellemtől áthatva, hogy tenniük kell valamit. Ellenpéldaként felhozhatjuk Bibó István példáját, aki államminiszterként a Parlamentben maradt, és a legitim kormány képviseletében tájékoztatta a nyugati kormányokat.

– A következő elágazási pont, hogy a forradalmat – amely Kádár értelmezésében először „a magyar nép dicsőséges forradalma” volt – át kellett műteni ellenforradalommá.

– Kádár a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány vezetőjeként nevezte ki magát miniszterelnöknek, miközben szovjet kíséret nélkül heteken át a Parlamentből sem mert kilépni. Először Nagy Imre sem ellenforradalmár nála, csak ügyefogyott alak. Az átműtés a karhatalom erősödésével párhuzamosan haladt. De a salgótarjáni sortűz már Kádárék igazi arcát mutatja. Tatabányán, egy bányászgyűlésen használja először lecsupaszítva (széljegyzetek nélkül) az ellenforradalom kifejezést. A gondolatkör érzelmi-morális támasza a Köztársaság téri lincselés volt.

– Az utolsó fontos elágazási pont 1957. május elseje, a kollektív önfeladás napja, amikor különösebb rászervezés nélkül lelkes tömegek éljenzik Kádárt a Hősök terén. A fényképeken látszik, ahogy a PB tagjai révülten szédelegnek. Erre ugyanis ők sem számítottak.

– Miközben csúcsra jártak a vérbíróságok és az internálótáborok. Megmagyarázhatatlan lélektani folyamat volt. A kádárizmus kettőssége (az erőszak és a népbarát gesztusok váltogatása) hol gyöngülve, hol erősödve, az egész korszakot meghatározza. Következményeit a NER politikai arculatába csomagolva is viszontlátjuk.

– Egy epizód: november 2-án jelent meg először a Népszabadság. Furcsa, de két napig a forradalom lapja (is) volt. Pályáját a napokban végezte be.

– Valahol ez is határpont. A forradalom alatt indult, az állampárt hivatalos lapja lett, és a csenevész demokrácia utóvédharcaiban szűnt meg.

Eörsi László

Budapesten született 1955-ben. Székesfehérváron érettségizett egy mezőgazdasági szakközépiskolában.

A rendszerváltásig fizikai munkát végzett, elsősorban az építőiparban dolgozott. 1986 és 1991 között a Bokréta utcai speciális nevelőotthonban tanított, 1991-ben fejezte be tanulmányait a szombathelyi tanárképző főiskolán. Ugyanebben az évben kezdett dolgozni az 1956-os Intézetben.

Számos hiánypótló tanulmány, publikáció szerzője. Elsősorban ’56 kisemberei, plebejus hősei, valódi és torzított mítoszai foglalkoztatják. Idén október 31-én jelenik meg Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények című kötete, amely Tóth Ilona és Mansfeld Péter történetét dolgozza fel, megtisztítva a hamis mítoszoktól.