Lecsúszottak lázadása – Justin Gest: A Fidesz politikája maga a rasszizmus

– A fehér kétkezi dolgozók úgy érezték az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, hogy elhallgattatták őket – ez derült ki az ön kutatásaiból. Valóban képviselet nélkül maradtak?

– Nem hiszem, hogy intézményesen bárki el akarta volna hallgattatni őket, de a társadalmi helyzetükről alkotott képük mégis az volt, hogy a szavuk senkit sem érdekel. A politikai korrektség keretei között a retorika ellenük fordult. Úgy érezhették, nézeteiket megveti az elit, a média, a politikai osztály. Hol tudatlannak, hol rasszistának bélyegezték őket, megkapták, hogy szélsőségeket képviselnek. Ezért hosszú ideig inkább leplezték az érzéseiket, a sértettségüket.

– A többség hangadói számos országban ma a kisebbségek ellen lépnek fel. Sokan tényleg úgy gondolják, a bevándorlók vagy más kisebbségek fenyegetik őket, és a liberális demokrácia arról szól, hogy az etnikai, vallási vagy akár a szexuális kisebbségekhez tartozóknak jobb legyen, nekik pedig rosszabb.

– Tény, hogy Európa számos országában az etnikai többséghez tartozó alsó-középosztálybeli emberek visszajelzéseiben az fogalmazódik meg: saját kormányuk, saját elitjük számára mások fontosabbak, mint ők, mások érdekeit előnyben részesítik az övéikkel szemben. Azt érzik, hogy semmibe veszik őket. A kiszorítottság, a lefokozottság tudata frusztrációban tartja ezeket az embereket. Ugyanakkor igaz, hogy nincs nyugati értelemben vett demokrácia ott, ahol nem védik meg a kisebbségek érdekeit – még annak árán is, ha ez a többségnek ideig-óráig nem tetszik vagy kényelmetlenséget okoz.

– Látjuk azonban, hogy sokfelé fokozódik a nyomás a kisebbség jogainak visszaszorítására.

– Ez a jobboldalhoz köthető politika egyre erősödik, ahogyan az etnikai és vallási kisebbségekhez tartozók száma növekszik, illetve a hangjuk jobban hallatszik Európa számos országában. Sok kétkezi dolgozó egyetért azokkal a szélsőjobboldali politikusokkal, akik szerint a kisebbségek nem hajlandók integrálódni, sőt egyre csak követelőznek. Valójában ez paradoxon: a jogaikért vívott harc éppen azt mutatja, hogy integrálódnak, hiszen az elsöprő többség az európai politikai rendszer szabályrendszerének keretei között ad hangot követeléseinek.

Fotó: Bazánth Ivola

– Azt gondolom, hogy Trump megválasztásához és a Brexithez az is kellett, hogy a politikai közép elbizonytalanodjon. Hogy elveszítse bizalmát a politikai osztályban és az értelmiségben, az úgynevezett szakértőkben.

– Nem vagyok biztos abban, hogy az értelmiségben is akkorát csalódtak az emberek, mint a politikai osztályban. Ez utóbbit az elmúlt években botrányok, korrupciós ügyek egész láncolata rázta meg, ezért már senki sem hisz a politikusok feddhetetlenségében, morális tartásában.

– Sokfelé a szakértők is hiteltelenné váltak. Közgazdászok, politikai elemzők például egybehangzóan állították, hogy Nagy-Britannia rosszul fog járni, ha kilép az unióból. A szavazók többsége mégis a Brexit mellett voksolt.

– Igen, ez így van. Az értelmiség sem az Egyesült Államokban, sem Nagy-Britanniában nem szólt, amikor kellett volna. Nem volt elég hatékony a jelzések feldolgozásában, az elemzők nem vették idejében komolyan sem Trumpot, sem a Brexit lehetőségét. Éppen azoknak a rétegeknek a valós hangulatára, eltökéltségére nem láttak rá, amelyek a mérleg nyelvének bizonyultak. Elszakadtak e nagy lakossági csoportoktól, és ez vezetett a bizalom, a tekintély csökkenéséhez. A felsőfokú végzettség nélküli dolgozók osztálya azt gondolja: az elitnek fogalma sincs arról, hogyan élnek a lecsúszott rétegek. És ebben nagyjából igazuk is van.

– Előadásában felhozta, hogy az amerikai törvényhozás tagjai közül mindössze két százaléknak a gyökerei vezetnek a kétkezi dolgozók közé.

– És aligha jobb a helyzet a szakértői rétegekben. A politikusok és a kommentátorok nagy része most például azzal van elfoglalva, hogy lelkesen ecseteli, mennyire felgyorsult a gazdasági növekedés, milyen hamar magára talált a gazdaság a válság után. Csakhogy ez sokak számára hihetetlen, és ellenkezést vált ki, mert ennek a fellendülésnek a hatásai nagyon különbözők. A válság óta eltelt időben ugyanis tovább nőttek az egyenlőtlenségek. Azok közül például, akik elveszítették a fedelet a fejük fölül, sokan azóta sem álltak talpra. Az elemzőknek igazuk lehet az átlagértékekkel kapcsolatban, ám ez a vesztesek számára semmit sem jelent.

– Kutatásai során azt találta, hogy a dolgozói osztályban általánossá vált a nosztalgia. Én azt hiszem, hogy szélesebb értelemben is bajok vannak a jövőképpel. A jelenlegi pályakezdők generációja talán száz éve az első, amely nem lehet biztos abban, hogy túlszárnyalja szüleinek életszínvonalát. Erről tanúskodik a „mamahotel” intézménye: Európa számos országában általánossá vált, hogy a pályakezdők még évekig a szüleikkel laknak, mert nem telik nekik lakásra.

– A jövőkép hiánya elsősorban Kelet-Közép-Európában és azokra a rétegekre jellemző, amelyek nem látják az előrelépés lehetőségét. A kapitalizmust mint vonzó célt ebben a térségben azzal adták el, hogy mindenki számára elérhetővé válnak a nyugati lehetőségek, mindenki feljebb léphet. Ez azonban nem valósult meg, a társadalmi mobilitás megállt. Olyan kapitalizmus alakult ki, amelynek körülményei között azok, akik jobb anyagi helyzetben vannak, akiknek erősebb az érdekérvényesítő képességük, valóban feljebb lépnek, a szegények felemelkedésének útjában azonban még nagyobb akadályok állnak, mint korábban.

– Létezik még a politikai jobb- és baloldal intézménye a szó 20. századi értelmében?

– Azt hiszem, hogy a hagyományos bal- és jobboldali ideológiák helyét egyrészt a nyílt társadalom gondolata, másrészt a zártság ideológiája veszi át. A baloldali hagyományokból nő ki az az álláspont, amely nyitott a társadalmi változásokra, a demográfiai átalakulásra, új csoportok befogadására, a gazdasági integrációra más országokkal. A jobboldalon viszont azt az állandóan erősödő elmozdulást látjuk, amely a bezárkózás politikájához vezet, a társadalmon belüli sokszínűség esélyeit szeretné csökkenteni. Ez a határok lezárásának, a gazdaságok befelé fordulásának politikája. Az a politika, amely a protekcionizmust erősíti, és megpróbál ellenállni a társadalmi változásoknak.

– Orbán Viktor vajon Donald Trump magyar megfelelője?

– Orbán és Trump között nagyon sok a stilisztikai hasonlóság. Mindkettőjüknek megvan az a képességük, hogy megértsék, megérezzék, mit várnak tőlük nagy lakossági csoportok. Tudják, hogyan tegyenek ezeknek a rétegeknek a kedvére, miközben ez az ő politikai céljaikat szolgálja. Úgy gondolom, hogy mindketten hatalomvágyók, ami a mai világ számos politikusához hasonlóvá teszi őket. Berlusconihoz Olaszországban, Erdoğanhoz Törökországban, Narendra Modihoz Indiában vagy Abe Sinzóhoz Japánban. Mindnyájan igen jól ismerik országuk társadalmának törésvonalait, és kiválóan használják fel ezeket hatalmuk megerősítésére. És persze értenek ahhoz is, hogy felerősítsék és kihasználják az emberek félelmeit.

– Előadásából kiderült, ön úgy gondolja, hogy a kiábrándult dolgozói osztályra jellemző bevándorlásellenesség semmiképpen sem azonos a rasszizmussal. De mit gondol a Fidesz politikájáról, amelynek legfontosabb célja ma az, hogy a menekültekkel szemben félelmet, gyűlöletet keltsen?

– Ebben az esetben már rasszizmusról van szó. Szerintem tagadhatatlan a Fidesz és követőinek elszánt törekvése arra, hogy tűzön-vízen át őrizzék Magyarország etnikai homogenitását, ami a xenofóbiát erősíti, sőt maga a xenofóbia. Ne feledjük: ezt a politikát olyan emberek megjelenése váltotta ki, akik más emberfajtához tartoznak, más a vallásuk. Itt arabokról, muszlimokról volt szó. Nyilvánvaló, hogy ha más európai országból jöttek volna a menekültek – mint ahogy a délszláv háború idején ez megtörtént –, az nem váltott volna ki ilyen hisztériát.

– Lát esélyt arra, hogy azokban az országokban, ahol az ön értékelése szerint a többségi etnikumhoz tartozó dolgozói osztály lázadása miatt bomlott meg az egyensúly, normalizálódjon a helyzet, visszatérjen a hatalomba a centrum?

– Igen. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a társadalmak belássák: a populisták kormányzása kudarcot vallott. A baloldalnak pedig ismét alkalmassá kell válnia arra, hogy világos üzenetet fogalmazzon meg azoknak a rétegeknek, amelyek jelenleg abban a tudatban élnek, hogy az elit magukra hagyta őket, és csak messiásokra számíthatnak. A baloldalnak azokat kell megszólítania, akik úgy érzik, marginalizálódtak saját hazájukban. Ott, ahol nem is olyan régen még róluk szólt a politika, az ő kegyeiket keresték a döntéshozók.