Kikhez szólt az elnök?

A (nevében sem létező) köztársaság elnöke újévköszöntő beszéde különös módon leképezte hazánk utóbbi öt esztendejének a közhelymondatok mögül egyetlen pillanatra sem előbukkanó valóságát. A beszédírók által szóvirágokból alkalmi csokorrá egybekötött kommunikációs óda intelmeit nem a népnek, az élet nevű társadalmi dráma többmilliós statisztaseregének kellett volna elmondani. Ezek a politika számára pusztán statisztikai adatot jelentő emberek ugyanis többnyire tudják, hogy alagsori életüket jóformán csak azzal tehetik elviselhetővé, ha – amint Áder János sorolta – figyelnek egymásra, helyzetükhöz mérten segítenek sorstársaikon, megértőek egymás iránt, s mindezt a szónok szájából furcsa mód idegenül, rutinszerűen hangzó szeretet jegyében teszik. E hatásosnak gondolt, ám bántóan semmitmondó beszéd voltaképpeni címzettjeit a hajdani kollégiumi szobatársakban, az akkori önmagukra már megértő mosollyal visszatekintő mai hatalmasokban és a gondosan kinevelt utódokban látom, akik persze – ha szilveszter éjjelét a képernyő előtt töltötték – nyilván lelkes cinizmussal tapsoltak az ő elnökük tirádái hallatán.

Füzesi István, Budapest