Ki volt a bejelentő levél ötletgazdája?

Nem adatott meg számára, hogy békességben eltöltött 83 esztendő után szülőhazájában távozzon a földi világból. De a személyes szabadságától megfosztott, hívő ember sokszoros meghurcoltatása 27 éves korában kezdődött: 95 napon keresztül a Károlyi-kormány és a kommün alatt korlátozták életvitelét; 52-53 éves, amikor 125 napon át, 1944. november 27. és 1945. április 1. között, a Szálasi-féle nyilaskeresztes totalitárius rendszer tartja őrizetében; 56 és 64 éves kora között 2865 napot szenved rabságban: 1948. karácsonyán tartóztatják le és 1956. október 30-án szabadul. Az 1949. februári látványos, de mindössze öt napig tartó kirakatper végítélete után (életfogytiglani fegyház) az államvédelem, fizikai kényszert is alkalmazó őrizetétől a börtön celláin át a felsőpetényi házi őrizetig tart fogsága a Rákosi fémjelezte diktatúrában. Alig pár napot tölt szabadon 1956 eufóriával teli napjaiban, azután 64 és 79 éves kora között 5437 napot vészel át a budapesti amerikai nagykövetség Szabadság téri épületének menedékében, önként vállalt belső „száműzetésben”, amely végén — ez a félrabságból való kiszabadulás záloga — végleg távoznia kell szülőföldjéről — silabizálható ki a hercegprímás elleni koncepciós eljárás évfordulójára megjelent 1400 (!) oldalas, a Vatikánnal kapcsolatos dokumentumokat és újonnan felismert nemzetközi összefüggéseket a nyilvánosság elé táró, CD mellékletes kötetből.

— Rákosi odáig nem merészkedett, hogy kötelet kössön Magyarország hercegprímása nyakára — hangsúlyozza Zinner Tibor egyetemi tanár, a Legfelsőbb Bíróság főosztályvezetője, a dokumentumkötet társszerzője. — De tagadhatatlanul volt két olyan aljassága, mely könyvünk címét is tartalmazza: „Majd’ halálra ítélve”. Hogy lehetett eljátszani a legnagyobb hitványságot és becstelenséget? (Ráadásul ez — döbbenetes módon — 1990-ben is megismétlődött!)

Először azzal követte el Rákosi a gyalázatot 1949-ben, hogy az MDP két népbírójának, akik az elsőfokú büntetőperben ülnökök voltak, utasításba adatta, a halálbüntetésre szavazzanak a bűnösség mértékének megállapításakor. (Feltételezte ugyanis: a másik két, nem munkáspárti népbíró nyilvánvalóan nem fog a halálbüntetésre voksolni.) A nemrégiben elhunyt Olti Vilmos, a Budapesti Népbíróság elnöke, ítélőtáblai bíró, a külön tanács elnöke azt az „üzenetet” kapta az igazságügyi tárca illetékesétől, nem lenne ellenére a pártnak, ha nem ítélnék halálra Mindszentyt. Azaz 3:2 arányban alakult a szavazás, ahogy azt Gergely Jenő és Izsák Lajos 1989-es könyvében közreadott dokumentum is igazolja. De jelzés értékű: ketten akár halálra is ítélhették volna.

Majd elérkezett a következő felvonás, a másodfokú tárgyalás színjátéka — Mindszenty távollétében.

Akár kötél is?

— A párt (lényegében a KV titkársága) előzetesen dönt, senkit sem kell halálra ítélni. Először külön Mindszentyről, majd a perben szereplő többi személyről is megszületik a határozat sorsukat illetően. És a másodfokú ítéletbe is belefoglalják — miközben a rendelkező rész azt tartalmazza, helyben hagyja a korábbi döntést, az indoklásban az szerepel —, akár halálbüntetést is érdemelt volna a bűncselekmény. De elenyészett az ügy jelentősége, mert akkorra már a Rajk-per volt napirenden, s mivel Mindszenty átkos kihatásai egyre eltörpültek Rákosiék szemében, ezért nem kellett hóhérkézre adni. Azonban az utókor számára azt az érzetet keltik a másodfokú ítéletben is, érezhessék az emberek, akár halálbüntetést kiérdemlő figura volt, de ma már nem olyan a helyzet, hogy akasztófára kellene küldeni — emlékeztet Zinner.

Az 1990-ben befejeződő perújítási nyomozás azzal zárult, semmifajta felülvizsgálatot követő, a perújítást folytató igazságszolgáltató aktust sem lehet tenni, mert az időközben kihirdetett semmisségi törvény ezt automatikusan felülírja. Azaz — amennyiben megállapítható a korábban lefolytatott büntetőeljárásról, kiterjed rá a törvény hatálya, akkor — kizárólag semmisségi igazolás állítható ki, más felmentő ítélettel záruló bírósági eljárás nem folytatható le. A jogtörténész elmondása szerint készült egy összefoglaló jelentés is, melyben a Legfőbb Ügyészség írásban is leszögezte: miután Mindszenty elkövette a deviza bűncselekményt — noha erre nem adódott tárgyi bizonyíték sem egykor, sem 1989-ben, csupán tanúvallomások (a rendszerváltás idején épp azoktól, akik a titkosrendőrséggel cimboráltak!) —, az idő tájt, vagyis 1949-ben „a hatályos jog értelmében akár halálra is ítélhették volna”. Ez a perújítást lezáró összegzés annak ellenére készült, hogy Mindszenty ügyében már 1990. május 11-én kiállították a semmisségi határozatot.

A szabadon beszélők igazsága

A magyar történelem újabb fejezeteiről számos nem magyar nyelvű dokumentum is kutatható immár a világ több levéltárában, és tisztábban láthatunk az összefüggésekben, ha ezeket is bevonjuk a vizsgálódásba. Van, aki ezzel kapcsolatosan köldöknéző történész szemléletet is emleget — vélekedik Somorjai Ádám (OSB). Nem rejti véka alá, hogy a kutatások során kialakult véleménye végül is nem felel meg a hagiográfikusok, kritikátlanul dicsőítő igényének, de annál inkább az újonnan felbukkant forrásoknak. Úgy véli, Mindszenty hercegprímás nem győzhetett egy egész nemzedéket megroppantó korban, a kommunista diktatúrával szemben, viszont élete végéig kitartott a hűségben. Vagyis: „Harc közben esett el”.

Ezzel az új képpel, vallja a bencés szerzetes-történész, elveszítettünk ugyan egy tévedhetetlen héroszt, de veszteségünk rögvest nyereséggé változhat, ha megnyerünk egy küzdő-küszködő embert, akit talán utólag is jobban megérthetünk. Mert valójában mi rólunk van szó — érvel az erkölcsteológus, vagyis egyről, mi közülünk. Meglehet, törékenységében még vonzóbb lesz, s erejében, tetteiben inkább követhető példává emelkedik számunkra. S ez a Mindszenty jobban érdekel(het) mindannyiunkat. A mi érdekünkben vállalta, amit reá mért a sors, s így volt közülünk való. Én is, te is ott lehettünk volna, mondja, az ő helyében. Közösségi jelképpé emelkedő személyiséggé vált, nem vitatható politikai nézetei, hanem magas egyházi méltósága, még inkább egyéni sorsvállalása, majd pedig emberi tragédiája folytán. Áldozata és vértanúsága sokak szenvedésének szimbóluma lett és vádirattá vált a kommunista diktatúra ellen, amely el akarta tiporni a lelkiismereti szabadságot. Azért mert üldözik, aki szabadon beszél, még nem biztos, hogy a szabadon beszélőnek mindenben igaza van. De abban feltétlenül, figyelmeztet, ha elhallgattatják, akkor mindannyiunk gondolat- és szólásszabadságát, élő lelkiismeretét éri halálos csapás. Ez az ő áldozatának általános erkölcsi értelme — vagy másként szólva: ez az ő tanúságtételének keresztény igazsága. És így az ő fölmagasztalásával tízezrek magasztosulnak föl: mindazok, akiket Rákosi eltakarított a bolsevizmus útjából — hangoztatja Somorjai, hozzátéve, mondandója egyelőre hipotézis, de mindazt tartalmazza, amelyre a feltárt források utalnak.

Somorjai Ádám 1997-ben vált a Szenttéavatási Kongregáció konzultorává, s 1999. decembere óta a boldoggá avatási dokumentumok előkészítésén fáradozott, valamint a nemrégiben megjelent „Majd’ halálra ítélve” című dokumentumkötet társszerzője. A bencés szerzetes A pápák és a bíboros, Újabb források Mindszenty önértelmezéséhez (1956-1974) címmel szűk körű előadást is tartott az MTA Történettudományi Intézetében. Már nem foglalkozik a szenttéavatási perrel (2008-ban három, 2009-ben egy forrásközlése jelent meg), leginkább a hagiográfusok ellentmondásai érdeklik, melyekre elsősorban az emlékiratok olvastán figyelt fel, lévén, az emlékiratok a legfontosabb forrás számukra, annál is inkább, mert hitele nagy, s mert hiteles ember írta; továbbá mert túlontúl sokáig, 15 éven át tiltott olvasmánynak számított Magyarországon.

Lelki röntgenfelvételek

Arról faggattam a bencés történészt, vajon szentírásnak számítanak-e a Mindszenty emlékiratok, hiszen mostanában — a feltétlen tisztelet és elfogadás után — egyre sokasodnak a kérdőjelek annak valóságtartalmával kapcsolatban a „második értelmező nemzedék” olvasatában. (Sokak szerint még az esztergomi sírfelirat — „patriae exsul” — is felülvizsgálandó!) Ráadásul ő is több példával tud szolgálni, amikor tetten érhető, megbicsaklanak a visszaemlékezésként leírtak a rekonstrukcióra vállalkozó egykori fül- és szemtanúk állításaival szemben. Például amikor VI. Pál a Szent János torony bejáratánál fogadta az amerikai követségről kiszabaduló, s Rómába érkező Mindszentyt, és azonmód levett mellkeresztjét, gyűrűjét adományozta volna nagylelkűen neki elismerése zálogaként.

Mai ismereteink alapján azonban, Somorjai kutatásaira alapozva, s a hitelesség kedvéért azt lehet állítani: VI. Pál pápa, miután megölelte a limuzinból kiszálló Mindszentyt, kézen fogva vezette be az épületbe, vele együtt szállt a liftbe, mely az emeleti lakosztályba vitte. Ott — fotók is bizonyítják — ujjára húzott egy ékköves bíborosi gyűrűt és nyakába akasztott egy díszes mellkeresztet, s azokat néki ajándékozta. (De nem a sajátját, mert azok a képeken is jól láthatóan, továbbra is viselőjükön maradtak!)

— Emlékirataiban Mindszenty valóban nem szóról-szóra idézte a pápát, hanem annak általa értelmezett tartalmát közölte. Utólag átértékelődnek a tények. Azaz, az emlékiratok egyszerre számítanak szentírásnak és nem annak. Újra és újra értelmezni kell, s megfejteni a kulcsot jelentéséhez. Az emlékező számára lényeges dolgokban lehet pontos, a kevésbé lényegesekben pedig pontatlan. Olyan kamerával lát, mely bizonyos értelemben csőlátásra vall: azt látja meg a múltban, arra emlékezik, amit újra és újra fölemleget, mert neki fontos. Eközben átalakul a múlt, az emlékező kívánsága szerint — érvel a bencés erkölcsteológus, elismerve, szükséges volt, más forrásokat is találjanak, mivel a történészek alapigazsága, egy forrás nem forrás.

Miután maga is fölfigyelt néhány ellentmondásra a hagiográfusok „bibliájában”, vagyis az emlékiratokban, az Egyesült Államok nemzeti levéltári adatbázisaiban őrzött, nemcsak újabb adalékokat rejtő, hanem — mint bebizonyosodott — alapvető új ismeretekkel szolgáló, mintegy 5800 oldalnyi eredeti dokumentumra terelődött figyelme, a NARA (www.archives.gov) tárhelyeiben a State Department fondjai után kíváncsiskodva.

— A budapesti követség fondja hat dobozt tölt meg, főleg angol nyelvű iratokkal, de benne található a bíboros latin és magyar nyelvű levelezése, köztük több eredeti kézírásban. Az internetes ARC gyorskereső a Record Groupokból 82 fondot adott ki, bár ennél több van. Mindebből egyetlenegy érdekelt a legjobban: Ez az anyag a legrészletesebb, de kevesebb eredetit tartalmaz, mint a második fond, a Kelet-európai Hivatal anyaga (külügyminisztériumi főosztálynak felelhet meg), mely a budapesti követséggel a napi kapcsolatot tartotta. Ezen belül is a gyorskereső 51 (al)csoportot adott ki, amiből egyetlenegy volt számomra meghatározó. Ez tartalmazza a washingtoni külügyminisztérium egyes hivatalainak anyagát, amelyek közül érdeklődésemre első helyen (a hivatali hierarchiában legalul) a Hungary Desk Files, illetve az EUR (Bureau of European Affairs) tarthat számot, s mely terjedelme 2200 oldalra rúg. Itt találhatók Mindszenty leveleinek eredetijei, amennyiben az elnökökhöz írta, illetve a Vatikánba továbbított eredetikről készült felvételek. A harmadik forráscsoport a Central Files, főleg a diplomáciai táviratokat tartalmazza, három alegységben — avat be a kutatás kulisszatitkaiba a szerzetes-történész.

— A fellelt dokumentumok rendkívül izgalmas lelki röntgenfelvételeket őriznek, hetente két-három följegyzést mindenkori állásfoglalásáról, törekvéseiről, ezen túl az amerikai elnökökhöz írt 69, az amerikai külügyminisztereknek írt 30 levelének szövegét; továbbá 170 tételből álló terjedelmes üzenetváltást a pápákkal, és a bíboros államtitkárokkal. Ezek vizsgálatát most végzem, előrehaladott állapotban van trilógiám harmadik kötete, a pápákkal való levelezés vizsgálata és forrásközlése az 1963–1971 közötti periódusban, vagyis VI. Pál pápa idejében — sorolja Somorjai. Hozzátéve: — Azt tapasztalom, az amerikai anyag szinte mindenhol rendre hitelesíti az eddig nyomtatásban megjelent magyarországi forrásokat és tágabb összefüggésben értelmezi azokat”.

— Első meglepetésem az 1971. évi iratok tanulmányozása kapcsán ért. Ez ugyanis kiegészíti az eddig részben ismert és legjobban kutatott bécsi periódust, az 1971–1975 közötti éveket — említ konkrét példákat Somorjai Ádám bencés szerzetes. — Az emlékiratok nyomán a hagiográfusok leginkább azzal foglalatoskodnak, milyen feltételekkel vállalta végül is Magyarország végleges elhagyását a bíboros a Szentszék küldöttével, Zágon József prelátussal 1971. június 25-26-27-én a budapesti amerikai követségen folytatott beszélgetések során. Ezeket Zágon Pro Memoria feljegyzéseiben foglalta össze. Az amerikai iratokból világosodik meg, amit a kutatók eddig nemigen tudatosítottak: hiányzik a harmadik napon kelt, június 27-i rész.

Hová lett? Mi olvasható benne? — vetem fel. Mire elmeséli, a június 27-i rész már nem sokkal lejegyzése után valamiért különválhatott a többitől: hiányára Alfred Puhan nagykövet már az 1971. július 8-án Washingtonba küldött jelentésében felhívta a figyelmet.

— Valóban érdekes kérdés, hol lappanghatnak a Zágon-féle emlékeztető utolsó lapjai, vagyis a június 27-én készült feljegyzések — vélekedik Somorjai. —Mindenképp több példánnyal számolhatunk. A bibliográfiai utalások alapján remélhető, a budapesti Mindszenty Archívum 40/a irat gyűjtőjéből esetleg előkerül. Amennyiben ez nem vezetne eredményre, elképzelhető, megtalálható Hetényi Varga Károly hagyatékában, hiszen ő rendezte sajtó alá Mons. Mészáros Tibor napi jegyzeteinek mindkét kiadását. A Mindszenty Archívumban jelenleg hozzáférhető példányt olasz nyelven közöltük. Fontosabb tartalmi elemei: Zágon kifejezi, hogy a Szentatya teljes mértékben tiszteletben tartja a bíboros szabadságát, nehezen értené meg, ha halogatná a döntést, a Bécsbe költözésre minden támogatást megígér, ha kell, két magyar nővér is segítségére lehet. Zágon javasolja, haladéktalanul informálja döntéséről Mindszenty az amerikai kormányt, ő maga tíz napon belül visszatér Budapestre, hogy meg tudja a bíboros döntését, a nagykövetség elhagyását esetleg szeptember 1-jéig lehetne elhalasztani. A döntés maradjon titokban a megállapítandó időpontig. Mindszenty azonban válaszában nem enged a sürgetésnek és időt kér megfontolására.

(Folytatjuk)