Ima a bányászokért

Rozsdás vasak, öles csavarok hevernek Pusztavám határában. A márkushegyi bánya kerítésénél lassan fényesre csiszolja őket az ónos eső. Hideg van. Csúszkálnak az úton az autók, lejöttek ők is a térképről. Balra egy elhagyott, palatetejű buszmegálló. A bánya vaskapujánál fekete macska didereg. Nem zavarják el, pedig nem hozott szerencsét a bányászoknak.

A szomszédos tehenészet felől nézünk be az üzemudvarra. Lezárva a sorompó, a vezetők nem engednek be a kapun. Még bíznak benne, hogy túléli a csődöt a Vértesi Erőmű Zrt., a társasághoz tartozó utolsó magyar mélyművelésű bánya, valamint a szenet feldolgozó oroszlányi erőmű. Szerintük nem tesz jót nekik a hírverés.

Füst csap ki a bányaüzem kéményéből. Valahol, a kerítésen túli mélyben morog a kas. A „bányalift” harminc másodperc alatt ereszkedik le a több mint háromszáz méteres mélységbe. Még hétszázezer tonna szén lehet lenn, volna mit felhozni.

Ha süllyed a föld

Mégis, lassan leépül a termelés: a vezetők tervei szerint rövidesen egyharmaddal kevesebb szenet termelnének ki, kétszáz embert elküldenének a bányától és az erőműtől.

1994-ben negyvenezren dolgoztak az Oroszlány környéki bányákban, tíz éve alig több mint háromezren, ma harmadannyian.

A Fejér megyei falu völgyét hepehupásra törték a mélyben húzódó bányajáratok. Itt a házak alapját egybe kellett vasalni: ha süllyed a föld, ne repedjenek a falak.

– Amikor az ántivilágban megkezdődött a bányászat, hetven házat azonnal szanálni kellett. Tönkrementek mind. Később már a mező alatt terjeszkedett a bánya, akkor megnyugodtunk – mesélik a helyiek.

A régi időkből talán csak a bányászok törzshelyének, a „Kultúrban” üzemelő Vértes presszónak a relikviái maradtak meg: szamovár az apró könyvespolcon, kopott „Tanuljunk oroszul!” kötet, színes retroszékek, fényét vesztett babaház, diszkófényszóró a sarokban. Katalin-bál után, szilveszterkor veszik majd csak elő.

Kávét kérünk a pincértől, a bányászok sört.

Kovács József nyugdíjas, negyvenöt évet dolgozott a mélyben. Frontvezetőként ment nyugdíjba, Márkushegy volt az élete. Még ma is izgatottan meséli, milyen az, amikor felgyűrődik talpa alatt a járat, vagy kiszakad a feje fölött a „mennyezet”.

– Olykor még egy busz is beleférne az omlásba – magyarázza.

Ilyenkor óvatosan dolgoznak, egyikük árgus szemekkel figyel felfelé, pörög-e lefelé a kő.

Sújtólég

Csak egyszer történt itt nagy baj: 1983. június 22-én sújtólégrobbanás ölt meg harminchét embert.

– Barátaink haltak meg. Hordágyon hoztuk fel őket – csuklik el a hangja Grell Károlynak.
Őt a reggeli műszakba osztották be a robbanás napján, ezért úszta meg. Nagyapja, apja is bányászként dolgozott. Grell gépészlakatos volt Márkushegyen.

A sörrel keserédes lesz a bányászromantika: előfordult, hogy a negyvenfokos melegben alsónadrágban fejtették a szenet, vagy gumiruhában törték a követ. Volt még brigádmozgalom, vonatozás, balatoni hétvége.

A rendszerváltás után sorban zártak be a magyarországi bányák. Környékükön mélyült a szegénység. Márkushegy és az oroszlányi erőmű még tartotta magát. De a többségi tulajdonos, a Magyar Villamos Művek Zrt. idén májusban úgy döntött, szilveszterkor megszűnik a termelés Magyarország utolsó szénbányájában, három éven belül pedig az erőmű is leáll.

– Ha bezárna a bánya, társadalmilag, politikailag kezelhetetlenné válna a térség, nagy lenne a munkanélküliség – mondja Lisztmayer János szakszervezeti vezető.
– Nehogy Ózd sorsára jussunk! Azt se tudták talpra állítani soha – tart a rossz példától Kárpáti Béla, az üzemi tanács egyik vezetője.

Neki még tizenkét éve van a nyugdíjig. Mi lesz vele? És a többiekkel? Az üzemmel, az erőművel, a végeláthatatlan mezőkön át futó szénszállító szalaggal? Nagy a bizonytalanság.

A szakszervezet politikusoknál, kistérségi vezetőknél lobbizik a bányászokért. Foglalkoztatási alapról álmodnak, amely átképzéseket szervezne. Igyekeznek elébe menni a bajnak.

Szellemvárosok

Lisztmayer szerint ha az erőmű és a bánya összesen mintegy 1300 munkásának megszűnne a munkaviszonya, akkor a beszállítókkal együtt 3500-4000 munkahely, vagyis a családokkal együtt 10-12 ezer ember megélhetése kerülne veszélybe.

Pusztavám is rosszul járna. A település már most megérzi a cég gyengeségét: három éve százötven, idén már csak harmincmilliót adózott ide az erőmű.

Mikulás-csomagokat pakolnak a polgármesteri hivatalban. A dolgozók ünnepre készülnek. Pedig egyre kevesebb okuk van rá.

– Nemcsak a bányászatra, hanem a beszállítókra, például az erdőgazdaságra is hatással lenne a Vértesi Erőmű Zrt. esetleges csődje – mondja Merkatz László polgármester.

Szerinte a világgazdasági válság a környék iparát is sújtotta. Most nincs olyan cég a vidéken, amelyik az erőmű vagy a bánya dolgozóit fel tudná venni.

– Nem szeretnénk Putnok-szindrómát: szellemvárosokat, bűnözést – sóhajt.

Mindenki „fentről” várja a megoldást.

– Régóta veszteséget termel az üzem – magyarázza telefonon Mamusits Péter, a Vértesi Erőmű Zrt. szóvivője. – Most azon dolgozunk, hogy ezt megváltoztassuk, vagy legalábbis csökkentsük. Szembe kell néznünk az immár elavult technológiájú gépparkkal és a nem túl jó minőségű kitermelt szénnel. Ennél azonban fontosabb, hogy a hírek szerint az unió nem tartja elfogadhatónak a szénfillér jelenlegi rendszerét, a továbbiakban valószínűleg a bányák bezárásához lehet igénybe venni ilyen jellegű támogatást.

A műszak vége

A szénbányák támogatásához szükséges „szénfillért” az áramszámlánkba építette a kormány: ez minden kilowattóra árában 0,2 forintot jelent.

Mamusits Péter szerint milliárdokkal tartozik az erőmű a hitelezőinek is:
– 1,8 milliárdot már kifizettünk, de még 7,8 milliárdot követelnek tőlünk, ezért is kezdeményeztük a csődeljárást. Az időt ad a hitelezőkkel való tárgyaláshoz.

Hogy miért a nagy tartozás?

– Az erőmű előző vezetése idején a Kapolyi László vezette System Consulting jelezte, hogy áramot vennének tőlünk. A cégnek nem állt rendelkezésére megfelelő mennyiség, így áramkereskedőktől kényszerült vásárolni. Végül Kapolyi elállt az üzlettől.

Az erőmű nemrégiben a hatékonyságnövelő és költségcsökkentő intézkedésekhez kapcsolódva kétszáz fős leépítést jelentett be a Munkaügyi Hivatalnál, amely legkorábban 2011-ben léphet életbe.

– Dolgozunk a kialakult pénzügyi helyzet megoldásán – nyilatkozza a szóvivő.

Így talán nem zár be az erőmű és a bánya?

Talán.

Megérkeznek az első buszok a bánya bejáratához. Márkushegy-Éden, hirdeti az egyiken a felirat, Jumbó- és Füles-matrica a másikon. Mintha a mesékbe, és nem az oroszlányi Éden presszóhoz, Mórra vagy Tatabányára járnának a munkásjáratok. A pusztavámiak gyalog vagy autóval jöttek. Nekik néhány perc lesz az otthon.

A délelőtti műszak végét várjuk. Tele szájjal adomáznak a sofőrök, előkerül az alufóliába csomagolt rántott húsos szendvics, sokasodnak a csikkek.

– Három műszakban hordom őket – tömi a házi kosztot az egyik sofőr.

Magánvállalkozó üzemelteti a buszt. Ahogy a bányászoknak, neki sem mindegy, hogy megszűnik-e a megbízatás.

Kettőkor szállingóznak kifelé a munkások. Egy részük azonnal buszra pattan, a többség a parkoló melletti vályogházhoz siet. A Márkus kocsmáról, bányásznyelven a „Röfiről” (mesélik, hajdan disznóól volt) csak műszakváltáskor kerül le a lakat. Hajnalban, délben és éjjel csak röpke óra a nyitvatartási idő – elég a gyors sörre, snapszra.

– Engem fotózzatok le – mosolyog az egyik bányász; fiatal, még nincs negyven.
– Kapatos már – legyintenek a többiek.
Pedig csak boldog:
– Egy hét, és nyugdíjas leszek – pózol a kamerának a gyárkapunál.
Jó neki, nemsokára „leszerel”: elérte az ötezer műszakot.A szabály szerint a bányásznak a nyugdíjig vagy ennyit, vagy húsz évet kell szolgálnia. Akad, akinek harmincnyolc éves korára összejön a kötelező műszakszám.

Régen jó pénz jutott a fejtésnél dolgozó bányásznak, a szocializmusban tizenötezret is hazavihetett, ma bruttó százhetvenezret kap. Az élfizetés már a múlté.

Lakat a Röfin

Körbeálljuk az aszfaltra dobott csikkeket. A buszok még várnak, nincs itt mindenki.

Bizonytalanok a tekintetek.

– Ötvenéves vagyok, ki fog felvenni, ha bezár a bánya? – fakad ki egyikük.
– Lakatosként dolgozom. Biztos, ami biztos, elvégeztem egy biztonságiőr-tanfolyamot – élelmesebb a másik.
– Pécsről jöttem, a társam Ajkáról. Arrafelé bezártak a bányák, nekünk viszont nincs meg a szolgálati időnk a nyugdíjig. Az erőműszálláson lakunk – meséli az egyik bányász.
Versenyt fut az idővel, bezárhat az utolsó bánya.
– Új munkahelyekre lenne szükség – magyarázzák az érdekvédők.
– De ki venne át minket? Mi csak a bányászathoz értünk – sóhajtanak a dolgozók.
Válasz helyett felbőgnek a motorok, lassan hazaindulnak a buszok. Lakat kerül a Röfire is, kiürültek a poharak.

Valaki még szól, hogy Móron a védőszentjük, Borbála napján istentiszteletet tartottak a bányászokért.

Jól jön most az ima.