Holokausztügy Romániában
A holokauszttagadókat politikai értelemben a pártpolitika szélsőjobboldalán szokás keresni. Ehhez képest nem kis feltűnést keltett, hogy március elején egy élő televíziós vitaműsorban az ellenzékben lévő, baloldali Szociáldemokrata Párt szóvivője, bizonyos Dan Şova kijelentette: „Románia területén egyetlen zsidó sem szenvedett.” Ugyan pártja gyorsan elhatárolódott e közléstől, Şovát nem váltották le, csak elküldték tanulmányútra a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumba. Onnan már valószínűleg visszatért, de közszereplőként azóta se látták. ACZÉL ENDRE írása.
Dan Şova fiatal bukaresti ügyvéd. Nem antiszemita, nem profi holokauszttagadó, egyszerűen csak tudatlan. Rosszul vizsgázott történelmi jártasságból – és erre fizetett rá. Vétkét csak egyvalami enyhíti: úgy nőtt fel, hogy a „román holokausztot” kiirtották a tankönyvekből a nacionalizmussal teli Ceauşescu-korszakban. Igaz, az ügyvéd úr elolvashatta volna – mondjuk – a Curzio Malaparte néven író zseniális olasz haditudósító remekét, a Kaputtot, benne az 1941. június végi iaşi-i pogrom rettenetes képeivel, s akkor szerezhetett volna ismereteket a zsidóüldözésről, de hát ez a könyv, úgy látszik, nem volt meg a családi könyvszekrényben. Így aztán a tévévitában Şova „huszonnégy zsidóban” (!) jelölte meg a szóban forgó pogrom áldozatainak számát, holott a valóságos szám négyezernél nem volt kisebb.
Az ötödik hadoszlop
A román átlagember a szocdem szóvivőnél nem sokkal jártasabb. A romániai zsidóságra vonatkozó „alapismeretekből” hármat birtokol alaphangon. 1. Ellentétben Hitler minden más szövetségesével, a második világháborús Romániában megkímélték a zsidókat, holokauszt ott nem volt. 2. Ceauşescu, ellentétben a Varsói Szerződés többi tagországával, a hatnapos háború után (1967) nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. 3. Ugyanő engedélyezte a romániai zsidók tömeges kivándorlását Izraelbe. (Valójában: „eladta” őket, amiképp a szászokat az NSZK-nak...)
Az első pontra reflektálunk. Ion Antonescu marsall diktatúrájának (1941–1944) kezéhez csaknem háromszázezer zsidó és még pár tízezer roma vére tapad. Csakhogy. Az áldozatok – ha a két évszám közötti államterületet nézzük – Észak-Moldvát leszámítva nem Moldvából, nem a Havasalföldről és nem Dél-Erdélyből valók voltak, hanem Nagy-Romániának (1918–1940) azokról a területeiről – Besszarábiából és Bukovinából –, amelyeket Sztálin a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében alig egy évre bekebelezett, majd Antonescu, csatlakozva a Szovjetunió ellen indított náci hadjárathoz, visszatagosított. A két „felszabadított” országrészbe bevonuló román katonai és csendőri erők dühe elemi erővel csapott le az ott élő nagy zsidó közösségekre, mert Antonescunak meggyőződése volt, hogy a zsidók „ötödik hadoszlopként”, a tiszavirág-életű szovjethatalom támaszaiként, Románia ellenségeiként funkcionáltak.
A Conducător, aki meggyőződéses és heves antiszemita volt világéletében, tízezrével deportáltatta a besszarábiai és bukovinai zsidókat a Dnyeszteren túlra, majd amikor hadai a németekkel együtt egészen az ukrajnai Odesszáig jutottak, ott folytatta a deportálással vegyes öldöklést.
Az érem két oldala
A tömegkivégzésekkel párban járt az éhezés, a tífusz, a zsidók valósággal állati sorba (disznóólakba) kényszerítése; hullottak is, mint a legyek. Ami a módszereket illeti, bizarr, ha nem perverz német feljegyzéseket lehet olvasni azokból az időkből: a zsidók kiirtására szakosodott náci újbarbárok is fintorogtak azoknak a „kulturátlan” eszközöknek a láttán, amelyeket a román fegyveres és biztonsági erők alkalmaztak.
Ez az érem egyik oldala, van másik is. Noha levéltárilag bizonyítható, hogy Antonescunak kész tervei voltak a „maradék zsidóság” Lengyelországba szállítására (ami fogalmilag Auschwitzot jelentette), 1942 őszén, amikor kibontakozni kezdtek a sztálingrádi vereség körvonalai, a marsall elállt e tervektől. Volt zsidó kényszermunka, bőséggel „árjásítás”, sarcolás, de Auschwitz kimaradt a „táncrendből”.
Egy szó, mint száz, az Endlösungot Romániában nem sikerült Hitleréknek véghezvinniük. A Führer tisztelte és (viszont)szerette Antonescut, olyannyira, hogy 1943-ban az Eichmann-kommandó bukaresti „képviseletét” Himmler vissza is hívta. Ma is folyik a vita azon, miért. Magyarázat több akad. Egyfajta megközelítésben Antonescu „gerinces nacionalista” volt. Ami úgy értendő, hogy noha kisebbségek (szlávok, zsidók, cigányok, magyarok) nélküli román nemzetállamról álmodozott, gyorsan kikalkulálta magában, hogy ha az egyik kisebbséggel (a zsidóval) azt csinálja, amit a németek diktálnak neki, akkor másnap arra ébredhet, hogy az ő Adolfja egy másik kisebbség (a magyar) kezelésére nézve ugyancsak parancsnokolni kezd. Úgy például, hogy azoknak ne Auschwitzot, hanem az autonómiát írja fel receptként. Márpedig a magyarokban látta a román szuverenitásra leselkedő legnagyobb veszélyt.
Egy további érdekes föltevés, hogy Antonescut „halálra” dühítették azok a külügyi-diplomáciai jelentések, miszerint az angolszász világban kerengő szóbeszédek szerint Horthy sokkal jobban bánik a zsidókkal, mint ő. (Nota bene: erre 1941–42 fordulóján még volt elegendő ok.) Ezt nem hagyhatta. Gyakorlatilag teljes hátraarcot hajtott végre, és valóban: 1944 kora nyarán már azzal is elbüszkélkedhetett, hogy miközben az észak-erdélyi (Magyarországhoz visszakerült) zsidóságot a haláltáborokba deportálták, a Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt élő zsidók megmenekültek.
Más is történt közben. Bármilyen valószínűtlennek tűnik is, a marsall a Dnyeszteren túlra hurcolt zsidók életben levő maradékát visszatelepítette román területre, folyamatos dialógusba bocsátkozott a romániai zsidóság vezetőivel, és pártfogásába vette a zsidók kivándorlását Palesztinába. Minél inkább romlott a hadi helyzet, annál inkább érezte úgy, hogy az az „emberi tőke”, ami a romániai zsidók képében a kezén volt, jól lesz valorizálható a háború utáni alkudozásokban – Románia javára. Ehhez nem volt szerencséje.
Ion Antonescu marsallt 1944 augusztusában királyi puccsal megbuktatták, és 1946-ban bíróság elé állították. Ott azt mondta: „Ha a romániai zsidók életben vannak, az Ion Antonescunak köszönhető.” Mint kiderülhetett, e kijelentésben benne rejtekezett az igazságnak egy erős eleme. A vádlottat ennek ellenére halálra ítélték és kivégezték. Sztálin az ujját nem mozdította érte.
Horthy és Antonescu
Mozdította viszont Horthy Miklósért, akinek kormányzósága alatt sok százezer magyar zsidót elhurcoltak és elgázosítottak, viszont őt magát csak tanúként idézték a nürnbergi nemzetközi büntetőbíróság elé. Ha ma zajlanának a perek, meglehet, Horthyt ítélik el, és Antonescut hagyják futni. De akkor az volt a perdöntő szempont, hogy a magyar kormányzó fegyverszünetet és békét kért a Szovjetuniótól, Antonescu viszont nem. Ő kitartóbb szövetségese maradt (volna) Hitlernek, mint Horthy, márpedig a „kegyes” Sztálin szemében a zsidók nem sokat számítottak, az ágyúk és a tankok annál többet.
A teljes cikket elolvashatja a legfrissebb 168 Órában.
