Hogyan csináljunk értelmiségit?

Ha manapság éppen nincs is napirenden a vidéki népi kollégiumok rendszerének létrehozása vagy a megemelt rajtkövű „tehetségesek iskolája”, Németh László művelődési esszéit mindig érdemes tanulmányozni. Most például a vitatott szakképzési rendszer, a tankötelesség korhatárának leszállítása és a szétcsúszó felsőoktatás anomáliái miatt.

Kezdjük a legutóbbival. Az egyetemek reformja, átalakítása erőteljesen és tartósan képes befolyásolni a szellemi életet. A Németh-féle vízióban nem a szakképzés további elmélyítésére, nem a határterületek szaporítására esne nagy hangsúly, hanem a tanulókban a szintézisteremtés képességének kialakítása lenne a legfontosabb. Hisz döntő, hogy az értelmiségiben meglegyen az ismeret és tehetség az „egyben látásra”, az összefüggések megértésére. Az általános műveltség ideáljában az „általános” nem sokfélét jelent, hanem összefüggőt!

A jó kezű szakemberekből is könnyen lesznek egyoldalú szakbarbárok. Olyanok, akik otthonosak egy-egy szakkérdésben, de otthontalanok a műveltség általános kérdéseiben. („Félszegúszók nevelnek félszegúszókat – teszi hozzá Németh. – Amíg szakja egy részletkérdésében tudós lesz – folytatja –, szakja más kérdéseiben hatökör marad.”)

A „fecsegő álgyakorlatiasságról” szóló sorokat olvasva nehéz a szakképző iskolákból újabban szinte kiirtott közismereti tantárgyak hiányára nem gondolni. Arra a tendenciára, amely ismét a beszélő szerszámok színvonalára süllyeszti a fizikai munkást.

Minden feladatot a kor összefüggései között kell elemezni. Az építésznél nem azt kell vizsgálni, hogy „tud-e követ fejteni, hanem hogy milyen tornyot rak a kifejtett kövekből”. A mércét is ezekhez kell szabni. „Aki Montenegróban király, az Oroszországban tetű” – int figyelmeztetőleg a szerző.

(Németh László: Két kultúra között. Művelődéspolitikai írások. 1. Nap Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor