Ettől még nem változik semmi

Megnyugvást hozott, hogy hat cigányember feltételezett gyilkosait megtalálta a rendőrség?

Gratulálok a rendőrség munkájához a polgárjogi alapítvány valamennyi munkatársa nevében. Ám szerintem már korábban a magyar titkosszolgálatok látókörébe kellett volna kerülniük a most elfogottaknak, hiszen rendszeresen hangot adtak cigányellenes nézeteiknek. Ha bebizonyosodik velük szemben a gyanú, a legszigorúbb büntetésre számíthatnak. Megnyugodnunk mégis csak akkor lehetne, ha a politika mindkét oldala és a média nagy része változtatna hozzáállásán: a romákat a magyar nemzet integráns részének tekintené. Mert a gyilkosságok egyenes következményei a romák strukturális kirekesztettségének. Mindaddig, amíg ezen nem változtatunk, minden feltétel adott ahhoz, hogy a cigányokkal szembeni erőszakos cselekmények megismétlődjenek, a konfliktusok eszkalálódjanak.

1988–89-ben Miskolcon ön volt az első sikeres polgárjogi akció, a gettóellenes küzdelem helyi képviselője. Jelentős értelmiségi és médiatámogatással meg tudták akadályozni a Sajó-parti „alacsony komfortfokozatú telep” felépítését. Húsz évre rá az aktuális miskolci rendőrfőkapitány „cigánybűnözésről” beszél, s miután a miniszter állásából felfüggeszti, az MSZP-től a cigány vajdán keresztül a Jobbikig terjedő alkalmi koalíció egy nap alatt visszahelyezteti a székébe. A kör bezárult?

Húsz éve Miskolcon a kommunista rezsim saját válságát akarta elfedni, csökkenteni azzal, hogy a „problémás cigányokat” két kilométerre a várostól gettósítja. Ma a negyedik köztársaság és az újkapitalista rendszer krízise csapódik le elsőként rajtunk. Akkoriban az apartheidterv megvalósulását meg tudtuk akadályozni, mert a rendszer omladozott, az új elveivel pedig összeegyeztethetetlen volt. Székesfehérváron, a Rádió utcai konfliktusként elhíresült ügyben, amikor 1996-ban újjászerveztük a gettóellenes bizottságot, már két és fél évig kellett küzdenünk a miskolcihoz hasonló elkülönítő politika megakadályozásáért. Az akkori borsodi kapitány most a Polgárőr Szövetség elnöke, Túrós András belügyi államtitkárként ’89-ben a magyar állam nevében ugyanazért megkövette a magyarországi romákat, amiről a mostani miskolci kapitány nagy tetszésindexszel beszélt: az alkotmányellenes „cigánybűnözés” kifejezés használatáért. A különböző rendszerek cigánypolitikáit meghatározó paradigmák tehát nem akarnak változni: szociális és rendészeti, illetve nemzetbiztonsági kérdés voltunk és vagyunk. Lehangoló és unalmas köröket futunk.

Ön a ’90-es demokratikus választásokat követően a magyar parlament egyik első roma képviselője lett. Volt lehetősége korszerű roma paradigmák felvázolására?

Igen, volt. És nagyon igyekeztem őszintén beszélni azokról az alapelvekről, megközelítésekről, amelyek szerint én és mestereim, szeretett barátaim: Csalog Zsolt, Solt Ottilia, Havas Gábor, Ladányi János, a romák körében Daróczi Ági, Zsigó, Bari Károly látták-láttuk a cigányokkal, romákkal kapcsolatos közpolitikai, társadalmi kérdéseket. Élénken élnek bennem Göncz Árpád szavai, aki frissen megválasztott elnökként magával hívott Tiszabőre, az elcigányosodó faluba, és azt mondta: úttörő vagy, el fogsz bukni, de vigasztaljon, hogy az ország legjobb emberei szeretnek. A ’90-es években igen sok energiát fektettünk abba, hogy a magyar politika és a társadalom szemét felnyissuk, és ebben Árpi bácsi volt a leghitelesebb hang: „a cigányügy”, a romák integrációja magyarügy, az ország, a nemzet talpra állásának és felemelkedésének egyik záloga. Parlamenti munkámban, beszédeimben ennek a hitvallásnak próbáltam megfelelni.

Tettek javaslatot arra, hogyan „nyúljon” a megoldandó napi feladatokhoz egy képviselő, polgármester?

Sokszor elmondtuk, hogy a romákkal kapcsolatban megoldandó feladatok alapvetően három területre terjednek ki. Ezek: a szociális lemaradás, a dezintegráció, továbbá a rassz alapú, elterjedt kifejezéssel: faji elkülönítés felszámolása, valamint a nemzetiségi, kulturális jogok gyakorlása. Az elsőt tekintve: minden polgárjogi fellépésünk arról szólt, hogy nem kérünk külön „cigány szociálpolitikát”, külön lakhatási, foglalkoztatási programokat. Az államnak, az önkormányzatoknak ugyanolyan minőségű szolgáltatást kell nyújtaniuk a cigány szegényeknek, mint a nem cigány szegényeknek. Az apartheid felszámolása sem szimplán cigány ügy, annak ellenére sem, hogy a romák jelentős része a rasszjegyei miatt megkülönböztethető, de a faji egyenlőtlenségekkel szembeni küzdelem minősége, eredményessége a jogállam, a demokrácia fokmérője. Harmadrészt pedig: sok „cigány származású” ember számára fontos a nyelv, a nemzetiségi oktatás, a népi hagyomány, a folklór, a színház, a tánc. És mint más nemzetiségeknél, ugyanúgy nekünk is jár, pontosabban járna az ezen jogok gyakorlásához szükséges javak és intézmények, magas színvonalon működő iskolák, klubok, művészeti centrumok, a pozitív identitás megélésének valamennyi lehetősége.

A szegénységet, legyen az cigányé, nem cigányé, eléggé közönyösen kezeli a hivatalos politika, a közvélemény egy része pedig úgy tartja zömükről, ők tehetnek róla. A romákat emellett etnikai előítélet is sújtja.

A szegényeket, mint a cigányokat, lenézi és megveti a kis- és nagypolgárok többsége. A média nagy része által szinte csak cigányokkal illusztrált szegénység, nyomor, deviancia arra való, hogy az elesettek gondjai iránt még gyengébb legyen a társadalom érzékenysége. Hogy csak őket lehessen okolni helyzetükért, amire hivatkozva a maradék segítséget is megvonhatják tőlük. A cigány leszakadók nyomora egyre kilátástalanabb. A falu széli régi cigánytelepek világát felváltotta a falvakon, kistérségeken, sőt határokon átívelő homogén cigánygettók kilátástalansága.

Mennyiben érzi a politika felelősségének és mennyiben társadalmi-gazdasági folyamatnak a cigány leszakadók szegregációját? Kutatások bizonyítják, hogy az egyéb feszültségek mellett iskolai, lakóhelyi szegregáció révén is növekszik az etnikai konfliktusok száma és intenzitása.

A társadalom jó részének szűklátását, buta előítéleteit, gerjesztett indulatait simán fel tudja használni a politika saját önző érdekei szerint. És azt hiszem, ez fordítva is igaz. A politikának nemhogy a felzárkózás, de a leszakadás megfékezése sem állt közvetlen érdekében. A társadalom pedig eldöntötte, nem fog együtt élni az egyre zavaróbb nyomorgókkal, akik segítség, munkajövedelem, kapcsolati tőke híján törvényszerűen csúsztak az alacsonyabb presztízsű és komfortú lakóhelyekre, a cigánygettókba. Ahonnan csak kivételes esetekben van visszaút.

Lát-e összefüggést a cigányellenes támadások, a fenyegetettség és a rassz alapú elkülönítés között?

Ahogy a holokausztot megelőző időkben, most is erőszak fenyegeti a vidéki cigányságot. Mert rendkívül súlyos gazdasági válságban élünk, a rendszerváltásban és az uniós csatlakozásban csalódottak bűnbakot keresnek. Itt vagyunk. A kereskedelmi tévék aberrált cigányokkal töltik ki a két reklám közötti időt, egyes csatornák tendenciózusan alantas propagandával cigányellenes indulatokat szítanak, az internetből ömlik a náci szöveg. A társadalom egyik része nyíltan cigányozik, a másik közönyös. Az állam gyengén funkcionál. A leszakadt, rossz sorsú cigányokat nem veszik emberszámba, elvesztésük nem okoz erkölcsi problémát. Ezért kellene legalább ésszel bírnia a politikának, ha már szíve nincs.