Az újrakezdés

Háromnegyed év telt el a világméretű gazdasági krízis kirobbanása óta, de itthon a kormány még csak most hozta meg a válságkezelő intézkedéseket. Nem későn?

Valóban helyben járás, bizonytalanság jellemezte nálunk ezt az időszakot. De mert a válság erősödött, Magyarország tartalékai pedig rég kimerültek, már csak kényszerből is lépni kellett. Mondhatnám azt is: minden rossz helyzet egyben lehetőség az újrakezdéshez.

A Bajnai-kormány idén 350-400 milliárd forint bevételt remél a megszorításoktól. Ez milyen „újraértékelést” mutat?

Az intézkedéscsomag meghirdetett célja a költségvetési egyensúly szigorú megtartása és a külföld bizalmának helyreállítása Magyarország iránt. Azt is remélve: a következetességet látván az EU és a külföldi hitelezők talán „szemet hunynak” a kisebb kilengések felett, például, ha kicsit magasabb a költségvetési hiány. Összességében: ha a világgazdasági környezetben semmi végzetes nem történik, és a gazdasági visszaesés nem haladja meg az eredetileg prognosztizált szintet, a mostani válságkezelő intézkedésekkel valószínűleg megállítható a zuhanás. Ám ha a szakadék mélyebbnek bizonyulna, további megszorításokra lesz szükség.

Magyarország exportorientált ország. Fő exportpiacunk Németország, ahol a gazdasági visszaesés több mint hatvan éve nem látott negatív rekordot döntött meg: mínusz hat százalékkal számolnak. Nem gondolja, hogy épp a német recesszió az, amely gazdaságunkra nézve akár „végzetes” is lehet?

Érzékeny pontra tapintott. Ez a kérdés napi vitákat vált ki kormányzati és ellenzéki oldalon is. Én a pesszimistább álláspontot vallom: a magyar gazdaság a külső konjunktúrához képest késve indul majd be – épp külgazdasági kiszolgáltatottságunk miatt. Ehhez tartozik az is: mivel a tavalyi adók az idén még befolytak, a válság totális hatásait még nem igazán érezzük. Az idei és jövő évi bevételeken viszont már fokozatosan látszani fog a jóval több mint húsz százalékkal visszaeső ipari termelés. És – nemcsak a német piac miatt – kiszámíthatatlan, mi jöhet még. Úgyhogy egyre sürgetőbb a magyar gazdaság „rendezése”. Először is a munkahelyteremtés értelmes, differenciált, nem kampányszerű elősegítése.

Ön szerint elegendő a foglalkoztatás élénkítéséhez az szja-sávok kitolása, illetve a munkaadói járulék csökkentése?

Adócsökkentésre feltétlenül szükség van, mert a mai közterhekkel aligha lehet versenyképes a termelőszféra. De ezek csupán villámintézkedések. Magyarországon az elmúlt években sajnos minden tényező a reálgazdaság és a versenyképesség ellen hatott.

A konvergenciaprogram lényegében csak az államháztartás kiadási oldalával foglalkozott. Hiányoztak azok az elemek, amelyek révén a gazdaság 2009-től új pályára állhatott volna. Pedig az államháztartás számára csak a reálgazdaság képes újraelosztható bevételeket termelni. Nem mellékesen: az államnak erkölcsi felelőssége is van a versenyképesség jó néhány feltételének megteremtésében.

Ezt hogy érti?

Az állam példamutatására gondolok: a szabályok következetes betartására, a kiszámítható viselkedésre. A következetes irányítás növeli a biztonságérzetet is. Ma sok vállalkozó bizonytalan: ha ebben az évben belekezd egy projektbe, fenn tudja-e tartani jövőre is. De még ennél is fontosabb, hogy máig velünk él a Kádár-kor balatoni lángossütőjének gondolkodása, a minél rövidebb idő alatt való meggazdagodás szemlélete. Az efféle vállalkozói attitűd megváltoztatásához nyilván nem elegendő az adók csökkentése.

Visszatérve a költségvetésre: többször nyilatkozta, hogy további százmilliárdokat is meg lehetne spórolni. Ön még hol kurtítana a büdzsén?

Az államháztartás finanszírozási rendszere enyhén szólva is pazarló. A költségvetési tervezés minisztériumról minisztériumra úgy halad, hogy közben nincsenek összehangolva a büdzsé egyes fejezetei. Mondok egy példát: nincs ember, aki tudná, összesen mennyit költünk környezetvédelemre. Minden minisztérium tervez bizonyos összeget – a többitől szinte függetlenül – ilyen kiadásokra. Ebből következően az ugyanarra a célra elkülönített források az egyik tárcánál elapadnak, a másiknál többlet keletkezik. De a költségvetési tervezés megfelelő időzítése is a takarékoskodás része lehetne: már most ki kellene alakítani a 2010-es büdzsé koncepcióját.

Néhány eleme már ismert. Ilyen például az ingatlan-, illetve a vagyonadó, amelytől 225 milliárd forint bevételt vár a kormány. De vajon a negatív társadalmi fogadtatás tükrében megéri-e ekkora bevételért bevezetni ezt az új adónemet?

A költségvetésnek szüksége van bevételekre, és a magyar adórendszer már nem fejezi ki a társadalom jövedelmi viszonyait. Másrészt ezt úgy kell megváltoztatni, hogy ne legyen kontraproduktív. Vagyis ne csak azt tudjuk, mit hoz, hanem azt is, mibe kerül a bevezetése. Gondoljon csak bele: az ingatlanadónál több millió ingatlan esetében kell egyedileg eljárni, kivetni az adót, és tömegével kezelni a várható fellebbezéseket. Információs bázis sincs a pénzbehajtáshoz, sem a korrupciós hatások kivédéséhez, a csalók kiszűréséhez. Hasonló a helyzet a vagyonadóval is, noha a tehetősebb rétegek szolidaritása elengedhetetlen volna. De ki tudja megmondani, ki számít egyáltalán vagyonosnak?

Úgy tetszik: a Bajnai-kormány egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Csökkentenék a személyi jövedelemadót, ugyanakkor az evások járulékai jelentősen növekednek. Húsz helyett tizennyolc százalék lesz az alapvető élelmiszerek áfája, ám az üzemanyag jövedéki adójának emelésével drágul a szállítás, amit a kereskedők ráterhelnek mindenre.

Az biztos: nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni az államháztartás szerkezetét, és új pályára állítani a gazdaságot. Most arra összpontosítunk, hogy pótoljuk az államháztartásban keletkezett hiányt – a külső gazdasági hatások, az apadó tartalékok és a zsugorodó gazdaság miatt. A bevételi volumeneket nem lehet csökkenteni. Csakis a belső aránymódosításokban van némi mozgástér.

A legnagyobb bevétellel pedig akkor számolhat a kormány, ha a nagy tömegekre „nyomja rá” a terhet. A legrászorultabbaknak „szól” az alapvető élelmiszerek tizennyolc százalékos áfája. A vagyonosokat érintő megszorító intézkedéseket én is csak jelzésértékűnek tartom. A megfelelő arányok azért is fontosak, mert a túlzott megszorítások visszavethetik a fogyasztást, ami nyilvánvalóan óriási károkat okoz a gazdaságnak. Nem elég közgazdasági értelemben precíz intézkedéseket hozni, a megvalósíthatóságot is szem előtt kell tartani, és azt: mennyire képes befogadni, eltűrni a társadalom mindezt. Törvény írja elő, hogy a pénzügyi intézkedések mellé társadalmi hatástanulmányt is be kell nyújtani. Én nem láttam ilyen dokumentumokat.

Már most sokan attól tartanak: a megszorító intézkedések társadalmi robbanáshoz vezethetnek. Ez valóban elkerülhetetlen?

Minden bizonnyal elkerülhető! Ehhez azonban empátia, a társadalom iránti tisztelet kell. Először is el kell mondani: mi miért történt és történik. Ez a társadalmi párbeszéd az elmúlt években kudarcba fulladt. Márpedig a hibákat csak elkövetni könnyű, a kijavításukhoz évek kellenek. Az emberek ma bizalmatlanok, aminek a feloldására viszont önmagában már nem elegendő a hiteles magyarázat. Látniuk kell a jövőt is: a mostani „gazdasági szükségállapotból” eredő kényszerintézkedéseket be kell illeszteni az ország hosszú távú fejlesztési terveibe, s így kell elfogadtatni őket. Ha a mindenkori kabinet figyelembe veszi azt is, hogy az egyes intézkedéseknek milyen hatásuk lehet az emberek – legyenek akár munkáltatók, akár munkavállalók – életfeltételeire és pénzügyi biztonságára, akkor előbbre juthatunk.