Agymosás százezerért
„Azt gondoljuk, jó lenne, ha az emberek tudnák, hogy a zseni-, személyiség- és stresszteszt egyenes út a szcientológiához. Aki kitölti, nem tudja, milyen szervezet áll mögöttük, csak hosszabb idő után szembesül a valósággal. Cseppenként adagolják az információkat, kipuhatolják a jelentkezők gyenge pontjait, amelyekre építik a későbbi „beszélgetéseiket”. Kemény, nehéz hónapokat töltött el családunk a szcientológia miatt, és egyelőre még nem látjuk a végét. Szeretnénk segíteni gyermekünknek, bár sokszor tehetetlennek érezzük magunkat.” Az olvasói levél történetét KRUG EMÍLIÁNAK mesélték el.
– Így sötét és tragikus. Mintha már ötször elvitt volna a mentő.
Pedig Dávid szerint nincs dráma.
– Milyet fotót képzelnél?
– Nézek felfelé az égre, miközben kilépek a házból.
Épp illusztráció készül az íráshoz. Arcát és nevét a család egyik tagja sem vállalja. A szülők a fiút féltik, Dávid – hívjuk így – a jövőjét.
– Ugye tudod, hogy a cikkeddel örökre elszakíthatsz a szcientológiától? Kérték, ne beszéljek. Rajtam csak ők segíthetnek.
Dávid nem a leporellós könyveket nézegette kiskorában. A földrajz és Csontváry érdekelte. Csak az óvoda utolsó évét járta ki. Leszidták tornaórán, mert nem tudta, mit jelent a jobbra át.
– Az óvónő azt mondta, nem iskolaérett. A nevelési tanácsadóban meg állították, jóval az óvoda szintje felett áll – emlékszik édesanyja, Ágnes.
Feltűnt: a gyerek hármasával számol. Közelükben az egyik HÉV-szerelvény három, a másik hat kocsival közlekedett. Általánosban aztán elegendő volt órán figyelnie, otthon nem kellett biflázni. Dávid másodikban furulyázni kezdett, harmadikban jött a trombita, mellette folyatamosan atletizált.
– A sprint helyett mindig a hosszú távot kedveltem. Miért legyek túl rajta olyan hamar?
Életébe befutott a sakk.
– Az esztétikumát szeretem. Ránézni egy állásra, taktikázni, manőverezni.
Egyszer büntetésből szülei elvették a táblát. Fejben játszott tovább.
Akkoriban heti nyolc-kilenc különórára járt. Azt mondja, azért barátai is akadtak. Bár édesanyja szerint a fia mindig túl előzékeny volt.
– Az óvodában az első napon valaki az ő jeléhez ült. Dávid felpofozta. Sarokba állították. Azóta ha bántják se védi meg magát, nem tud nemet mondani. Egyszer a Keletinél egy fiú leszólította, hogy a barátnőjével haza szeretnének menni vidékre, pénz kellene. Õ bevallotta, csak egy ezrese van. Beérték azzal is. A lányokat, akik közel kerülnek hozzá, szinte megfojtja a figyelmességével.
– Azt szeretném, ha a társadalom nem a küzdelemről szólna – magyarázza a fiú.
Mosolyog a szeme.
Nyolcosztályos gimnáziumba ment, megkedvelte a biciklizést is, bekerült a sakkcsapatba. Edzővel gyakorolta a nyitásokat, kombinációkat, végjátékot. Nyolcadikosként országos bajnokságot nyert, három év múlva ob-második lett a korcsoportos versenyen.
– Sosem azt néztem, hol rontottam el, hanem mindig egy-egy szép állást. Mintha az ellenfél is én volnék.
Aztán a nagy versengésből eltűnt a játék. Csak a pontszám maradt. Néha már lógott a suliból.
A legjobb akart lenni. Trombitálásban Louis Armstrong, kerékpározásban Lance Armstrong.
Nehéz kereszt.
Most is épp sakkversenyről ért haza. A húsz éven aluliak országos bajnokságán tízen indultak, ő lett az utolsó. Úgy hiszi: azért, mert nem foglalkozott mostanában eleget a sakkal.
Édesanyja húslevest melegít. Estebéd.
Napsárga falak közt a családi asztal, karácsonyi üdvözletek, nyaralás képei a kredenc üvege mögött. Középütt pici baba mosolyog. Dávid most tizenkilenc éves, három testvére van. Samu, a csecsemő az egyik unoka. Egy hónapot élt.
– Sosem voltam vallásos. De becsülöm azt, aki hinni tud. Könnyebb – véli Ágnes.
Dávid is azt mondja, sosem érdeklődött a vallás iránt.
– A szcientológia nem szekta. Nem igaz, hogy a kereszténységről szakadt le, vagy zártkörű. Ott vannak a könyvek, meg lehet ismerni.
Õ is csak ennyit akar.
