A Trafalgar Square-en már százezrek ordítanának

Hungária szeletet sütöttem az év utolsó napjának délutánján. Mert ugyan milyen szeletet is...? Hülye az, aki a karácsonyi, össznépi lakoma után még tepsit fog?

Szerencsére, a tolerancia sütis tálca minden darabja népszerű lett. A lányom keresztelte el tolerancia sütis tálnak a halomba rakosgatott édességeket: a feketére mázolt zserbót; a sárga, kicsit csámpás linzer karikát; a megroggyant kókuszost; a meleg diós kiflit; a fogyatékos bejglit (a keserű mákost ki kellett dobni); a narancsos islert; a szegfű illatú habcsókot... Az utóbbi kettő a kettőnk találmánya. Szóval, volt; de nem maradt az új évre dolce vita az asztalon. Sem.

A kelleténél többet foglalkozott a rokonság az enni- és innivalóval az ünnepen. Leplezendő a zavart, óva a nyugalmat, őrizve a békét. A családit.

Amikor Gábor hazatelefonált londoni, egyáltalán nem szörnyű száműzetéséből, hangjára nevettek a hófehér angyalkák is a fenyőfán.

Rokoni köteléken kívül a barátság szálaival összekötött vacsora résztvevőjeként csodálkoztam: Gábor rövidre zárta a dédivel a hiányzol, szeretlek, pihensz eleget kérdéseket, majd csapásként megjegyezte: mi lesz veletek otthon, dédikém; mit tudtok kezdeni az erősödő hatalmi nyomással; a diktatúrába szökellő Orbánnal és társulatával?

És elkezdődött a néma vacsoracsata: az ünneplők piszmogtak a halfilével, bámulták a gyöngyöző boros poharat, a húslevesbe hajolva áztatták meg orrukat, százszor megtörölték a paradicsomos kanalat... Csendben. Szó sem volt.

Csak a 88 éves dédi volt elemében: – Semmi baj, fiam, hagyni kell időt az Orbánnak kibontakozni; nem kell rosszindulatúan félremagyarázni mindent..., micsoda komcsi rágalmak...

Gabi hangja szakadozva szűrődött be a szobába: dédike, nincs türelem..., kiüti magát, bennünket, magyarokat Európából..., az angolokkal nem lehet megetetni a szabadságjogok farba rúgását.., lenéznek bennünket...., téged is, dédikém. Cukkolnak a munkatársaim: itt már százezrek ordítanának a Trafalgar Square minden zugában egy ilyen pofa be médiatörvény ellen...

Az öreg hölgy még gyurcsányozott; rendről, fegyelemről; megleckéztetésről, Európa nagy formátumú politikusáról beszélt. A társaság összevissza mászkált. Suttogva. Rosszkedvűen.

Még hallottam Gábor utolsó szavait: puszi nektek, de nem kell nekünk a demokrácia hóhéra..., egy legújabb kori Mindenható... Ettől az angyalkák leestek a fenyőágról. A társaságnak is akadt komoly tennivalója, kinyitották az ablakokat: ugyan fagy, de tisztuljon az agy!

Csak az unokahúg jegyezte meg a rántott hús csontját szopogatva: melyik szomszéd tűri el, hogy egy populista, isteni maszkot öltő ember befogassa az újságírók száját – állami cenzúrával! Hogyan magyarázzam el a környezetemben a „light Horthy-rendszert épít” a magyar miniszterelnök? Gúnyolódnak rajtunk az osztrákok, én szégyellem magam – cuppogott a csonttal a húg, aki itthonról Bécsbe megy majd haza.

Bejöttek a fideszesek az otthonunkba. Rettenetesen dühös és elkeseredett voltam, vagyok ezért. Kíméletlenül belénk taposnak önkényuralmat, egypártrendszert, gazdagodjék minden gazdag adórendszert, antiszemitizmust, nacionalizmust, jogfosztást, dutyiba kasztlizott gyerkőc törvényt. Belénk, akik ízlelik és félik; belétek, akik átéltetek hasonlót; beléjük, akik már kölyökként találkoznak romázással, zsidózással, szegényezéssel, kirekesztéssel – éhesen.

Hát itt kell élnünk? Itt. De nem így. Nagyon-nagyon elromlott valami. Majdnem minden.

Mint a Hungária szeletem karácsony előtt. Kőkemény piskóta. Túladagolt rum. Elégett tészta. Folyós krém. Emészthetetlen Hungária kotyvalék. Volt. De az újrahangolás a tepsiben sikerült. Mégsem volnék hülye. Mondták a kóstolók. Tetszett nekik az új íz.

Tóth Ilona
újságíró