A szociális gyógyítás

– Tudják egyáltalán a hajléktalan emberek, mit tilt az új fővárosi rendelet? Hogy hol nem szabad létezniük? Megágyazniuk?

Vecsei Miklós: Aki nem veszítette el az ítélőképességét – hiszen nem mindenki képes erre –, tudja, mi zajlik. Különben mindig annyi a hajléktalan Budapesten, amennyit elbír a főváros.

– Pedig mintha egyre többen lennének.

V. M.: Évek óta nem változott a létszámuk. Mi tudjuk, hányan jönnek a szállókra, hány hajléktalan embert találunk meg. Azt is tudjuk, hányan „látszanak”, mennyien nem. Közülük rengetegen úgy élik az életüket, hogy megfürdenek a nappali melegedőben, kimossák a ruhájukat, van egy kis táskájuk, azt beteszik a ruhamegőrzőbe, és naponta váltják az öltözetüket. Valahol van egy kis helyük is, ahol meghúzódnak, de sosem árulják el, hol.

– És ők megszokhatták ezt az életformát?

V. M.: Igen. Nem akarnak bekerülni a szállóra sem. Mert, mondjuk, ahol az illető hajléktalanként tartózkodik, ott szeretik a környéken, tudják talán a nevét is. Esetleg feladatot is kap: elsöpörheti a havat, kirakhatja a székeket a kocsmából, rendezheti a kertet tavasszal. Része egy közösségnek. Bűn lenne őt elmozdítani onnan. Az emberi kapcsolatok tartják életben a hajléktalant: elsősorban erre kell figyelnie a szociális munkásnak. Ugyanakkor a hajléktalanság igazából nagyvárosi probléma. Sokkal rosszabb helyzetben vannak emberek ma Magyarországon. Egy hajléktalannak a fővárosban száz méteren belül tudok mutatni meleg helyet, ahova betérhet. Lehet, hogy csak tíz percre, de akkor is. Ötszáz méteres körben tudok olyan helyet említeni, ahol kaphat ruhát, cipőt, egy tál ételt. Aztán ingyen orvosi ellátást akkor is, ha nincs TAJ-kártyája. Postacímet biztosítok, jogi tanácsadást, kimoshatja a ruháját, s ha elfogadja a szállást, ingyen lakhat valahol. És tudok olyan települést, ahol tíz kilométeres körben nincs ember, aki megkérdezze egy éhező gyerektől, mikor evett utoljára. Hogy mennyire látszik egy probléma, a társadalom reakcióján is múlik. Az nálunk nem hír, hányan fagynak meg egy isten háta mögötti faluban.

– Vecsei Miklós többször mondta már: diagnózis nélkül nincs gyógyulás, s találomra nem lehet a hajléktalan embereket sem gyógyítani.

V. M.: Abban reménykedem, hogy az egyedi diagnózisalapú gyógyítás előbb-utóbb a szociális betegségekre is vonatkozik majd, nem csak az egészségügyiekre.

– Én már azt sem értem, miért kell hermetikusan elzárni a többi betegtől azt, akit az utcáról visznek be.

Németh Attila: Inkább megfelelően kellene kezelni az egész helyzetet. Akik az utcán élnek, nyilván könnyebben szednek össze fertőző betegséget. Annak idején a Köjálnak volt egy részlege, először oda vitte a mentő a hajléktalant – mielőtt a kórházba került volna –, ott tetvetlenítették, megmosdatták. Megszűnt ez a hely, mindezt ma a kórházakra bízzák, holott itt a gyógyításnak kellene megkezdődnie. A hajléktalanok 80-90 százalékának pszichiátriai diagnózisa is van. Jelentős hányaduk szenvedélybeteg, elsősorban alkoholproblémája van – annak minden testi következményével. 8–10 százalékuk más pszichiátriai problémában szenved, skizofréniában, mániás depresszióban. A pszichiátriai betegségek egyensúlyban tarthatók rendszeres gondozással – ha lenne egy, a hajléktalanok számára kitalált gondozási gyakorlat. Most, mivel nincs lakcíme, egyszer az egyik kórházban kezelik, aztán a másikban hozzák rendbe. Nincs egy kézben, egy központban a gondozása.

– Nem ez a feladata a Szabolcs utcai hajléktalankórháznak?

N. A.: Tele van. Voltaképpen ha megnyílik egy új hely, pillanatok alatt megtelik... Ha a Szabolcs utcában pszichiátriai részleg is alakulna, a pszichiátriai hajléktalan betegek ellátását is megoldanák. Miközben tehermentesítenék a pszichiátriai osztályokat.

V. M.: Nemrég a belügyminiszter úrral beszélgettünk, ott volt a főpolgármester úr is – érdekes, hogy ilyen kérdések néha a Belügyminisztériumban dőlnek el –, a pszichiátriai problémákról is szó esett, s ígéretet kaptunk a belügyminiszter úrtól, hogy megnézeti a Szabolcs utcai kórház másik szárnyát erre a célra.

N. A.: Miklós, én ezt örömmel hallom!

– Talán nehezebb probléma az alkoholfüggő és egyéb függő hajléktalanok addiktológiai ellátása. Ki lehet venni a kezükből a borosüveget? Tudnak helyette mást ígérni nekik?

N. A.: A kérdésben ott a válasz is. Az absztinencia önmagában ideig-óráig tart. Ha nem tudunk nekik mást adni, visszatérnek az alkoholhoz. De mit találhatunk a hajléktalannak? Elveszítette a lakását, családját, munkáját, az egészsége tönkrement.

– Vagyis a szociális és az egészségügyi ellátás nem elválasztható az ő esetükben.

V. M.: A fővárosban öt hajléktalanellátó egészségügyi centrum van: 24 órában működnek, és rengeteg terhet levesznek az egészségügyről. Hiszen az utcáról – ha nincs nagyon akut betegség – oda viszik elsősorban a hajléktalan embert, ott fürdetik. Náluk a betegség esély a rehabilitációra: minél nagyobb a betegség, annál nagyobb az esély, hogy utána lelkileg meggyógyul a hajléktalan.

– Mert többet foglalkozhatnak vele?

V. M.: Igen. Naponta háromszor kap enni, szeretgetjük, fehér köpenyt lát. Van valami rendszere az életének, reggel felkel, este lefekszik.

– De ők örülnek, ha bekerülnek ilyen intézménybe?

V. M.: Mi örülünk annak, hogy tudunk velük foglalkozni. Amíg a hajléktalan „csak” alkoholbeteg, addig bejön hozzánk valamit csinálni, aztán eltűnik egy hónapra, majd visszakerül, de már rendkívül rossz állapotban. És most a legdurvábbat mondom: ha fagyás miatt amputálják az egyik lábát, ami drámai, fél lábbal mégis meggyógyul, mert egy éven át rehabilitáljuk a mozgását, közben velünk van, és visszatér a társadalmi tudása. Tudnunk kell: a hajléktalan emberek négy százaléka diplomás. Van most egy orvos hajléktalanunk, aki osztályt vezetett tíz évvel ezelőtt. Meghalt az édesanyja, és ő úgy összeomlott, hogy többet nem tudott talpra állni. Nincs ereje, nincs kedve. Ennek nyilván van valami pszichiátriai diagnózisa is. Rengeteg olyan esetünk van, amikor valaki hirtelen zuhanni kezd lefelé egy normális helyzetből. Mi nem ismerjük föl a töréspontot.

N. A.: Egyetértek Miklóssal: olykor meg kell várni azt a mélypontot, ahonnan már nincs lejjebb. Akkor onnan lehet fölfelé indulni. De addig, amíg ezt meg nem tapasztalja az illető, önsorsrontó irányba fordul, s hatástalan a külső „erőszakos” segítség is.

– Mindkettőjük szolgálata szeretetszolgálat is: a befogadás, a megértés, a szakmai tisztesség a lényege. És az ember tisztelete. Mondják meg: mit kéne másképpen csinálni, hogy a ma születő gyerek bizonyos körülmények között ne ugyanazt az utat járja végig, amit az anyja, apja akár ellátóintézményben vagy többnyire a közterületeken?

N. A.: Az egészségügy és a szociális szféra szorosan összefügg a hajléktalan-ellátásban, a pszichiátriai ellátásban. Ám hiába a közös minisztérium, húsz éve nincs megfelelő összhang. Vecsei Miklóssal ugyanúgy gondoljuk: a szociális ellátáshoz egészségügyi érzékenység is kell, az egészségügyi ellátáshoz ilyen területen pedig szociális készség. Egymásra vagyunk utalva. És ezt sem anyagilag, sem szervezetileg nem lehet szétválasztani. Itt kell keresni egy konszenzust.

V. M.: Meggyőződésem: ha bárki az én székemből nézné a világot, ugyanazt látná, amit én, s ugyanúgy cselekedne. Egy templomba járó néni kérdezte tőlem: mivel meghalt a férje, és sok meleg ruha maradt utána, átadja-e annak a hajléktalannak, aki a háza környékén van? Azt válaszoltam: menjen oda hozzá, szólítsa meg, mondja el neki, mi történt a férjével, kérdezze meg tőle, átadhatná-e neki a hátrahagyott ruhákat. Egy hét múlva jött a néni, kinyílva mesélte, igen, beszélt a hajléktalannal, kiderült, egy iskolába jártak, azóta is köszönnek egymásnak. Megértette a problémát, addig egy koszos hajléktalant látott, most pedig egy iskolatársat. Ebben van az írástudók felelőssége is, hogy honnan világítják meg az ilyen történetet. És ezért nem mindegy, milyen mondatokat mondunk.