A senki földjén

– Mekkora siker a magyar diplomáciának, hogy – Orbán szavait idézve – „a legnagyobb veszélyt kibekkeltük”?

– A magyar külpolitikának komoly stratégiai deficitje van. Ott is taktikázik, ahol stratégiai gondolkodásra lenne szüksége. Távolról sem az 1294 menekült Magyarországtól várt befogadása a bennünket érő legnagyobb veszély. Sokkal inkább az a magatartás, amely egyéni megoldásokban keres választ a közösséget érő kihívásokra.

– A török–EU csúcs döntéseit látva épp a közös megoldást sikerült tető alá hozni.

– Szerencsére. Ha mégoly nehéz is végrehajtása, mégis jelentős előrelépésként értékelhető a most elfogadott megállapodás. Megmutatta, hogy a tagállami önzéssel szemben létezik európai akarat a közös válaszok kidolgozására, ahogy azt is: az uniós döntésekben továbbra is kiemelt jelentősége van a szolidaritás elvének. Sikeres végrehajtás esetén a döntés referenciaként szolgálhat a jövőbeli konfliktusok együttes kezeléséhez, ezzel is lassítva a „két-több sebességes Európa” intézményesülése felé ható folyamatokat. A döntés pedig rávilágított a magyar álláspont hiányosságaira is. Mert bebizonyosodott: a menekültkérdés nem csak német probléma, a megoldást kereső török–EU egyeztetések nem veszítettek időszerűségükből, és Európa határainak védelmét nem a görög–macedón, hanem a görög–török határnál kell erősíteni. Mindhárom kérdésben az európai és nem a magyar javaslat érvényesült, bárhogyan értékeli is ezt utólag a magyar kormány. Megjegyzem: a döntéshez ráadásul magyar jóváhagyás is kellett.

– Ehhez képest Orbán március 15-i beszédében kemény szavakkal ostorozta az EU-t.

– A Budapestre akkreditált diplomáciai képviselők pontosan jelentenek is erről. Ugyanúgy, ahogy a korábbi ünnepi beszédekről vagy nagyköveti értekezletekről. Arról, hogy a magyar kormány az EU-t fejőstehénként láttatja, hogy egyenlőségjelet tesz Brüsszel és a birodalmi Moszkva közé, hogy „kialszik a Nyugat fáklyája és Kelet felé kell fordulni”. Ez a „pávatáncként” elhíresült kommunikációs stratégia igazi hungarikummá vált. Nem visz előre, bizonytalanságot kelt szövetségeseinkben, kiszámíthatatlan partnerré tesz és az EU-csatlakozáskor vállalt értékelvű külpolitika alapjait kérdőjelezi meg. Ezek a gondolatok megütközést keltenek az európai fővárosokban, következményei alól nem lehet felmentést adni. Az is elképzelhető, hogy az EU-ban a későbbiek során nem számunkra kedvező döntések születhetnek majd.

– Úgy látszik, ez a veszély nem izgatja Orbánt. Idézet a beszédéből: „Tilos kimondani, hogy a betelepítés célja, hogy átrajzolják Európa vallási és kulturális mintázatát, átépítsék etnikai talapzatát, felszámolva ezzel az internacionálé utolsó akadályát jelentő nemzetállamokat. Tilos kimondani, hogy Brüsszel ma lopakodva nyeli el nemzeti szuverenitásunk újabb és újabb szeleteit, hogy Brüsszelben ma sokan egy Európai Egyesült Államok tervén dolgoznak, amelyre soha senki nem adott felhatalmazást.” Európa szerinte „ma olyan hervatag, erőtlen és bágyadt, mint a virág, amelyen titkos féreg foga rág”.

– Sok gondom van a beszédnek ezzel a részével. Ezek olyan politikus mondatai, aki külpolitikai iránytű nélkül próbál eligazodni bonyolult nemzetközi viszonyokban, és akinek legfőbb célja a belpolitikai haszonszerzés. Számára nem a konszenzus, hanem a verbális konfrontációt bátran felvállaló nemzeti érdek megfogalmazása hozza a legnagyobb belpolitikai sikert. Számítása egyelőre bejött. Ez tovább élteti ezt a kommunikációt, függetlenül attól, hogy ezek a beszédek külpolitikai értelemben elszigetelik az országot.

– Több éve ugyanez a narratíva.

– Épp itt látszik a külpolitikai stratégia hiánya, ami kizárólag azt célozza, hogy a belpolitikai erőviszonyokat a kormányzó párt szempontjai szerint alakítsa. Hogy az ország stratégiailag mit nyer vagy veszít, az fel sem merül. Ezzel olyan helyzet jöhet létre, ami külpolitikai értelemben a semmi földjére vezet bennünket. Elfogytak, vagy ha úgy tetszik, kimerültek a hagyományosan jónak mondott bilaterális kapcsolatokban rejlő lehetőségek és potenciálok. A németek ma már nem a rendszerváltás éltanulóiként tekintenek ránk, hanem mint megoldandó feladatra. Mostani teljesítményünkkel és a magunkról sugárzott képpel nehéz lesz helyet kapnunk, pláne követelnünk egy politikai integráció irányába haladó Európában.

– A visegrádi országokkal erős a szövetségünk.

– Ha Orbán azt gondolja, hogy ez a tömb az általa megszabott irányba megy, akkor nagyot téved. Lengyelországot a németek nem hagyják kimaradni a politikailag integrált Európából, ahhoz túl nagyok és jelentősek. Az eurózónatag Szlovákia sem engedhet meg magának az EU-tól eltérő irányvonalat, különösen egy erős nemzeti párttal a koalíciójában és a politikusi nyilatkozatokra felmentést adó választási kampányidőszak után. A csehek – beékelődve a németek és az osztrákok közé – jól felfogott gazdasági érdekeik miatt nem kockáztatják a gazdasági növekedés beindulását. Vagyis az „erős visegrádi szövetség” hamarosan meggyengül, és tagjai – különböző sebességgel és kommunikációval – az európai irányba indulnak el.

– A magyar–német kapcsolat életbevágóan fontos a számunkra. Miért kockáztatná Orbán?

– Az európai integráció német befolyás alá került. Ha szükség volt rá, a németek mindig szolidaritást vállaltak, és nem kértek érte semmit. Most történt meg először az európai integráció történetében, hogy a németek nemcsak szolidaritást adtak, hanem kértek is a többi tagállamtól. Fájó felismerés volt Merkel számára, hogy ezt nem mindegyik tagország volt hajlandó kinyilvánítani. Ennél is nagyobb kockázatot jelentett azonban a sokak által „integrációhegemóniával” vádolt németek számára, hogy a tagállami megoldások még inkább beletolják őket a domináns európai szereplő státusába. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy történelmi múltjával ezt Németország nem engedheti meg. Ha úgy tetszik, neki az a nemzeti érdeke, hogy az európai integráció fejlődésében a közösségi elemek legyenek túlsúlyban. Ennek érdekében a jövőben is jelentős áldozatra lesz hajlandó, egyúttal fel is lép majd ezekkel a tagállamokkal szemben. A kérdés már csak az, hol és mikor.