A rendszerváltók csalódása

– A fia kikérte a tanácsát, mielőtt megírta volna az értelmiségi politika kudarcáról szóló cikkét az Élet és Irodalomnak?

– Nem. Gyakran beszélgetünk, de nem vagyok a tanácsadója.

– Apaként biztosan büszke volt, de érintettként mit gondolt, amikor olvasta? Radnóti András, aki egyébként a Momentum tagja, jól belegyalogolt a rendszerváltó értelmiség lelkivilágába.

– Nagyjából egyetértek a cikk tartalmával, semmilyen fájdalmat nem okozott.

– Azt írta, a rendszerváltók szereptévesztésben voltak.

– Nem is lehettek másban. Olyan világból jöttek, amelyben a politika szereplői nem voltak választott képviselők. Ezért a Kádár-korszakban nem volt ér­­telme annak a ma érvényes megállapításnak, hogy más a felelőssége a megválasztottaknak, a politikai szerepet vállalóknak, és a közéleti emberekként véleményt mondóknak.

– Politikailag éretlen volt ez a generáció?

– Nem mondanám, inkább más politikához adaptálódott. A Kádár-kori értelmiség nagy része apolitikus volt, a családnak, a munkájának élt. 1956-ban egyszer megégették magukat, nincs változásra remény, gondolták. Illyés Gyula fontos mondata volt: szélárnyékban van Magyarország, örüljünk ennek. Mások az aulikus, az udvari értelmiséghez tartoztak. Aczél György körül kialakult egy tanácsadó, befolyással rendelkező értelmiségi kör. Ennek reprezentatív alakja mások mellett az a Király István volt, akinek naplója a minap jelent meg. Létezett még egy nacionalista ellenzék, amely morgott ugyan, de hajlamos volt a megalkuvásra. 1968 tanulságainak hatására kialakult az az értelmiségi típus, amely nem gyakorolt öncenzúrát, felmondta azokat a hallgatólagos megegyezéseket, amelyek a rendszert fenntartották: a Szovjetunió támadhatatlanságát, a proletárdiktatúra kritizálhatatlanságát. Nem gyakorolt öncenzúrát, ezért létrehozta a maga sajtóját, a szamizdatot. Új helyzet állt elő, lehetőség adódott arra, hogy az addig háttérbe húzódó értelmiségiek bekapcsolódjanak a politikába. Nem voltak sokan.

Fotó: Bazánth Ivola

– Néhány éve Konrád György a szárszói pikniken felszólította Mesterházy Attilát, hogy lépjen vissza Bajnai Gordon javára. A rendszerváltó értelmiségiek egy része, bár a politikában nem vállalt szerepet, de befolyást mégis szeretett volna.

– Konrád, aki az egyik legbátrabb ellenzéki értelmiségi volt a Kádár-korszakban, Szelényi Ivánnal írta meg Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvet. Úgy értelmezték: az értelmiség domináló hatalmi erővé fog válni a jövőben. És valóban, a rendszerváltozás után az értelmiségiek erős befolyást akartak maguknak. Kevesen voltak azok, akik vállalták ennek a politikai felelősségét is.

– Ön is kacérkodott a politizálás gondolatával, hiszen a nyolcvanas évek végén egy rövid ideig az SZDSZ Országos Tanácsának volt a tagja.

– Nem, soha nem akartam politikus lenni. Morális okokból csatlakoztam a demokratikus ellenzékhez, de nem hittem abban, hogy a rendszerváltozás megtörténhet. Amikor ez mégis bekövetkezett, beláttam, hogy akinek nincs politikai tehetsége, hogy ezt a lehetőséget előre lássa, ne vállaljon politikai feladatot. A véleményemet viszont mindig kifejtettem, s szolidáris voltam pártommal, az SZDSZ-szel. Úgy láttam, ha az értelmiség csalódik, a politikát gusztustalan dolognak tartja, akkor – akár a Kádár-korban – ismét visszahúzódhat a magánélet sáncai mögé. Ez sajnos elég hamar, már a kilencvenes évek elején bekövetkezett. Igyekeztem ezt-azt tenni azért, hogy a politikusokat megbecsüljék. Arról írtam, teljesen reménytelenül, hogy politikusnak lenni fontos értelmiségi feladat, nem alávalóbb a művészi, tudományos vagy gazdasági teljesítményeknél, de a politikai osztály – mintegy önbeteljesítő jóslatként – lassan abba a mocsárba süllyedt, amiben ma dagonyázik.

– Kemény István nyilatkozta lapunknak, hogy a mai politikai elit – tisztelet a kivételnek – már úgy szocializálódott, hogy az értelmiségi lúzer. Esetleg csicska, mert annak van valami haszna is.

– Nem vitatom. A rendszerváltozás után kialakult egy tanácsadói értelmiségi réteg, a szaktudásra való hivatkozás politikai eszközzé vált. Megjelentek a politikai elemzők, a politológusok, akik, miközben gyakran politikai pártoknak is dolgoztak, eljátszották a független értelmiségi szerepét.

– Szükségszerű volt, hogy a rendszerváltó elit részben eltűnt?

– Nyilvánvaló, hogy annak a generáció­­nak egy része már akkor idős volt, vagy azóta belefáradt. De eltűnésük döntő oka a csalódás. Az első parlament hihetetlenül színes volt, a nagy intellektusok mellett hatalmas barmok is ültek a padsorokban, de ők legalább szórakoztatók voltak. Mára a parlament elszürkült, néhány kiváló ember egy lélektelen lakájszavazógéppel áll szemben.

– Miben csalódtak? A demokratikus rendszerben?

– Csalódtak a rendszerben, a magyar népben, amely véleményük szerint gyakran helytelenül döntött, mert nem fogadták meg a tanácsaikat. Platóntól Heideggerig és tovább az értelmiség, a filozófus örök vágya, hogy ott álljon a király mellett, és megmondja neki, mit tegyen. Vagy arról ábrándozik, hogy ő maga, a filozófus lehessen a király.

– Ön miben csalódott?

– Hatalmas ajándéknak tartottam az élettől, hogy várakozásommal ellentétben megkaptam a szabadságot. Azt ugyanis nem vívtuk ki, hanem kaptuk. Láttam a demokrácia botladozásait, sok ellenszenves vonását, de jött egy fordulat, ami megszüntette a szabad világot. Orbán Viktor hét évvel ezelőtti hatalomra kerülésével új rendszer alakult ki, aminek semmi köze azokhoz a szabadságeszményekhez, amelyeket ajándékba kaptunk ’89-ben.

– Egyetért a fiával, a rendszerváltók ágyaztak meg ennek az értelmiségellenes hatalomnak?

– Valóban voltak nagyképű mondatok arról, hogy majd mi azt jobban tudjuk…

– Gőg volt ez?

– Aki tud, annak olykor hatalma is van. Nem ez volt a döntő ok.

– Orbán környezetében generációváltás történt: a Miniszterelnökségen harmincasokkal, negyvenesekkel veszi magát körül.

– Ezt nem tekintem generációváltásnak. Magyarországon autokrácia van: nem intézmények strukturálják a rendszert, annak van a legnagyobb hatalma, aki a leggyorsabban bejut Orbánhoz, annak kevesebb, akinek egy hétig kell várnia a találkozásra. Az autokratának előbb-utóbb kellemetlenné válnak azok az emberek, akik régről ismerik őt, akik még tegezhették, emlékeznek ifjúkori botlásaira, akár arra a rettenetes bűnére, hogy valaha liberális volt. Vagy netán szembesíthetik azzal, mit köszönhet Soros Györgynek. Orbán olyanokkal veszi magát körül, akik számára a tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Nem tűr maga körül független szellemet.

– Tölgyessy Péter azt mondta, hogy a jelenlegi hatalom frusztrált, sérelmeit a kilencvenes években a balliberális elittől szenvedte el.

– Szokás ezt mondani. Orbán Viktort fiatal korából ismerem. Az a kör, amelyből az SZDSZ kialakult, a tenyerén hordta, ünnepelte őt mint ragyogóan tehetséges embert, egyébként joggal. Találkozóinkon olykor őt kértük fel arra, hogy vezesse az üléseket. Ez a kör nem frusztrálta.

– Azt is divatos állítani, hogy ez a rendszer a kádári korszak tükörképe: az uralkodó mellett most is ott állnak a hűbéresek, az udvari értelmiség.

– Pedig nem ugyanaz a két korszak. Király István könyvéből az is kiderült, hogy akkoriban magas nívójú értelmiségiek is csatlakoztak az aulikus értelmiséghez. Ma működik a kontraszelekció, jelentős értelmiségi nincs az Orbán-világ mögött. Intellektuálisan igénytelen, hazug rendszeréhez nem kell intellektuális teljesítmény. Ha van imitt-amott szaktudás, azt lefejezik. De abban látok hasonlóságot, hogy az értelmiség jelentős része minden értéket, szépséget, gazdagságot a magánéletében akar megélni. Ennek az évnek a meglepő fejleménye, hogy a politika ismét divatba jött: a tüntetéseken fiatalok tűntek fel tömegesen. Pedig korábban egyetemi oktatóként azt tapasztaltam, hogy a fiatalok számára érdektelen, mi zajlik a politikában.

Radnóti Sándor

(1946) Széchenyi-díjas esztéta, kritikus, filozófus, irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, a három éve megszűnt Holmi irodalmi-kulturális folyóirat társszerkesztője, korábban a Gondolat és a Magvető kiadók szerkesztője. A rendszerváltozás előtt részt vett a monori találkozón, 1988–1989-ben az SZDSZ Országos Tanácsának tagja volt.

– A politizáló értelmiség új generációja úgy gondolkodik, hogy elitváltásra lenne már szükség.

– Ez az Orbán-világ jelszava volt. Első jelentős lépésük engem is érintett. Az úgynevezett filozófusbotrány során először mutatták be, hogyan képzelik az elit leváltását. Aztán folytatták a Magyar Művészeti Akadémia létrehozásával, a Műcsarnok bekebelezésével, azzal, hogy az akadémiai tudományos intézetekkel versengő intézményeket hoztak létre. Ennek tükrében nem hiszem, hogy bármely új politikai erő újra vállalkozna ilyen váltásra.

– Lát hasonlóságot a rendszerváltók és az új politikai erők között?

– Nem. Az előbbiek a kádári legvidámabb barakkban szocializálódtak, az utóbbiak pedig most kezdenek ébredni, lassan esik le a tantusz.

– Politikai ébredésük az orbáni hét évben történt.

– Igen, de ez nagyon rövid idő. Ám az igaz, hogy ma is rendszerváltásra van szükség. Ezt nehéz elképzelni olyan mozgás nélkül, amit forradalomnak szoktak nevezni. Bízzunk benne, hogy ez ne véres változás legyen.

– Az újaknak mit kell tanulniuk az önök hibáiból?

– Erre a kérdésre nem fogok válaszolni. Nem akarok bölcs rabbi vagy kádi lenni. Az biztos, hogy mindent újra kell próbálniuk.

Új értelmiségiek

„Az értelmiségi rendszerváltás, az értelmiségi politika kudarca a gyökere Orbán Viktor markánsan értelmiségellenes populizmusának” – írja Radnóti András külpolitikai elemző, a Momentum tagja az Élet és Irodalomban megjelent cikkében. Szerinte a jelenlegi kurzus által félreállított értelmiség két részre szakadt: sértettek vannak, és szkeptikusok. Úgy véli, egyik csoport sem szolgálhat sok jóval a jövő politikájának. „De vannak utódaik: új politikusok és új értelmiségiek. Az ő felelősségük, hogy a szerepeket tisztázva új alapokra helyezzék kapcsolatukat” – írja. Szerinte az értelmiség és a politika „szimbio­­tikus különállásával” lehet Magyarországot újjáépíteni.