A nyelv szabadsága

- Nyilatkozta: nem szívesen lapozza fel korábbi írásait, erőfeszítés kell az újraolvasásukhoz. Most mégis kötetbe válogatta régi és új verseit.

– A Magvető Kiadó kért fel rá. Megtisztelő, ha úgy gondolják: régebbi verseimnek ma is lesznek olvasói. De olykor valóban nagy önfegyelem kellett a válogatáshoz. Az írásaim amolyan lírai naplók, úgy éreztem, mintha ládák mélyén őrzött leveleim között kutakodnék. A múltidézés sokszor felkavaró. Nehéz volt eldöntenem: a minőség alapján szelektáljam-e a szövegeimet, vagy azokat válasszam ki, amelyek egy-egy fontos pillanatot rögzítenek.

- Említette egyszer: elsősorban tanárnak tartja magát. Emellett műfordítónak. Lehet „harmadsorban” költőnek lenni?

– Egyszerűen így alakult az életem. És még azt sem mondhatom: kényszerhelyzetben voltam, mint – mondjuk – Kafka, akinek az írás mellett hivatali állást kellett vállalnia, hogy éhen ne haljon. Engem mindig is túl sok minden érdekelt egyszerre. Évtizedek óta tanítok az ELTE angol szakán, és nyelvműveléssel kapcsolatos cikkeket írok. Műfordítok is, főleg angol klasszikusokat, például Shakespeare-t. Mostanában pedig Dante Isteni színjátékát. A régi szerzőkkel éppen a nyelvi távolság miatt foglalkozom szívesebben: ha kortársakat fordítanék, óhatatlanul átvenném a stílusukat saját verseimben. Azt hiszem, a folytonos időhiány miatt is választottam műfajomnak a lírát. Regényt csak napi többórás műszakban lehetne írni.

- Édesapja, Nádasdy Kálmán is tanított, műfordított. Színdarabokat, filmeket rendezett, az operaház igazgatója volt a hatvanas években. Nehéz volt egy „nagy ember” árnyékában felnőni?

– Hosszú időbe telt, amíg eljutottam odáig, hogy ne csak apám fiaként tartsanak számon. Amikor 1947-ben megszülettem, ő már negyven is elmúlt. Mindig idős embernek láttam. Minden percét, energiáját be kellett osztania, hogy győzze a munkáját. És mivel rengeteget dolgozott – például rendezést tanított a színművészeti főiskolán, amelynek főigazgatója is volt –, a családjára nem nagyon maradt ideje. Édesanyám, Birkás Lilian az operaház magánénekese volt. Őt is alig láttuk otthon. Viszont velünk élt anyám előző házasságából született két fia is: Birkás Ákos, akiből neves festőművész lett, és Balázs, aki a kereskedelmi pályát választotta. Gyerekkorunkban anyai nagyanyánk is nálunk lakott. Lényegében ő és a házvezetőnő nevelt föl minket. Egész nap rájuk voltunk bízva.

- Szülei gyakran hívtak vendégségbe művész barátokat?

– Nem. Néha Fischer Annie és zenetudós férje, Tóth Aladár jött hozzánk, de ezek is inkább formális látogatások voltak. A házvezetőnő akkor ropogósra vasalt, fehér főkötőt vett fel, felkapcsolta az összes csillárt, és díszvacsorához terített. De felszabadult társasági élet sosem volt nálunk. Szüleim talán külön akarták választani a magánéletüket a munkától, a színház zajától. Az otthonuk számukra olyan volt, mint egy színészöltöző, ahol végre „lesminkelhetnek”, és elengedhetik magukat.

- Édesapja szigorú ember hírében állt. A főiskolán a tanítványai bálványozták, ugyanakkor tartottak is tőle. Önnel is maximalista volt?

– Amikor hazajött, időnként megkérdezte: minden rendben van a gyerekkel? Szépen fejlődik? Ennyi. Persze a taníttatásomra gondot fordítottak. Zongoráztam, úsztam, franciaórákra jártam. Mivel nagymamám és édesanyám osztrák származásúak voltak, németül kiskoromtól jól beszéltem. Később angolt és olaszt is tanultam. Európai szellemű úri fiúnak neveltek.

- Az ötvenes–hatvanas években ez nem feltétlenül jelentett előnyt.

– Hallatlanul inspiráló volt. Már korán meg kellett tanulnom eligazodni teljesen különböző világnézetek között. Odahaza a nyugati kultúra volt az eszmény. Az iskolában a pártot és a kommunizmust éltették. Megdöbbentett, hogy ugyanazokról a kérdésekről, történelmi szereplőkről ennyire ellentétes véleményeket lehet mondani. De ez nem zavarta össze a stabil polgári értékrendemet. Tanárnak készültem, érettségi után fölvettek az ELTE angol–olasz szakára. 1970-ben diplomáztam. Már egyetemi diákként nyelvet oktattam: angolt az újságíró-szövetségben, majd a filmgyárban. Fiatal srácként az akkor már világhírű Fábri Zoltánt is taníthattam angolul. Nagyon élveztem, hogy az idősebb mesterek elfogadnak.

- Első verseskötete 1984-ben jelent meg. De sem akkor, sem később nem írt költeményeiben közéleti témákról.

– Én nem tudok országról, világról verselni, csak a magánérzéseimről. Ez nem jelenti azt, hogy a közélet ne érdekelne. A nyolcvanas években barátkoztam a demokratikus ellenzék tagjaival, bár aktív szerepet nem vállaltam. Abban az időben már a bölcsészkar angol tanszékén tanítottam. A rendszerváltás ott is mindent felforgatott. Megalakult az intézmény reformbizottsága: elnökének engem választottak. Osztrák–német mintára szerveztük át az egyetemi oktatást. Megszüntettük a zárt évfolyami csoportokat és az évismétlést. Szabadabb tantárgyválasztást, csírájában a „kreditrendszert” vezettük be. Mindez sok konfliktussal járt, pedig csak korszerűsíteni akartuk a hazai bölcsészképzést. Akkoriban Hunyady György szociálpszichológus volt a BTK dékánja. Éppen lejárt a megbízatása, és meghosszabbítását egyhangúlag támogatta a kari tanács. Ezek után az ELTE rektora, a kiváló jogász Vékás Lajos elmagyarázta, hogy mi csak tanácsadók vagyunk, elmondhatjuk a véleményünket, de ebben ő dönt egyedül, mert erről így rendelkezik a jogszabály. És a demokrácia azt jelenti, hogy betartjuk a törvényeket. Majd a dékáni székbe – Hunyady helyett – végül a maga emberét ültette.

- Ön akkor döntötte el, hogy többé semmilyen közfeladatot nem vállal?

– Számomra a tanítás, a nyelvészet az igazi közfeladat. Amit toleranciáról, szabadságról és erkölcsről gondolok, azt leginkább nyelvművelőként tudom elmondani.

- Szüleivel ellentétben ön mindig is imádta a társasági életet, a rendszerváltás után is folyton kávéházakba járt. Léteznek még ma is értelmiségi közösségek?

– A kávéházi nagy összejárásoknak már vége. Pedig ott még olyan emberek is leültek egymás mellé, akik nem voltak jó barátok. Fórum volt ez, agora, ahová hívás nélkül is el lehetett menni. A nyilvánosság tereit részben átvette az internet, a közösségi oldalakon szabadon lehet kommunikálni. A politikai klíma is gyökeresen megváltozott: a rendszerváltás eufóriája rég elmúlt, az ideológiai, ízlésbeli különbségek elválasztják egymástól az értelmiségieket. És az is lehet, hogy ez a normális állapot. A társasági élet visszaszorult a privát szférába.

- Ön egyetemi oktatóként viszont közösségeket szervez: magánkurzusokat tart fiataloknak.

– A Monarchia idejéből fennmaradt pedagógiai hagyomány ez: a tanár bizonyos szemináriumaira személyesen választja ki a diákjait. Ezekben a csoportokban jóval oldottabb, szabadabb műhelymunka folyik. Például szövegolvasói köröket tartottam a Bibliából, vagy múltkor Miltonnak a sajtószabadságról szóló pamfletjét elemeztük. Ennek kapcsán sokat vitatkoztunk a véleményszabadság határairól, a demokráciáról. Nagyon szeretek fiatalok között lenni. Mostani kötetemben is a Fiatalok című versem a kedvencem. Néha azért fölteszem magamnak a kérdést: megéri-e ennyi mindennel foglalkoznom? Hogyan alakult volna a pályám, ha csak a költészetnek élnék? De már elképzelni sem tudom, hogy egész napomat egy csendes szobában töltsem, magányosan írogatva. Alig várom, hogy szeptember legyen. Hiányoznak a diákjaim, az egyetemi pezsgés.