A magyar titok

- Író, irodalmár, filozófus. Normandiában született.

– Ahol a tenger ringatása alapélményem volt.

- De milyen hullám hozta Budapestre?

– Kicsit távolabbról kezdeném. Mivel Normandiában szerény körülmények között nőttem fel, nem volt adott, hogy tanuljak. De mindnyájunk életében vannak meghatározó találkozások, amikor bizonyos emberek saját sorsunk kovácsává válnak. Ilyen volt nekem családunk egyik barátja, Michel Quoist, a karizmatikus, sugárzó személyiségű író, akitől egyszer, alig tízévesen félénken megkérdeztem: hogyan ír az ember könyvet? Később a gimnáziumi és az egyetemi filozófiatanárom is megnyitotta előttem az utat. Nem beszélve apámról, aki minden bizonnyal már a kezdetektől átadott valamit szép csendben, ami ebbe az irányba vitt.

- Nem sokkal 1968 után Párizsban...

– Igen. Mind tele voltunk akkor szenvedéllyel és lelkesedéssel. Szomjaztuk a tudást. Pezsgő időszak volt, a „vidám tudomány kora”, ahogy Nietzsche mondaná. Félretettük Sartre műveit, s felfedeztük a strukturalizmust, Lévi-Strausst, Lacant, Barthes-ot, Foucault-t és még sorolhatnám. Ennél a nagy útkereszteződésnél én is ott voltam. A filozófia után egyre jobban kezdett érdekelni az irodalom és a pszichoanalízis. Ez a hármas érdeklődés máig megmaradt. Első novelláskötetemet követően egy őrült tervbe vágtam, kétezer oldalas trilógiába, amelyen végül hét évig dolgoztam. Majd már egyik könyv jött a másik után.

- A kilencvenes évek végén pedig átkalandozott a mozi világába.

– Írtam és rendeztem egy közepesen hosszú filmet. Három helyszínen forgattunk: Berlinben, Ausztriában és Palermóban. Majd Münchenben találkoztam Wim Wendersszel, aki kész volt segíteni az első nagyjátékfilmem rendezésében, a Voyage d’automne (Őszi utazás) című regényem forgatókönyve alapján. Végül feladtam. Túl nagy volt az anyagi tét, túl kevés a művészi. De nem bánom. Pótolhatatlan tapasztalat volt. És éppen ehhez a tervhez kötődik a Magyarország iránti vonzalmam.

- Mégpedig?

– A forgatókönyv úgy kívánta, legyen a filmben egy olyan szereplő, aki ritka, szép és furcsán hangzó nyelvet beszél. Olyat, amely nem hasonlít más nyelvekhez. Nem sokkal előtte jártam Magyarországon egy barátnőmmel, aki itt született. Számomra mindig volt valami titokzatos a származásában; valami vonzó. A nyelv pedig egészen elbűvölt. Fogtam egy nyelvkönyvet, s titokban, egyedül magyarul kezdtem tanulni. Aztán jött csak az utazás, amikor szinte az egész országot bejártuk. Lenyűgözött, bár ez gyenge szó rá. Felfedeztem egy világot.

- Vagyis beleszeretett Magyarországba. Az irodalomba?

– Inkább mély kíváncsiság volt. Meg akartam fejteni a „titkot”. Az emberek érdekeltek, a hétköznapok világa, az életmódjuk, az életfelfogásuk és persze maga az ország, a táj. Amikor visszatértem Párizsba, kikölcsönöztem a Párizsi Magyar Intézet filmgyűjteményében fellelhető összes magyar filmet. Több százat. Mindenféle korszakból. Radványi Géza Valahol Európában című filmjétől kezdve Huszárik Zoltán Szindbádján át Tarr Béla vagy Szász János filmjeiig. És olvastam a magyar szerzők műveit. Akkor még fordításban. Bartókon és Kodályon kívül, akiket már korábban is ismertem, nagy élvezettel fedeztem fel Dohnányi romantikus zenéjét, Erkel operáit és Lajtha László gyönyörű vonósnégyeseit is.

- Mi inspirálta a műfordításra?

– Szinte magától jött. A fordítás természetes kiegészítője egy író munkájának. Már korábban is fordítottam – csak más nyelvekből. Párommal, Barna Anettel, aki szintén fordító, elhatároztuk, hogy együtt dolgozunk. Az első könyv Csáth Géza Naplója volt. Kosztolányi Dezső kapcsán helyre akartam hozni egy igazságtalanságot. Franciaországban a kilencvenes években Kosztolányi összes regényét lefordították, kivéve a Nero, a véres költőt. Igaz, a második világháború idején megjelent a francia változata, viszont hiányosan, és a fordítói hűsége is erősen vitatható. Ezt a művét ugyanakkor én a legmélyebb regényének tartom. A kiadónak újrafordítást javasoltam és azt, kezdjük az író első kisregényével, A rossz orvossal, amely a legkevésbé ismert, s Magyarországon kissé „megvetett”. A helyzet iróniája: jobb a francia fogadtatása, mint a Nerónak.

- Ma ugyanolyan jól érzi magát itt, mint amikor „felfedezte” a magyar világot?

– A helyzet itt egyszerre könnyebb és nehezebb is, mint Franciaországban.

- Mitől nehezebb?

– Külföldön több feladattal, akadállyal jár fordítani, az előnye viszont az, hogy itt közvetlen kapcsolatba kerülhet az ember a könyvszakma képviselőivel, kiadókkal, folyóiratok vezetőivel, nyomdászokkal. Bár ez ma már kevésbé igaz. Ahogyan látom, a kulturális ágazat Magyarországon katasztrófa sújtotta területhez hasonlít. Tudom, min megy át ez az ország, amely egykor befogadott. Nincs egyedül ezzel, kétségtelen. Én megteszem, amit tudok, s legalább a magam szerény módján igyekszem hozzájárulni a magyar irodalom terjesztéséhez. A következő feladat Örkény István Egyperceseinek teljes fordítása. Ha igaz, ez lesz az első, eddig ugyanis még nem jelent meg idegen nyelven. A szöveget sokan több okból is lefordíthatatlannak tartják. De sebaj, vállalom a kockázatot. Belevágok.