A lecke

Holt költők társasága. Pár hete gyakran eszembe jut ez a film. A jelenet, amikor a zseniális Robin Williams által játszott tanárt kirúgják, összepakol, és kilép az osztályból. A tanár, aki arról beszél a diákjainak, hogy igyekezzenek megtalálni a saját hangjukat, merjenek kilógni a sorból. A tanár, aki az egyik irodalomórán egyszer csak felpattan az asztalra, mert mindent meg kell nézni más szemszögből is. „Jöjjenek, fiúk, nézzék, innen mennyire más a világ!” És amint az elit fiúgimnázium tanulói fellépnek a padra, többet tanulnak, mint ha éjt nappallá téve magolnák az irodalomtankönyvet.

Tanulnak mostanában a Miskolci Herman Ottó Gimnázium diákjai is. Meg a telekisek, az eötvösösök s az a több ezer diák országszerte, aki aláírta a hermanos nyílt levelet, aki megszólal, aki zuhogó esőben vonul, aki fáklyát gyújt, aki az iskolarádióban üzen: „Büszkék vagyunk arra, hogy mi nemcsak történelemórán tanulunk arról, hogy mi a demokrácia és a szólásszabadság, hanem a tanáraink példáján át is.” Nem épp a kétismeretlenes elsőfokú egyenletek megoldását tanulják, az ionkötés, a kovalens kötés és a fémes kötés különbségeit, még csak nem is a középkor mezőgazdasági technikáinak jellemzőit. Valami mást. Ami nem kell az érettségire. Nem úgy, mint az egyenletek, a kötések és a vetési módszerek. Ez a lecke arról szól, mit jelent nem félni, nem megalkudni, kiállni, szolidárisnak lenni. Nem NER-kompatibilis tananyag.

A filmben, mielőtt a kirúgott tanár becsukná maga mögött az ajtót, egyik tanítványa fellép az asztalra, s Walt Whitmannal búcsúzik tőle: „Kapitány, ó kapitány!” Aztán mozdul a következő, egy másik, a harmadik. Azok, akik mernek kilógni a sorból. Akik megértették a leckét. Miskolcon, egy vásott fotelben ülve mesélte nekem Pilz Olivér: miután Baló György műsorában szerepelt, másnap reggel egy komplett osztály felállva tapsolt, amikor belépett.

Fontos leckénél járnak most a magyar diákok. A legfontosabbnál.

K. E.