A kígyóbőr
Noha máig nem tudni, mire jutott egymással Vlagyimir Putyin orosz és Orbán Viktor magyar miniszterelnök kettejük moszkvai csúcstalálkozóján, bevett szokás „reálpolitikai fordulatról” beszélni a magyar–orosz viszonyban. Már ami a magyar felet illeti. Elemzők magától értetődőnek gondolják, hogy ugyanaz az Orbán, aki Oroszország, olykor a Gazprom gyarmataként vizionálta a szocialista/szabad demokrata vezetésű Magyarországot, hatalomra jutván 180 fokos fordulatot hajtott végre. Ez tévedés. Vannak előzmények, de ami Orbánt illeti, létezik egy hatalmas adag amnézia is. ACZÉL ENDRE írása.
Orbán Viktor, hogy önnön politikai fordulatait, akár a leghajmeresztőbbeket is, valamilyen vonzó ideológiai mázzal kenje be, a minap úgy festette le Oroszország iránt föltámadt hirtelen rokonszenvét, hogy az haszonelvű alkalmazkodás a világgazdaság átrendeződéséhez, amelyben a „keletiek” (Kína, Oroszország, India) kulcsszerepet játszanak. Szokás tőle idézni a „keleti szél” kifejezést, amely a „nyugati szél” élő alternatívájaként értelmezendő.
Orbán és a keleti szél
Ezzel kapcsolatban – némiképp tárgyunktól eltérve – nyugtázni vagyok kénytelen meghökkenésemet. Az a bizonyos „keleti szél” tudniillik réges-régóta fúj, ha nem is Oroszország vagy India felől. Nem vall mély történelmi ismeretekre, ha valaki 2010 telén ilyen fölfedezésekre jut. Nem kívánnám az olvasót hosszasan untatni, de hát mindannyian tudunk néhány dolgot. Azt például, hogy a hatvanas évektől a kilencvenes évekig a japán, majd a hetvenes évek végétől a kínai gazdasági csoda képesztette el a világot, nem beszélve arról, hogy a nyomukban folyamatosan ott lihegtek a részben japán tenyésztésű „kistigrisek”: Tajvan, Hongkong, Dél-Korea, Szingapúr. Valamennyien keletiek ugyebár.
Valamennyien részt vettek a világgazdaság nagy fokú átrendezésében (Japán és Kína óriási mértékben), ám amikor Orbán Viktor első ízben Magyarország miniszterelnöke lett, tudomásom szerint egyikük felé sem keresett kapcsolatot. Talán mert akkor még nem érezte a szélirányt. Hol Mexikót, hol Marokkót tüntette ki rokonszenvével, Európában több ellenséget szerzett magának, mint barátot, ifjabb Bush, az amerikai elnök nem kívánta fogadni őt (2002), de az Oroszországtól Kínán át Japánig húzódó térség így sem tudott beférni az érdeklődési körébe.
Lehet ugyan ezt az érdektelenséget, olykori ellenségességet azzal mentegetni, hogy politikai szocializációja folytán Orbán nem akart „bokázni” kommunistáknak (Kína), és Magyarország színt váltott hajdani kommunista elnyomói (Oroszország) előtt, de a „kistigrisek” valamennyien esküdt antikommunisták voltak és maradtak is.
A lényeg azonban Kína és főképp Oroszország. Első négy évében Orbán még a viszonzás reményében sem volt hajlandó Moszkvába „zarándokolni”, és ezzel legföljebb annyit ért el, hogy még az atavisztikusan oroszellenes lengyelekhez is inkább ellátogatott az ő idejében már szinte teljhatalmú orosz elnök, Putyin, mint Budapestre. A kínaiak meg furcsálkodtak. Budapesti diplomatáik – még a jelenlétemben is – a két égnek nyújtott kar megadási gesztusával nyugtázták, mire jutottak kezdeményezéseikkel az Orbán-érában. Ugyanazt az ellenséges közönyt tapasztalták, mint az oroszok, bár ez nem ellenségességet, hanem értetlenséget váltott ki belőlük.
Putyin, a példakép
Az 1998–2002 közötti orbáni külpolitika „termése” azonnali korrekcióra sarkallta az utódot, Medgyessy Pétert. Erre azonban nemcsak a kezdeményező-, hanem a fogadókészség is megvolt, jeleként annak, hogy a 2002-es választáson a Fidesz vereségét a külvilág jótékony rokonszenvvel fogadta. A régi-új külügyminiszter, Kovács László pedig nem is csinált titkot a „keleti piacok visszaszerzésének” szándékából, ami csakhamar moszkvai és pekingi látogatásokban is megvalósult. A Medgyessy–Gyurcsány érában a magyar–orosz, illetve magyar–kínai kereskedelmi forgalom volumene a többszörösére nőtt. A magyar politika szinkronban volt azzal a kapcsolatépítéssel, ami a két óriás amerikai illetve uniós „üzletelését” jellemezte.
Orbán Viktor ellenzékben Kínával alig, Oroszországgal annál többet foglalkozott. Volt neki egy diabolizált világképe, miszerint az MSZP Putyin Oroszországában ölt testet, és létezik valamilyen moszkvai centrum, ahonnan Gyurcsányt és a hozzá hasonlókat igazgatják. Csöndesen, de egyfolytában lázított az oroszok ellen; akkor érezte felvirradni önnön napját, amikor valósággal világpolitikai konfliktus alakult ki abból, hogy „Nabucco vagy Déli Áramlat?”, illetve hogy van-e helye Ukrajnának és Grúziának a NATO-ban vagy sem. Mindig Amerika felé helyezkedett. Németh Zsolt külügyi szakértő „az orosz hatalmi törekvések szószólójaként”, egyszersmind „a közös európai érdekek” elárulójaként bélyegezte meg Gyurcsányt, amikor a Déli Áramlatban való magyar részvétel mellett döntött. (Nota bene: Gyurcsány soha nem szavazott a Nabucco ellen, sőt.)
Az orosz–grúz konfliktusban Orbán a közép-európaiak és a baltiak összefogását pártfogolta „az orosz érdekek ellensúlyozása” végett, és egészen odáig elment, hogy a dél-oszétiai háborúságban vitt orosz szerepet az 1956-os magyar forradalom elnyomásához hasonlította.
A legszebb azonban az volt, amikor 2007-ben Orbán egy a Fidesz által szervezett nemzetközi konferencián – ezúttal nem minden ok nélkül – valóságos kórképet rajzolt az orosz piacgazdaságról. Azt mondta, hogy „az orosz és az európai gondolkodásban számos különbség van: míg Európában a politikától független, piaci észjárás jellemző, addig Oroszországban nem a piaci, hanem állami, politikai alapú logika működik”.
Ez a mondat a mából visszanézve vérfagyasztó. Tudniillik Orbán rövid idő múltán minden jel szerint beleszeretett az általa lebarmolt „orosz észjárásba”. De még talán Putyinba is, aki a hatalmat 2000 óta módszeresen és könyörtelenül centralizálta, más szóval előbb megcsinálta azt a bizonyos „centrális erőteret”, mint Orbán.
A mai miniszterelnök, még ellenzéki vezérként, de a választások biztos befutójaként 2009 novemberben Szentpétervárott szemrebbenés nélkül közölte: maguk az oroszok fognak bennünket megszabadítani a (gáz)függéstől, amennyiben ők fogják felújítani és bővíteni a paksi erőművet! Azt hittem, rosszul hallok, pedig dehogy.
Centrális erőtér
Ettől a ponttól egyenes út vezetett a moszkvai (2010. november 30.) Putyin–Orbán-találkozó előtt tett száraz Orbán-nyilatkozatig, amely rögzítette (jelentős felfedezés!) Oroszország katonai, politikai és gazdasági „világhatalmi” státusának tényét és a „21. század szellemében” tett hitet az orosz–magyar együttműködés mellett.
Ekkorra már Kína is megjelent a látóterében. Előbb a Fidesz fölvette a pártkapcsolatot a Kínai KP-vel, majd Orbán felbukkant Sanghajban. Szó mi szó, a kínai centrális erőtérnek még az orosznál is nagyobb a vonzereje. Jellemző, hogy amikor a dalai láma Budapesten járt, a magyar kormányfő – valószínűleg ugyancsak a 21. század szellemében – gondosan elkerülte a vele való találkozást. Előbb vedlette le a kommunistaellenességből táplálkozó morális politizálás kígyóbőrét, mint bárki gondolta volna.
