A Janis Joplin-sztori

Igencsak hangosak voltak azok a hatvanas évek. Zenélt a Beatles, a Rolling Stones, a Pink Floyd, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix, Joe Cocker, Cliff Richard, Ray Charles, Aretha Franklin, Joan Baez és persze mozipremierünk címszereplője, a blues- és rockkirálynő, Janis Joplin.

Nem tanult énekelni. „Csak úgy” volt neki hangja, mégpedig hatalmas. Pályafutása alig haladta meg a fél évtizedet. Akkor, amikor Kaliforniában a „virágok gyermekei” akarták megélni, kiélni a saját világukat, a flowers powert. Hippik és ellenkultúrát teremtők, magukat elringatók és feltüzelők, szerelmesek és szabadon szerelmeskedők, függetlenséget, kötetlenséget keresők és nonkonformisták próbálták magukhoz szabni a világnak azt a szegletét, amelyet éppen birtokoltak. Új vágyak szabadultak fel a dalokban: együtt lenni, kipróbálni, gyorsan élni, szenvedélyesen szeretni és akár meghalni fiatalon. Mint Joplin.

A gyorsuló hatvanas évek végén pedig ott tornyosult két európai kudarc: a diáklázadásoké és a csehszlovákiai emberarcú szocializmusé. (Emberarcú? Miért, hát milyen lehetne?) Amerikában viszont a woodstocki találkozásból lesz nem csak háromnapos példa.

A dokumentumfilm gondosan válogat az énekesnő történetének fordulatai közül. Családtagok, barátok, zenésztársak, szeretők, fiúk, lányok, levelező bizalmasok emlékeznek a nem különösen szép, olykor szomorkás lányra, aki a kisvárosi sivárságból Los Angeles és San Francisco felé, a világhír irányába tört ki. Nem volt rakétázó karriertörténet az övé, hanem inkább finom, kételyekkel és sikerekkel szabott átalakulás. Nemzedéke megtagadta, kigúnyolta a Mercedes Benz és a colour tv imádatára épült fogyasztói társadalom ideáljait. Inkább magamagukat fogyasztották, falták fel, pusztították el a drog, az eksztázis, az alkohol és az alkotás habzsolásával.

Finom film egy dübörgő évtized hőséről/áldozatáról.

(Rendezte: Amy Berg.)

Bölcs István