A Dunánál

– A férjem azt akarná, álljak helyt, tegyem a kötelességem, és ne hagyjam, hogy bárki a szoborhoz nyúljon – mondja Marton Lászlóné. – Csaknem harmincévi házasságunk alatt az őrzőangyala voltam. Erkölcstelen, rafinált játék zajlik ellene, szükség van a kitartásomra.
A művész budai házában, a műteremben vagyunk.

Szerzői jogok

A József Attilát ábrázoló, A Dunánál című szobor, amelyre Martonné utal, a Kossuth téren, a Parlament déli oldalánál áll. Férje 1980-ban készítette.

A tér közelgő átrendezése miatt jelenlegi helyétől néhány méterrel odébb, a Parlament Duna-parti homlokzata előtt kialakítandó sétányra vinnék. Martonné szerint viszont a szobrot a támfal elé tennék, ahol élettelenné válna, a közönség pedig nem élvezhetné a műalkotás élményét, amelyet József Attila költeménye közvetít. Mivel a művész már nem él, a szerzői jog az özvegyet illeti, aki nem járul hozzá a tervezett áthelyezéshez.

– A beleegyezésem nélkül meg sem mozdíthatják a szobrot. Többször hívtak teára, kávéra a Parlamentbe, de valami azt súgta, nem önzetlenül teszik. Az Országgyűlés kabinetfőnöke levelet is írt a szobor elmozdításának tervéről. Én válaszoltam, és közjegyző előtt aláírt nyilatkozatban utasítottam el a kérést.
„Az alkotás a vonatkozó szerzői jogi törvény értelmében Marton László halálát követően a felállítás helyszínén, a Parlament déli kapujánál 70 évig oltalom alatt áll. Marton László »A Dunánál« 1980-ban készített és felállított köztéri szobrának az eredeti helyszínről más helyszínre való áthelyezéséhez mint Marton László szobrászművész özvegye, a szerzői jog gyakorlója nem járulok hozzá” – idéz a pecsétes nyilatkozatból Martonné.

Csakhogy elvileg a tér tulajdonosának is vannak jogai.

– Nem számít, kié a terület. Azt a rajta álló szoborral együtt vették meg. A törvényt szinte kívülről fújom – mondja Martonné. – A szerzői jog a helyszínre is vonatkozik, márpedig a férjem a Kossuth térre szánta és adta a szobrot.

Mégis úgy tűnik, nem ilyen fekete-fehér a kép.

– A szobor helyéhez fűződő szerzői jog egyik része Marton László szobrászművészt illeti – mondja Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója. – A másik része az építész Vadász Györgyöt, ő tervezte ugyanis az architektúrát, beleértve az ovális párnakövet A Dunánál című versből vett néhány sorral, József Attila bronzba öntött kézírásával.

A Budapest Galéria szakintézményként felelős valamennyi budapesti köztéri szobor felügyeletéért, így a főváros tulajdonában lévő Marton-szoborért, az áthelyezés szakmai véleményezéséért is.

– Legyünk őszinték, ma sincs igazán jó helyen a szobor – folytatja Zsigmond Attila. – Örülni kéne annak, hogy nyolc méterrel arrébb, egy szép sétányra kerül, ahonnan szegény József Attila valóban láthatja a Dunát. Véleményem szerint a szobrot, a néhai alkotót, de az életművet ápoló jogutódot sem éri hátrány, sőt. Korábban Andrássy Gyula csodálatos lovas szobra állt ott, Zala György alkotása, és egy közismert fotó József Attilát ennek talapzatánál ábrázolja. Ezért támadt valakinek annak idején az az ötlete, hogy kerüljön oda Marton László alkotása.

Közös munka?

– A férjem semmiféle képről nem tudott – kontráz ingerülten Martonné. – Kisplasztikában készítette el először a művet 1978-ban.

A polcán állt, amikor 1980-ban meglátogatta Farkasinszky Lajos, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese. Azt mondta, ez kell nekünk, csak nagyban. A férjem egy hónap alatt elkészült vele. Ami pedig Vadász Györgyöt illeti: ő nem kompetens az ügyben, jogilag semmi köze a szoborhoz, a közvélemény félrevezetésében csak eszközként használják. Ő a megbízott tervező volt, aki a férjem utasítására rajzolta meg a pontos méreteket, eljárt a hatóságoknál, és intézte az engedélyeket. A mű tehát nem közös, egy alkotója van, mégpedig Marton László.

– A szobor közös munka – vágja rá indulatosan Vadász György. – Együtt nyertük a pályázatot, és együtt készítettük a kompozíciót. Nagy hírű építész vagyok, rengeteg díjat kaptam. Marton László életem egyik legjobb, legdrágább barátja volt. Hát miért akarnék én rosszat neki? Martonné nagyságos asszony viszont gyűlölködő, gonosz, pénzéhes nő. Miért kötözködik? Annak idején a legjobb helyet szereztem a szobornak, ám a tér most átalakul, nem lehet tovább ott hagyni! József Attila csodálatos új helyet kap: a Margit hídtól az Erzsébet hídig tart majd az a hat méter széles, három kilométer hosszú sétány, amely egyik oldalról a szédületesen szép Duna-partot mutatja, közepén az Országházzal, a másikon pedig a káprázatos várat. Az egész terület legimpozánsabb részére, a Parlamentet elérő lépcsőhöz kerül a szobor. Hát mi a baj ezzel? Meg kéne végre érteni, hogy senki nem üldöz itt senkit! Marton szobra nem azért kerül arrébb pár méterrel, mert az alkotó vörös volt, vagy éppen zöld – darálja dühösen Vadász.

Kultúrharc!

Győri Erzsébet szerzői szakjogász szerint minden közterületi szobor pályázati kiírása kijelöli az alkotás pontos helyét, így a művész a területhez igazíthatja gondolatait.

– A mű integritásához a helyszín is hozzátartozik, a szerzői jog azt is védi – állítja Győri Erzsébet. – A szobor helyének megváltoztatása ezért sérti „a mű egységéhez fűződő jogot”. Ha az özvegy nem járul hozzá az áthelyezéshez, az törvény szerint jogosulatlan megváltoztatásnak minősül. Csakhogy a terület tulajdonosának is vannak a polgári törvénykönyv által védett jogai. E kettő néz farkasszemet egymással. Ha például a városháza épülne a szobor helyére, nem lehet elvárni, hogy ne valósuljon meg. A legjobb mindenképpen az, ha a felek konszenzusra jutnak.

Győri szerint ugyanis ha Marton és Vadász szerzőtársak voltak, a szobor elmozdításához mindkettejük beleegyezése szükséges, attól függetlenül, ki melyik és mekkora részét készítette a műalkotásnak.

(Az írást teljes terjedelemben a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatja.)