A diktátornak is van lelke?

Talán sorsszerű, hogy akkor távozott az élők sorából a Kútvölgyiben, amikor a legkevésbé kellett volna. Vagy így kerek az ókori drámák napjainkra vetített sorsmeghatározó végzete? Netalán így szolgáltat — mégis — felemás igazságot a történelem, hogy megélte a nagy taktikus és szenvedélyes sakkjátékos „birodalma” teljes összeomlását?

Épp akkor fejezte be földi pályafutását, amikor az ő általa csak „az az ember”-nek titulált Nagy Imre és perében elítélt társai rehabilitálásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság (LB): 1989. július 6-án. Csütörtök volt. Szemerkélt az eső, óriási dugó Budapesten. Egy taxiban ülök, igyekezvén a Magyar Nemzet tudósítójaként a per tárgyalására. De máris elkéstem. Szól a zene az autórádióból, majd adásukat megszakítva közlik a híradást, amely aztán természeténél fogva az egész világsajtót bejárja: „Meghalt Kádár János”. Mikor beléptem a díszes tárgyalóterembe, ott volt már mindenki az özvegyek, rokonok, hozzátartozók közül, meg az eljáró tanács. De semmiről sem tudtak. Épp arról nem, amiről pedig nagyon kellett volna. Én váltam hírhozóvá a 31 éve várt, megkésett igazságtevő per közben.

Mondjam, vagy ne mondjam?

Aztán kibújik belőlem a hírvivő felelőssége: keresek egy cetlit, ráfirkantom a térdemen, amit tudok. S elindítom útjára cédulát a hozzátartozók között. Hullámszerűen terjed a morajlás a teremben, egymás fülébe sugdosnak. Jár a papírdarab kézről-kézre. De a dolog pikantériája, hogy a pulpituson ülőknek halvány fogalmuk sincs a váratlan fejleményekről, s nem tudják mire vélni a történések láncreakcióját.

Mélyről a csúcsra

Azóta 22 év telt el. Közben ellopták Kádár csontjai egy részét, meggyalázva sírját. De rendszerének árnyékától a mai napig sem tudtunk szabadulni. A gulyáskommunizmus a nemzet erkölcsi struktúráját tette tönkre. Hiába volt ez a legvidámabb barakk. A kádárizmus mélyen belerágta magát mostani mindennapjainkba is, nehéz túl lenni rajta. Olyan fiatalok állítják, hogy jobb volt/lehetett akkor élni, mint most, akik meg sem születtek még akkor. Csak örökletes, halmozott nosztalgia, a látszat tükröződése a valóság elkendőzésére.

Varga László azt írja a kutatások új irányát is meghatározó és megkerülhetetlen Kádár könyvében, amely a megmaradt dokumentumok alapján készült (Kádár János bírái előtt; Egyszer fent, egyszer lent), hogy Kádár azt kérdezte „legjobb barátjától”, keresztfia apjától, az akkor 40 esztendős véresre vert Rajk Lászlótól: „Van valami mondanivalód”? Aztán két évvel később ezt kérdezték tőle is: saját bőrén is megtapasztalhatja, szeretné „elmondani A Pártnak”, beszámolni valamennyi hibájáról, tévedéséről, szeretne ezekre magyarázattal szolgálni, hogy ne tévedjen tragikusan a párt, de a kihallgató nem kíváncsi „meséire”, csak beismerést akar. Nem verték le a heréit. Nem tépték le a körmeit, mint sokáig híresztelték róla. E nélkül is válaszolt, s nem végezte bitófán. Szelíd, ám lelkében könyörtelen diktátor lett.

Kádár Rajknál Rákosira, a pártra hivatkozott, és szolgálatot kért a fogolytól. Valóban, miért nem ő ült a helyén? A 63 éves Varga László szerint Kádár nemcsak azt nem értette meg haláláig, ami Rajkkal történt, hanem azt sem, ami nem sokkal később vele. De vajon meddig érdemes visszakanyarodni az időben, hogy elfogulatlanul megértsük hosszú távú „küldetését”, a kádárizmus genezisét?

„Érdemes a születéséig visszamenni: 1912, Fiume, hogy emlékeztessünk rá, törvénytelen gyermek, anyja cselédlány: nagyon mélyről jutott el a csúcsra. Senki nem akadt a magyar történelemben, aki ilyen mélyről, ilyen magasra emelkedett volna. Unszolásomra, mekkora foltot jelentett múltján a kommunista párt (KMP) 1943-as önkényes feloszlatása (amelyért aztán mégiscsak elverték rajta a port), felvázolta, keményen kijátszották ellene ezt a kártyát, holott ez egy koncepciós elem, de Kádár maga is részese volt ennek a „játéknak”.

Meggyőződése, ez a fajta gondolkodás nem egy pillanatnyi eset „leképezése”, hanem kihatott arra az időszakra, amelyet épp a nevével fémjelzett korszak jelentett. Tudniillik, magyarázza, nem is volt feloszlatás: olyan kevesen voltak, hogy nem volt mit feloszlatni, hanem alakítottak egy szalonképesebb nevű szerveződést, a Békepártot, s folytatták ugyanazokkal az emberekkel ugyanazt, amit az KMP jelképezett. Nem feloszlatásról, inkább átmenekítésről, a cégér átfestéséről volt szó. A vád 1951-ben Kádár ellen, hogy ezt a döntést a horthysta politikai rendőrség sugallta, s a pártba beépült ellenség valósította meg. Annyiban lesz részese ennek a játszmának, hogy már maga is elhiszi, behatolt a pártba az ellenség, de csak egyet tud, nem ő az ellenség, nem ő volt a politikai rendőrség, Hain Péterék fizetett vagy „megzsarolt” (ahogy ezt manapság előszeretettel nevezzük) ügynöke. Elkezdi a „valódi” tettes keresni, s ezen hónapokig rágódik a magánzárkában. Kulcsfontosságú a Farkas Vladimír-féle kihallgatás (ahol a legendákkal ellentétben nem kínozták meg, nem vizeltek a szájába), amikor azt mondja, igaz, áruló volt a pártban, de ha kiverik belőlem, hogy én voltam, akkor hazugságban lesz a párt, s nem fogja megtudni az igazat, mert mi tudjuk, ez nem igaz. Miért jó ez a pártnak? Nem jó! Fogjunk össze, kihallgató és kihallgatott, s keressük meg az árulót. És Farkas nem érti ezt a logikát. Azt gondolja, valaki másra akarja kenni az egészet. Erőlteti, előbb valljon önmagáról.

És Kádár beismeri, visszavonja, beismeri... Mert őt csak az izgatja, ki volt az áruló. Ez a nagy különbség Rajkhoz képest, hogy — bár azt hitte kezdetben, letartóztatása a pártba befurakodott ellenség provokációja, vagy maga az árulás — végül átlátta a rendszert: pontosan tudta, nincs esélye. Illetve eljön az a pont, s akkor tesz vallomást, amikor rájön, ez olyan színjáték, mikor már mindegy, mit csinál, vagy nem csinál. Előre elrendeztetett. Kádár erre nem jön rá. Végig azt kínálja fel: keressük meg együtt az árulót. 1952-ben levelet ír a börtönből Rákosinak: az áruló nem lehet más, mint Péter Gábor.

A hatalomhoz vezető út

Varga bár hangsúlyozza, történelmi személyiségként kell reá tekintenünk, A meggyőződés nélküli ember című tanulmányában — dokumentumokkal bizonyítva — csupa negatívummal ruházza fel, olyan sötét jellemrajzot tárva elénk, amely nem egyezik azzal, akinek „uralkodása idején” látszott: nemcsak képzetlen, de műveletlen is volt; nem voltak elvei, ezért nem is ragaszkodhatott hozzájuk, dogmáihoz azonban haláláig hű maradt; Rajk mellett élte meg saját kicsinyességét; élethazugságai is Rajkkal kapcsolatosan voltak a legsúlyosabbak. „Csupán mérleget vontam nem az uralkodásról, hanem a hatalomhoz vezető útról: milyen ember az a Kádár, aki 1956. november 3-án Hruscsovtól átveszi a „koronát”. Őt már október 25-én — Mikoján és Szuszlov javaslatára — megválasztják a párt első titkárának. Ekkor lesz Rákosi utóda. November 4-én már miniszterelnök is. Addig egy megosztott és sokkal demokratikusabb hatalomról lett volna szó. Nagyon rossz egyéniség, hihetetlenül frusztrált, borzalmas sebeket hordoz magában, amelyeket nem tud megbocsátani, s nem tud túllépni bosszúvágyán. Nem Péter Gáborra dühős, sokkal inkább Farkas Mihályra, akinek soha nem bocsátja meg, hogy nem hozta ki a börtönből. (Farkas különben mindössze 61 évet élt: 1960-ban szabadult, könyvkiadói lektor volt; 1965-ben halt meg.)

Kádár szavai: „Én kommunista vagyok, nem pedig karrierista”. Mégis ott fűtötte 1945-től a hatalomvágy. Sőt, amikor kijön a börtönből 1954-ben, követelte jussát, eredeti beosztását, meggyőződése volt, jár neki kiebrudaltként, hiszen megszenvedett érte. És Rákosi ekkor hóna alá veszi — vetem fel a történésznek. Mire elmagyarázza: párthatározat írta elő, mindenkit vissza kell tenni eredeti pozíciójába. De főtitkár-helyettesi beosztását sem kapta vissza, a Központi Vezetőségbe sem került be. Csupán angyalföldi párttitkárnak nevezik ki.

Következő lépésben Pest megyei első titkár lesz, amit úgy él meg, mint a parkoló pálya parkoló pályáját, pedig ekkor már hivatalból visszasomfordálhat a KV üléseire, sőt hozzá is szólhat. Ekkor indul meg, levelet ír Rákosinak, amelyben „beint” neki, hogy nem ezt ígérted, s ez az első levél, amelyben (le)tegezi, felrúgva a korábbi csendőr pertut. Ez már nem a szabadulás utáni szövetség számonkérése, hanem a szakítás maga. Szász Béla is megírta (Minden kényszer nélkül című művében), döbbenten hallgatta a Kútvölgyi kórház előtti buszmegállóban azt a naiv embert, aki azt hitte, Rákosi ártatlan meghurcoltatásában.

Hogy Kádár hitte-e vagy sem? Tudta, az az érdeke, hogy higgye. Majd eljön 1956. márciusa, Hruscsov lerántja a leplet Sztálin bűneiről. Kádár semmit sem szól az egészről, de elkezdi Farkas Mihályt szidni: itt van közöttünk valaki, akinek véres a keze. Ő természetesen nincs jelen, ezek a (hátba)támadások ugyanis a kommunista pártban mindig akkor zajlanak, amikor a másik épp távol van. Rákosi zavarba jön: pontosan tudja, ha elkezdik Farkas bűneit feszegetni, nem biztos, hogy megállnak annál a pontnál, ne róla legyen szó. Végül megjelenik a kétnapos ülés végén a nagybeteg Révai, aki elmondja, ti hülyék, Kádár elvtárs azt akarta mondani, tessék egy bizottságot kiküldeni az ügy kivizsgálására. És akkor mindenki megnyugszik, ja, egy pártbizottság az kezelhető. Végül is ez a bizottság vezet el Rákosi bukásáig. Júliusban valósággá válik, amit márciusban megérzett: nem lehet megállni Farkas Mihálynál.

Jó, vagy a legjobb — magyar — tanítványa volt Kádár? — feszegetem, mire úgy válaszol, sok mindent megtanult, vagy inkább ösztönösen ellesett tőle. Azt is, miként kell ragaszkodni a megszerzett hatalomhoz, s megtartani ideig-óráig, esetében évtizedekig, de azt is, miként kell uralkodni. Vagyis mindenkit, mindenáron távol tartani a „kormányrúdtól”. Nem tűrt meg maga mellett önálló egyéniségeket, csak olyanokat, akik nálánál kisebbek voltak és kisebbek is maradtak.

Varga szerint a magyar hagyományos hatalomgyakorlás a középkortól napjainkig a hűbériségen alapul. Fölemellek téged, te támogatsz engem, és soha nem teszünk keresztbe egymásnak. Amit ma klientúrának nevezünk, pontos leképezése a hűbéri rendszernek. (Mindez magyar sajátosság, s ellentétes a moszkvai gyakorlattal, amely az abszolút uralkodóra épült: hirtelen emel föl embereket, s ugyanolyan hirtelen tudja őket elsüllyeszteni, akár még ki is tudja végez(tet)ni.) A bolsevik rendszerben nem lehet tanácsokat adni (jó uram, ezt azért nem kellene csinálni!), csak feltétlen engedelmesség van, s ez sem garancia a túlélésre: a hihetetlen félelem tartja össze a rendszert. Rajkkal is példát statuálnak, senki sem lehet biztonságban. Akár még Rákosi sem. Ha nem tér észhez az utolsó pillanatban, mit vár a helytartótól a despota Moszkvában, akkor ő lett volna a vádlott — és áldozat.

Kádár mesterien egyensúlyozott Rákosi és Nagy Imre között, ezt a képességét pártvezetőként is tökéletesen kamatoztatta később; de Nagy túlságosan ideologikus volt számára. Valóban egy görög sorstragédia hősévé vált? 1949-ben „legjobb barátját”. keresztfiának apját juttatja bitófára, s Farkas Mihály unszolására az emeleti ablakból végignézte haláltusáját, majd 1958-ban azt a társát akasztatja fel, akihez 1956. októberéig tartozott? S ezekben tényleg saját személyes indulatai vezérelték? „Ezt fedte fel hattyúdalában, azon a halotti tornak is beillő KB ülésen 1989 tavaszán, ahol ugyan már összefüggéstelenül fogalmazva, de mégiscsak színt vallott önvádló beszédében — emlékeztet Varga. Aki szerint mind a kettő haláláig nyomasztotta lelkiismeretét, mert mind a kettő eredendő, s a legsúlyosabb bűn volt.

Meggyőződése: egyáltalán nem igazolható a moszkvai nyomás a Nagy Imre-perben, ugyanis ő már nem volt részese a magyar politikai életnek, már leírták, mert nem tudott részt venni a szovjet politikai célok megvalósításában. Utolsó, 1989-es önvádló beszédében világosan elmondja Kádár, két mondaton múlott Nagy Imre élete: nem azért kellett meghalnia, amit tett, hanem amit nem tett. Nem Moszkva követelte a bosszúállást. Kádár azt élte meg, ha Nagy Imre kimondta volna ezt a két mondatot, akkor ő mennyivel bársonyosabban, kevésbé véresen került volna a hatalom birtokába. Mert jöttek még a sortüzek, a munkástanácsok lefejezése, a kivégzések hosszú sora. Mindaddig nem érezte magát biztonságban a hatalom csúcsán, amíg Nagy Imre élt. Mellesleg, nem kevésbé rettegett Rákosi visszatérésétől.

Stabilizált hatalom

Milyen lelki munícióval felvértezve sikerült — hallatlan tudatossággal, következetességgel — a hatalmát stabilizálni és megvédeni, olyannyira, hogy a ’60-as évekre elvitathatatlanul népszerű politikus lett, akit Nyugaton is tárt karokkal fogadtak? — firtatom. Varga úgy érvel, a Nyugatot alapvetően érdekek vezérelték, legyen az NDK-val ellentétben egy vidámabb barakk, liberálisabb szocializmus, hogy az orruk alá lehessen dörgölni, lehet ezt másképp is csinálni. Kádár erre tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Alapvető tapasztalata volt: az ÁVH az ellenséget a pártban kereste, de ez fatális tévedés, zsákutca, mert nem a valódi ellenséggel foglalkozik. Nem rövidebb pórázra fogta az ÁVH-t, hanem keményen előírta, mit szabad és mit nem. Ez alapvetően a párttagság, de leginkább a pártvezetés érdekét szolgálta. Fel sem merülhetett, hogy az állambiztonság elkezdje figyelni Fehér Lajost, Aczél Györgyöt, Fock Jenőt. Pontosan tudta, ha ilyet engedélyez, az ő sorsa ismétlődik meg. Meggyőződéses kommunista volt, s azt gondolta, a „valódi ellenségre” kell lesújtani. És velük szemben kíméletlennek bizonyult a Kádár rendszer. Voltak politikai foglyok a börtönökben, szilenciumra ítéltek írókat, írástudókat, s az állásvesztés is a fegyelmezés hatékony eszközének bizonyult.

Varga úgy láttatja, ha valaki távol tartotta magát a „politizálástól”, mert inkább a Balatonnál lévő kis vityillóját akarta építgetni-szépítgetni, s kapálgatni a hátsó veteményesben, lelke rajta, megtehette, ráadásul még támogatták is ebben. Még azt sem várták el tőle, nagyon tapsoljon. Azt viszont nem szerették, ha látványosan kezd el köpködni az utcán. És aki betartotta, s alkalmazkodott, annak tényleg egész jól ment. De szerinte nem ez a kádári rendszer lényege, hanem a látszatbiztonság.

Kádár meghatározó kiindulási eleme 1956 volt — fejtegeti. De szűk környezete számára is csalódást jelentett, hogy a munkásosztály ekkor szembefordult saját hatalmával. Ezért mindvégig megmaradt a rettegés a munkásosztálytól. Tehát ha a magyar demokratikus ellenzék megpróbálta volna, amit a lengyel megtett, a munkásságot bevonni a rendszer elleni küzdelmébe, s reá támaszkodni, Kádár kíméletlenül leszámolt volna velük. Mert ez tabunak számított. Megtanulta: jól kell lakatni, jól kell tartani a munkásosztályt. Ezért megy bele olyanokba, ami tőle teljesen idegen, gmk, gebin stb. Rögeszméjévé vált, legyen tele az emberek hasa és akkor nyugalom van. Történelmi távlatból persze tudjuk, mennyire álságos ennek az egésznek a visszasírása. Az embereknek először állásuk volt, mert különben közveszélyes munkakerülőnek számítottak, később nagy nehezen jutottak lakáshoz. De ez már egyfajta amnézia bűvköre, mert albérlet, társbérlet, főbérlet volt. Akadt, aki húsz évig várt önálló otthonra. Boldog embernek számított, aki bejutott egy újpesti panelbe, amely totálisan lerobbant az elmúlt negyven esztendő során. Öt évig vártak kocsira. Kocsira? Trabantra, Wartburgra, jobb esetben Dáciára, Ladára. A hűtőszekrényt elő kellett jegyeztetni, pult alól volt kapható a téliszalámi, a banánért, narancsért kilométeres sorok kígyóztak. Vágyálom volt a farmer, a Coca-Cola, a beat zene „eredetiben”. Pontosan tudta, nehezebben viselhető el a hullámzó életszínvonal, mint a stagnáló, vagy akár mint egy nagyon lassan csökkenő. De iszonyú árat fizettünk ezért mind a mai napig, mert ezt mindenáron fent kívánta tartani. A kvázi-, vagy látszat ország gazdagsága arra alapult: bár tele voltak a kirakatok, úgysincs pénzük az embereknek, hogy megvegyék. És ez tökéletesen működött.

Beteljesedett sorsa azzal, hogy aznap halt meg, amikor az LB 31 esztendő után felmentette az általa vérpadra küldötteket a vádak alól? Varga úgy gondolja, az újratemetés ennél fontosabb üzenet volt, ami az egész magyar társadalmat megrázta. Hihetetlen, hogy nem 1988. október 23. vagy 1989. október 23., a magyar történelem egyik legfelemelőbb hagyománya, emléke jelentett fordulópontot a rendszerváltásban, hanem annak megtorlása. Amikor az emberek azzal szembesültek, hazudtak nekünk, becsaptak bennünket. Holott zömmel akarták is, hogy becsapják őket, s az újratemetés pont arról szólt, hogy ez nem működik.

A Fehér Házban felravatalozott Kádár koporsójához napokig kígyózó sorokban zarándokoltak el hívei, hogy még egy utolsó pillantást vethessenek szeretett diktátorukra. A francia forradalom évfordulóján, július 14-én temették el: a nemzeti felhajtással körülbástyázott gyászos díszpompa Grósz Károly, az MSZMP utolsó első embere vágyálmai szerint a Nagy Imre-újratemetésre adandó, csattanós válasz lett volna.

De ez utóbbit kirostálta már az idő.