A családod életére?

Sír egy kisgyerek. Aludna, le-lebicsaklik a feje az anyja karjára. Nagyobbacska testvére riadtan pislog, látszik, nem érti, miért gubbasztanak itt, a Röszke környéki kukoricás mellett, a maszkos egyenruhások sorfala előtt. A férfiak köhögnek, nem alszik ki kezükben a cigaretta. Az imént kaptak szendvicset meg vizet, jólesik rá a szerb dohány. Innen nem látszik a határ menti drótakadály. Pedig tudjuk, hogy ott van a szántóföld mögött, de eltakarja az éjszaka. Zörögnek a rendőrségi autók, megvilágítják a guggolókat. Kamion jön. Honnan került ez ide, az isten háta mögötti kis útra?

– Back, back! – terelnek vissza mindenkit a rendőrök. A földön műanyag palackok, sátrak, eldobált pelenkák, csikorog a szemét a talpak alatt, fel-felszakad a bűz. Néhány mobilvécé kéklik a sötétben, tinilány ujjatlan topban reszket előttünk.

– Az imént jöttek át, többnyire szírek. A vasúti sínen sétáltak. Már vártuk őket. Ez az első hulláma annak a több ezer menekültnek, akik Macedóniánál áttörték a határt – mondja az egyik polgárőr.

Zsebébe nyúl, előhúz néhány gumikesztyűt:
– Vedd fel, nehogy bajod legyen!
Mi bajom lenne, gondolom, és begyűröm a táskámba. Előttem egy terhes nő áll fel, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait, és újra leguggol. Szenvtelenül csinálja, karján egy háromévesforma gyerek. Nem szól, a kicsi sem nyikkan. Mellettük egy férfi fekszik az oldalán, előkaparja mobilját, fotót mutat a kisfiának. Őt ábrázolja a kép, öltönyben táncol valahol Szíriában, kezét széttárva mosolyog. Boldog békeidők! Tetszik a gyereknek, simogatja a képernyőt.

– Orvost! – csattan fel távol egy magyar hang. Jajong egy nő, virágos pokrócon fekszik a földön, masszírozza a mellkasát. Bújik hozzá a gyereke. Piros baseballsapkás lány fogja az asszony fejét. A férfiak tanácstalanul nézik: talán infarktus? Kamerafény tolakszik a szenvedő arcba.
– Hagyjátok abba! – kiált egy riporterlány. Operatőre is veszi a jelenetet. Villan a nő szeme: – Azonnal kapcsold ki a kamerát!
Fut az orvos, táskáját a földre dobja. Vérnyomást mér:
– Hívjanak mentőt!
Egymásba ér a jajszó, tanácstalan mindenki.

– Rania a neve – mondja halkan valaki, és fejével a nyöszörgő felé int.
Egy köpcös férfi felkapja a kisgyereket Rania mellől. Az asszony férje az. Összefut a szemöldöke:
– Hospital, hospital!
– Már jön a mentő! – nyugtatják.
Hamar döccen előttünk a kocsi. A nőt felemelik, beteszik a mentőbe. Meglódul a férfihad, lökdösődnek, kiabálnak, angol szó keveredik az arabbal. A rendőrök nyugtatják őket. Nem értik, mi a baj. Az apa karján a gyerekkel áll a zűrzavarban. Sírós a hangja, könyörög:
– Hadd menjek vele, ne haljon meg egyedül!
Az öreg Rafiq kerekes székben ül, beteg, azt mondja, nincs neki sok hátra, de most nem magára gondol.

– Segítsen, kérem! – int magához. – Kérdezze meg a rendőröket, mikor jön a busz értünk. Hideg van, és itt gyerekek meg asszonyok vannak.

Csalódott, mikor visszajövök a válasszal: maguk a rendőrök sem tudják, hol a busz. Az öreg Rafiq hálás a semmiért, köszöni a segítséget. Percek múlva visszanézek rá: ül a székében, némán mered maga elé, nincs körülötte senki, aki azt hazudhatná, hogy valaha jobb lesz. Valaki az arcomba köhög, ez visszahoz a röszkei határra. Mellettem egy kövérkés nő méltatlankodik, gúnyos a hangja:

– Talán fizetni kell ezekért? – mutat az út melletti sátrakra. Csípős a stílusa. Dekoratőr volt odahaza. Családjával a jobb megélhetés miatt indult el, és hogy a gyerekeit taníttassa. Szíriában három éve bezártak az iskolák. Kérdezem a rendőrt, azt mondja, az előző transzport hagyta itt a sátrakat. Legalább a később jövőknek lesz hova bebújni. Mondom a nőnek, legyint, nem hiszi:
– Kérdezd meg őket, rakhatunk-e tüzet.
Ingatja a fejét a rendőr:
– Nem lehet, felgyújtják a növényzetet. Veszélyes.
– Veszélyes? – csócsálja a szót a nő, és már gúnyosan nevet. Fáradt, az élő fába is belekötne.
Távol mégis fellobbannak a lángok. Ki kukoricát, száraz botokat, ki műanyag palackokat éget. Füst leng a sátrak és a pokrócba csavart emberek felett.

– Böjtje lesz ennek – morog egy rendőr.
Rövidesen egy férfit hoznak ki a tűz közeléből: öklendezik, holtsápadt. Ásványvízzel mossák az arcát. Vajon mi lesz a sátrakban alvókkal? A vásznak alatt megállhat a gyilkos füst. Felcsattan a rendőrparancsnok:

– Szóljatok mindenkinek: ne égessenek műanyag palackokat, mert még meghalnak itt nekem!

Közben folyamatosan jönnek a sínek mentén az elcsigázott emberek, hátizsákkal, kis szatyrokkal, gyerekek lógnak a karokon. A többségnek semmije sincs, csak a mosolya. Szebb ez a világ, nekik már Európa. A macedónok megtámadták őket, a szerbek sem bántak kesztyűs kézzel velük. Úgy hiszik, a magyarok mások.

– Finger, finger? – kérdezik aggódva a rendőrt. Félnek az ujjlenyomatvételtől, mert azután Európa más tájain is tudni fogják, hol lépték át először az unió határát. Nem szeretnének ide visszakerülni.
– No fingerprint! Nincs ujjlenyomat – mondja az egyenruhás, mire mindenki üdvrivalgásban tör ki.

– Taktikai válasz volt – motyog magyarul a rendőr, de ezt már senki sem érti. A menekülteket innen a közeli csarnokba viszik, ott rögzítik az adataikat, aztán mehetnek a menekülttáborokba. Váratlanul egy fiú érkezik, lehet vagy tizennyolc. Egyedül jön, nincs nála csomag, már messziről kiabál. Valakit hív, de nem értjük, mit mond, ekkor angolra vált: – Sister, sister!
Húga kiszakad a tömegből, kikerüli a rendőrsorfalat, sírva szalad a bátyjához. Nappal vesztették el egymást, a rendőrök értetlenül néznek össze: most mi legyen?

– Gyere a többiek közé! – csalogatják a fiút.
Ő nem akar, azt mondja, odaát van a családja. Az egyenruhás tanácstalan:
– Főnök, ezek vissza akarnak menni Szerbiába!
– Hadd menjenek – legyint a parancsnok.
A két testvér összebújva indul el a sínek között visszafelé.

Mögöttük reflektorfény áztatja az utat. Végre jön a busz, vele két holland tranzitkocsi.

– Tú lájnsz – állítják őket két sorba. Álmosan tápászkodnak fel rá az emberek. Engedelmeskednek a parancsnak.
Hajnal van, jólesne egy kávé. Mint egy felbolydult méhkas, olyan a közeli benzinkút: rengeteg az autó, csapatokban alkudoznak a sofőrökkel a menekültek. Sokan kikerülik a rendőröket, és a kukoricáson keresztül érkeznek ide. Lépésben halad el mellettük egy rendőrautó, riadt tekintetek kísérik.

– Szállj ki a kocsiból! – dirigál az embercsempész. A szír család nem érti. Hiszen megalkudtak, nyolcszáz euróért elviszik őket Pestre, utána meg taxival mennek az újbudai hotelbe, ahol újabb segítők várják őket. Ők ebből a kocsiból biztos nem szállnak ki!

– Police, nem érted! Police! – magyarázza kétségbeesetten a csempész.

Elhúznak a rendőrök, felszakad a sóhaj. Ekkor vesznek észre minket: – Vigyázzatok, újságírók!

Úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna. Látják, kik vagyunk, nehéz elrejteni a kamerát. De elkattintani a gépet életveszélyes itt. Túl sok a nehézfiú. Nem érezzük biztonságban magunkat. A kúton kérünk kávét, papírpohárban visszük a szabadba. Az állomás mindegyik oldalán egy-egy férfi áll. Ők a figyelők. Egyikük minket méreget.

– Hamar híretek ment – mosolyog.
Egy brillantinos hajú beszól a fotós lányoknak:
– Ó, mindjárt elcsöppenek!
Röhögnek a társai.

Felhajtjuk a kávét, jobb, ha indulunk. Lassan pirkad. Már Szerbia felé sétálunk a sínek mellett. A drótkerítés melletti lugasban ébredeznek a menekültek. Egy iraki férfi kisfiát mutatja a kamerának. Odahaza focista volt, a játékból élt, de ott nem volt jövője, mondja. Tenyerébe ülteti a gyereket, és egy kézzel emeli fel. Felesége aggódva nézi a mutatványt.

– No fotó! – hárít, mert őt is le akarjuk kapni. Csak a gyereket engedi fényképezni. Azt mondja, ha felismerik, a családját megölhetik Irakban.
– A kisfiam is tud már focizni, nagy játékos lesz egyszer belőle! Mi van a sínek után? – kérdezi.
– Rendőrök.
– És letartóztatnak?
– Nem, csak regisztrálnak.
– Akkor jó – nyugszik meg. Már nevet, amikor néhány fiatal a kamera kedvéért pózba vágja magát a drótakadály előtt. Száz méterrel odébb, a tévéskocsikon túl, a földút mellett fotóshad áll kapásra készen. A szerb bozótosban megjelenik néhány menekült. Az egyik tejfelesszájú büszkén mutatja fel a kurd zászlót.
– Rendőr van? – kiabálják át a dróton angolul.
– Nincs – válaszolja valaki.
– A családod életére? – kérdeznek vissza.
És nekilódulnak, nincs előttük akadály.