Szavazhat-e hívő katolikus a FIDESZ–KDNP-re?

2022. március 20., 17:21

Szerző:

Ezt a kérdést tette fel Tomka Miklós 1994-ben, az első szabadon választott magyar kormány első ciklusának végén, a választási kampány idején írt egyik tanulmányában. Ebben az időszakban váltak az egyházak is politikai szereplőkké – akarva-akaratlan. Az iskolai hittan, a szektaviták, az egyház-finanszírozással kapcsolatos politikai összecsapások megmutatták a politikai pártok célkitűzéseit, és a valláshoz, egyházakhoz való viszonyukat.

Amikor Tomka feltette az említett kérdést, a válasz egyáltalán nem volt egyértelmű. A kérdést az az aggodalom is motiválta, hogy az egyház, különösen a katolikus és a református egyház, a jobboldali pártoknak olyan organikus szövetségesévé válhat, illetve válik, hogy elveszítheti autonómiáját. Az autonómia ebben az értelemben azt jelenti, hogy saját küldetésének megfelelő politikai döntésekre képes. Az egyházaknak ugyanis az a hivatásuk, hogy tanításukkal és magatartásukkal Istenről tegyenek tanúságot, aki fölötte áll a politikai küzdelmeknek. Olyan egyetemes értékeknek legyenek képviselői, amelyeket nem az emberi alku, vagy a politikai hegemóniáért vívott küzdelem sikerei alapoznak meg, hanem valami ezeken túli egyértelműség. Az egyházaknak saját identitásuk szerint ekvidisztanciát kell tartaniuk a pártoktól, vagyis egyenlő távolságban kell lenniük tőlük. Nem utolsósorban azért, hogy a híveik számára, akik között a legkülönbözőbb pártok tagjai és szavazói vannak, kikezdhetetlen politikai elfogulatlansággal hirdethessék az Evangéliumot, az isteni igazságosságot. Tomka felfogását erősen befolyásolta a II. vatikáni zsinat szemlélete, amely az Egyház a mai világban kezdetű konstitúciójában (GS) leszögezte, hogy az egyház nincs odakötve egyetlen politikai rendszerhez sem, még kevésbé egyetlen politikai párthoz.

„Mivel az Egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve az emberi kultúra egyetlen konkrét formájához sem, mint ahogy politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez sem, egyetemessége miatt a legszorosabb összekötő kapocs lehet különböző emberi közösségek és nemzetek között, föltéve, hogy ezek bíznak benne és valóban elismerik igaz szabadságát küldetése teljesítéséhez.” (GS 42)

2012

Tomka 1994-es kérdését 2012-ben újra feltette, és újra megválaszolta Nagy Gábor Dániel és Szilágyi Tamás a Belvedere Meridionale folyóirat 2012/1-es számában.
A szerzők első lépésben a KDNP belső átalakulási folyamatát elemezték, amelynek során a pártból korábban kizárt Semjén Zsolt a párt elnökévé vált, és beigazolódott jóslata, miszerint a Fidesz átveszi a KDNP kereszténydemokrata értékrendjét. Ebben az időszakban zajlott a Fidesz jobbraátja, az antiklerikális liberális pártból az egyházakban kiemelt szövetségest kereső és találó jobboldali párttá válása. Mindez párhuzamosan Orbán Viktor politikai (és személyes) profiljának átalakulásával, megtérésének, kvázi katolizációjának hangsúlyozásával. A két valláskutató tanulmánya az eredeti Tomka-kérdés mögül kivette a katolikus társadalmi tanítás iránymutatását, és helyébe közvélemény-kutatási eredményeket helyezett.

Elemzésükben kimutatták, hogy 1994 és 2012 között olyan változás állt be a hívők, elsősorban a gyakorló katolikus hívők pártpreferenciájában, hogy az eredeti kérdés lényegében álkérdéssé vált. Tíz évvel ezelőtt már nem az volt a dilemma, hogy szavazhat-e hívő katolikus a Fidesz–KDNP-re, hanem az, hogy szavazhat-e egyáltalán más pártra. Nagy és Szilágyi tanulmányában – kis eséllyel ugyan – még jelen volt a Jobbik és az LMP mint a katolikusok számára választható párt is. Az azóta eltelt tíz esztendő a kormány és az elismert egyházak közötti viszonyban óriási változásokat hozott, amelyek azonban furcsa módon újra megalapozzák az eredeti Tomka-kérdés érvényességét.

2022

A Fidesz–KDNP 2010-es kétharmados győzelmének örömmámorában Orbán Viktor kijelentette, most kezdődik a valódi rendszerváltás. Azóta a társadalmi szférák minden területén egyfajta totális mobilizáció tanúja lehetett az ország. Minden struktúrát úgy alakított át a kormány, hogy az elképzeléseinek és érdekeinek megfeleljen. Ez vonatkozott a vallási-egyházi területre is. A lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó törvény (2011, majd számos módosítás) átalakításával sikeresen megküzdött az egyébként nem bizonyítottan létező bizniszegyházakkal, és maga mellé állította a hozzá lojális egyházakat.

A lojalitásért cserébe és a keresztény kultúra megerősítésének szándékától hajtva az egyházak évente jelentős költségvetési támogatásban részesültek, nem ritkán kiemelt egyházi projektek támogatásával kiegészítve. Továbbá az állam a közfeladatok ellátásában jelentős teret adott az egyházaknak az oktatás és a szociális gondoskodás területén. Végül egyre egyértelműbben a kormánypolitikával szinkronban lévő egyházközeli civil szervezeteket részesített támogatásban. Tette mindezt határon innen és túl, és valóban minden határon túl. Nem csoda, ha az egyházi vezetők és a hívek nagy része, ha nem is kivétel nélkül, a kormány kereszténységét megkérdőjelezhetetlen evidenciának tekinti, és az sem, hogy ezért lényegében fel sem merül, hogy szavazatával mást támogasson. Vagy mégis?

Gyűlöletpolitika

Számos keresztény hívő visszahőkölt a kormány gyűlöletkeltő politikai retorikájától. Akár a menekültekről és a menekülteket támogató politikai erőkről, akár az Európai Unió politikai irányvonaláról, a magyar kormányt bíráló rendelkezéseiről és politikusairól, akár Soros Györgyről és a CEU-ról, akár Márki-Zay Péterről és az ellenzéki pártok összefogásáról legyen szó, a racionális érvelés helyébe, de legalábbis annak elébe az emocionális politizálás lépett.
A kormánypolitikai retorika ellenségeket kreál, az ellenséget elhitelteleníti és annak teljes kirekesztésére törekszik. Ez a retorika alkalmazza a politikai karaktergyilkosság összes regiszterét, és folyamatosan az ellenféllel szembeni gyűlöletre uszítja híveit.

A hívő emberek, keresztények és nem keresztények számára ezzel szemben a szeretetre, az elfogadásra és a megbocsájtásra alapozó társadalmi rend és közéleti viszonyok vannak a hitükkel szinkronban. Az egyházak tanításai ezekre az értékekre és erényekre épülnek, és ezek közéleti érvényesítésére buzdítanak. Sokan érezhetik úgy, hogy az elmúlt években túlforrósodtak az érzelmek, amikért már nem lehet az ellenzéket vagy a kritikus diplomáciai partnereket hibáztatni. A mindenkori kormánynak a gyűlöletpolitika általánossá válásában elsődleges felelőssége van. Szavazhat hívő ember gyűlöletkeltésre?

„Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de őszintén és méltányosan, sőt szeretettel, politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára.” (GS 75)

Cenzúra

Az egyházi szereplőkkel és egyházi rendezvényekkel szemben kormányzati cenzúra érvényesül. Különböző formális és informális csatornákon a kormány illetékesei világossá tették, hogy az egyházakkal való jó viszony addig tart, amíg az egyházak lojálisak a kormány politikájával. Számtalanszor meg kellett tapasztalniuk egyházi embereknek, hogy megnyilatkozásaikat, rendezvényeiket kritika érte a kormánypolitikusok részéről. Legyenek azok vallásközi rendezvények, egyházi iskolák pedagógusainak állásfoglalásai, konferenciatervek, civil szervezetek és orgánumok pályázatai és hasonlók. Az egyházi hivatalviselők és projektfelelősök az elmúlt tíz évben egyfajta öncenzúrát alkalmaztak, a békesség és a jó viszony fenntartása érdekében alkalmazkodnak a valós vagy akár csak a vélt elvárásokhoz.

Az idősebbek még jól emlékeznek a Kádár-rendszer idején működött Állami Egyházügyi Hivatal eljárásaira. Akkor a deklaráltan vallás- és egyházellenes ideológia nevében cenzúrázták az egyházakat, ma a deklaráltan vallás- és egyházpárti ideológia nevében folyik hasonló.
A hívő ember azt várja el az egyházától, hogy Isten üzenetének legyen a szócsöve. Szavazhat-e olyan politikára, amely azt várja el tőle, hogy a kormánypártnak legyen szócsöve?

„De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is.” (GS 76)

Nacionalizmus

A Fidesz–KDNP-kormány a nemzeti büszkeség támogatását egyfajta nacionalista szeparatizmus felé tolta el, amelyet az egyházak a saját társadalmi tanításaik alapján már aligha támogathatnak. Bár az egyházak egy adott ország társadalmának és kultúrájának részesei, vallási küldetésükből fakadóan nem osztozhatnak a nemzeti eszme abszolutizálásának politikájában. A hívők számára egyedül Isten az abszolútum, minden más, közöttük a nemzeti érzés és elkötelezettség is relatív. Ha a nemzet abszolúttá válik, minden politikai cselekvést megkérdőjelezhetetlenül alátámasztó ideológiává, akkor fennáll a veszélye annak, hogy más nemzeteket leértékel, és a nemzetközi béke előmozdítása helyett állandó nemzetközi feszültségeket szít. A hívők és az egyházak támogathatják a mérsékelt nacionalizmust, de nem támogathatják az abszolutizált nacionalizmust. Mindaddig, amíg a nemzet szeretete a közjó szolgálatában áll, az egyházak osztoznak a nemzeti célokért vívott küzdelemben. De ha a nemzetre való hivatkozás pusztán pártpolitikai és hatalmi érdekek kiszolgálója, akkor a hívők aligha támogathatják ezt a politikát. Szavazhat hívő ember nacionalista pártra?

„A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát.” (GS 75)

Tomka Miklós 1994-es kérdése valós kérdés volt, valós a 2022-es kérdés is. Kevéssel a parlamenti választás napja előtt e kérdések részletes vitájára már nincs mód. A kérdés kérdés marad, a válaszokat pedig az urnákba helyezik április 3-án. Hívők és nem hívők egyaránt. Đ

Szürreális kalandba keveredtünk, amikor megpróbáltunk bankszámlát nyitni a KH mobil applikációjával. Az is kiderült: a törvények csak másokra vonatkoznak, rájuk annyira nem.