Rakusz Lajos: Kambodzsa és Burundi között
Orbán Viktor az országgyűlési választások után ejtette az illiberális, vagyis a szabadság és egyenlőség illúzióját is elvető állameszményt, s helyébe a kereszténydemokrata államiságot tette. A parlamentben a bejelentés minden bizonnyal azért maradt visszhangtalan, mert a centrális erőtér gondolatát senki sem érezte veszélyben. A keresztény egyháznál nincs centrálisabb szerveződés, Kötcse szellemisége tehát nemcsak hogy nem sérül, de erősödik. Azt pedig, hogy maga a Vatikán ebben a tekintetben milyen eszmeiség mellett tette le a voksát, talán kevesen tudták. Pedig érdemes egy pillantást vetni az egyházi intelmekre.
XIII. Leó pápa 1891-ben látta elérkezettnek az időt, hogy levonja a francia forradalom száz év alatt megérlelődött tanulságait. Rerum novarum (Új dolgok) kezdetű enciklikájában eme tanulságok között a szubszidiaritást is kiemeli, vagyis azt, hogy a hitéletet az egyháznak közelebb kell vinnie a hívőkhöz. A fogalom politikai tartalmát XI. Pius fejtette ki igazán negyven évvel később, már a fasizmus térnyerése és a totalitárius államforma megjelenése idején, a Quadragesimo anno (Negyven éve) kezdetű enciklikában.
„Egy magasabb szintű szerveződés sohasem sajátíthat ki olyan funkciókat, amelyeket kielégítően tud ellátni egy alacsonyabb szintű szerveződés is.”
Sőt: „támogatnia kell az alacsonyabb szintű szerveződést abban, hogy az funkcióit, feladatait minél szélesebb körben és autonóm módon el tudja látni, illetve végezni”. Hogy még azóta is különös aktualitása van a gondolatnak, jelzi, hogy előbb XXIII. János, majd a kommunista diktatúrák összeomlásakor II. János Pál is fontosnak tartotta egy-egy enciklikában kapcsolódni hozzá. A politika terén pedig a kereszténydemokrata mozgalom kiindulópontjának bizonyult.
Orbán Viktor a kötcsei polgári pikniken még kereszténydemokráciát ígért, Tusnádfürdőn azonban visszatért az illiberális államhoz, vélhetően okkalKérdés, vajon a globalizáció korában érvényes elv-e a szubszidiaritás. Valószínűleg jobban, mint valaha. A globalizáció a múlt század hetvenes éveiben lett világgazdasági kihívás, s mára a Föld szinte valamennyi országában meghatározó tényező. Alapvetően arról van szó, hogy a tőke hozamának bővülése meghaladta a nemzeti jövedelem növekedési ütemét. A nemzeti kereteket szétfeszítő cégek a magasabb profit érdekében a világ számos országában hoztak létre leányvállalatokat. Értékláncok és ezek hálózatai jöttek létre, s gyökeresen új világgazdasági helyzet bontakozott ki. A külföldre település az Egyesült Államokban például virágzó ipartelepeket változtatott rozsdaövezetekké, az ott élő embereket pedig munkanélkülivé, kilátástalan sorsúakká. Másfelől a fejlődő országokban eljött a nem remélt felemelkedés ideje, s a betelepült új technológia révén a „harmadik világ” megindult a felzárkózás útján.
Branko Milanovic szerb-amerikai közgazdász adatai szerint 1998 és 2008 között mintegy négymilliárd embernek nőtt átlagosan 70 százalékkal a jövedelme. A G7-országok részesedése a globál GDP-ből az 1985-ös csaknem 52 százalékos csúcsról indulva mára már alig haladja meg a 30 százalékot.
A világpolitika is megmozdult. A kialakuló bizonytalanság, az érdekviszonyok kiszámíthatatlan módosulásai útjára indították a populizmust, megbukott a politikai korrektség, s eljött a gátlástalan haszonlesők világa. Az Európai Unió a kihívásra a helyi szervezetek előtérbe állításával válaszolt, vagyis a szubszidiaritással. Maastricht általános elvként fogalmazta meg a döntések alsóbb szintre delegálását. A kép színes ugyan, de a lényeg az, hogy a nagy multik anyaországai is és a befogadó országaik is a minél szélesebb bázisú helyi, regionális együttműködésben érdekeltek. A helyi beszállítás, a helyi oktatási, tudományos intézményekkel való kapcsolat, de a helyi közéletben való részvétel is profitnövelő tényező. A másik oldalon a betelepülő cégek a fejlett technológia révén elősegítik a fogadó országok felemelkedését. Ez így van Magyarországon is, de a globalizáció kedvező hatása messze elmarad a lehetségestől.
Magyarország a világ leginkább globalizált országai között a tizenegyedik, a világgazdaságnak legjobban kitett államok rangsorában pedig a negyedik. Egy elemzés szerint a globális termelési láncoktól leginkább függő országok között a harmadik helyet birtokoljuk.
A magas tudástartalmú exporttermékek terén az MIT világranglistáján a kilencedik helyen vagyunk. Kutatóink világhírűek. Száguldanunk kellene, mégis lemaradunk. A World Economic Forum 2001-es listáján a gazdaság versenyképessége terén 138 ország között még a 29. helyen voltunk, innen estünk 31 helyet 2017-re. Az EU-ban már csak Bulgáriát előzzük meg. Kormányunk innovációs teljesítményét a 116. helyre tették a szakértők, Kambodzsa és Burundi közé sikerült beékelődnünk.
Elemi érdeke az országnak, hogy a multinacionális cégekkel minél szélesebb körű együttműködést építsünk ki. A részegységek beszállítókörének bővítése, az egyetemek, kutatóintézetek közreműködése a globális vállalatok helyi és távolabbi cégeinek fejlesztésében, klaszterek, startupok létrehozásának serkentése, a tudományos és ipari parkok létrehozása és hálózatos fejlesztése kölcsönös érdekeket fejez ki. A kormány a multikat közvetlenül támogatja, évről évre növekvően, több száz milliárd forinttal. A támogatásnak azonban nem lenne szabad a kormányhoz kötődnie, hanem áttételesen a mikro-, kis- és középvállalkozásokon, az oktatáson, a tudományon keresztül kellene azt a rendszerbe juttatni. A multik érdekeit is szolgálná, ha a kormány megduplázná az oktatás, a kutatás, az egészségügy, az MTA támogatását, és a döntések alsóbb szintre telepítésével kiszámíthatóbb és hatékonyabb irányítási rendszer működtetésére állna át. A nemzet érdekérvényesítési képessége ezen a szinten dől el.
A keresztény állam ambiciózus céljának elérése, a legjobb öt országba való kerülés mindenekelőtt fordulatot igényel. Munkaalapú társadalom helyett tudásalapú társadalmat kell építeni.
Mert nézzük a „legjobb ötöt”. 2017-ben az EU országai között az egy főre jutó bruttó termelési érték tekintetében Hollandia állt az ötödik helyen 40 500 euróval. Magyarország viszont 11 800 euróval a 21. helyen. Hogy lépést tarthassunk a hollandokkal, az ő növekedési ütemüket több mint háromszorosan kellene meghaladnunk. A 37 100 euróval hatodik Ausztriához képest is háromszoros ütemben kellene haladnunk a leszakadás elkerülése érdekében. Az MNB úgynevezett 180 lépéses tanulmánya Ausztria 2030-as teljesítményének 80 százalékát célozza meg. Ehhez nekünk kétszámjegyű éves dinamikával kellene növekednünk.
A legjobb öt közé kerülés tehát beteges álom.
A legnehezebb ügy a munkaalapú társadalom tudásalapúra való átállítása. Több mint nyolc éve az oktatás, az egészségügy, a tudomány, az innováció évről évre kevesebbet kap az államtól, mint amivel a többi európai országban ezeket a szakterületeket fejlesztik. A munkaalapú társadalom nyolc év alatt tönkretette egy generáció életesélyét. Ráadásul az eddigiek átértékelése helyett éppen most vonják meg a tudomány autonómiáját, fogják vissza megint az oktatás, az egészségügy támogatását, építik le a beiskolázási számokat. A szociális helyzet javítása más ügy, mert az apátia a rezsim fennmaradásának alapja. Az érintett 2,5–3 millió honfitársunk csak a választás előtt kap majd morzsákat. Az ország helyzetét ez a tény már önmagában is kilátástalanná teszi.
A felzárkózás két kulcsterületét most akadémikusok kapták meg: Kásler Miklós az oktatást, Palkovics László az innovációt. Ám a 2019-es költségvetés, az Akadémia elleni fellépés alapján az látszik, csak a felzárkózás látszatának megteremtése lesz a feladatuk.
