Másik Magyarország

A „belpesti” értelmiség és a „vidékiek” szembeállítása belpestiként nem szívet melengető fordulata a választásoknak. Megint mentegetőzhetünk itt, fedhetik el a valódi, tényleges problémákat valami hangzatos ellentétpárral ott. Nem mintha a bármilyen politikus nem értelmiségi lenne, és mintha egy irányítószám különböztetné meg az egyik felelős értelmiségit a másiktól. Mert azt nehéz lenne megkérdőjelezni, hogy azoknak, akiknek hatalma van, akár készen kapták, akár megdolgoztak érte, azoknak felelőssége is van.

Csakhogy ami nyolcvan éve még csupán írásban jelent meg a népi-urbánus vitában, azt viszont az 1970-es, 1980-as évektől láthatóvá tették a magyar dokumentumfilmek. Már régóta létezik ugyanis az a szakadék, ami 2022-ben a szavazatszámlálók beszámolóival megint láthatóvá vált, és már a Kádár-korban is pontosan azért büntették a dokumentum-filmeseket, mert láthatóvá tették ezt a szakadékot. Akkor azért, mert a szocializmusban nem létezett szegénység. Most meg azért, mert kellemetlen még látni is. Amit a szavazatszámlálók közül sokan megírtak, az nem a népi-urbánus ellentétpár feléledése, sőt. Bár először én is nagyon szomorú, sőt mérges lettem, hogy ennyi ember nem látott túl eddig a Káli-medencén vagy az Őrségen, mostanra ez letisztult – az ellenzéki szavazatszámlálókba belefojtani a közös munka tapasztalatát akárcsak azzal, hogy elítéljük őket amiatt, mert most találkoztak először a „magyar vidékkel”, a legnagyobb baj lenne. Ezek a tapasztalatok ugyanis pont arra jók, hogy láthatóvá teszik azt, és kicsit sem elitista módon, amit egyébként az elmúlt negyven évben a magyar dokumentumfilmek már sokszor láthatóvá tettek. 

Volt olyan időszak a rendszerváltás után, már az évszámra sem emlékszem, a 2000-es évek közepén, amikor a magyar képviselőházban magyar dokumentum-filmeket vetítettek, történelmieket, kortársakat egyaránt, hogy a magyar politikusok lássák, milyen állapotban volt és van a magyar társadalom. Ez akkoriban előremutató vállalkozás, nemzeti léptékű volt. Mert már csak az addig készült filmek elég sok olyan jelenetet mutattak meg, amiből a bármilyen párthoz tartozó politikusok levonhatták a szakpolitikai következtetéseket. 

Azt a kasztrendszert, ami mára áthatolhatatlan lett, már 1978-ban megmutatta Schiffer Pál Cséplő Gyuri című filmje, amiben egy zalai cigány fiú Budapesten próbál szerencsét, sikertelenül. A mai pörköltfőzős politikai közeget már 1969-ben láttuk a Hosszú futásodra mindig számíthatunk című Gazdag Gyula alkotás, amiben a kenderesi tanácselnök saját verssel köszönti a hosszútávfutó Schirilla Györgyöt („Kinyílott a pitypang, megírom.”) Azt a történelmi szembe-nem-nézést, amit a holokauszt után nem léptünk meg, és ma is nyögünk, elég jól látjuk Gellér-Varga Zsuzsanna Szomszédok voltak című 2005-ös filmjének abban a jelenetében, amiben a kőszegi öregek egy Nagy-Magyarország térkép alatt azon vitatkoznak, hogy a kőszegi koncentrációs táborban volt-e gázkamra, majd együtt éneklik a székely himnuszt. De ott van Kis Anna Csak családról ne című 2020-as filmje, amiben intézeti fiatalok vesznek részt csoportmunkában, hogy a végére világossá váljon, maximum annyi fejlődési lehetőség van, hogy ki tudjuk közösen mondani, mennyire nehéz nekik kitörni. És a címben idézett Másik Magyarország című, Nagy Dénes Bukta Imrét bemutató filmjében 2014-ben is pontosan azt a szétszakítottságot mutatta be érzékenyen, amit a szavazatszámlálók tapasztaltak. A Keleti pályaudvari menekült-válság helyzetet már a 2015-ös események előtt két évvel tűpontosan mutatta be Nagy Viktor Oszkár Felsőbb parancs című filmje, amiben az önkéntes polgárőr a vasárnapi rántott hús mellett magyarázza el az unokájának, hogy a „rosszakat el szoktuk fogni” a határon. A tököli börtönben forgatott 2014-es filmem (Börtönrap) tapasztalata is az volt, hogy a tehetség abban a közegben mutatja meg magát, ahova született – akinek a Hős utca van a lakcímkártyájára írva, annak a drogszerzés lesz a kreativitása fókuszában, ha pedig ebben lesz sikeres, azt a társadalom börtönnel honorálja, nyilvánvalóan. 

Egy józanabb országban a szavazatszámlálók tapasztalatait éppolyan komolyan kellene venni, mint a jó dokumentumfilmeket, amik más perspektívából, apró részletekben, jelenetekben mutatják meg a minket körülvevő valóságot, érdemes komolyan venni őket. Pontosan ugyanazt mutatják meg, hogy mi történik akkor, ha emberek hosszabb időt töltenek egymással, pusztán egymásra figyelve. Se többet, se kevesebbet. Párbeszédre adnak lehetőséget, mint minden jó dokumentumfilm. Bátran ajánlom a vetítés utáni beszélgetéseket, azok is felszabadítóak.

Nem kell tízmillió politikus országává válnunk, pont elég, ha mindenki az elvállalt feladatát végzi el hozzáértően.

Szerző:
Papp Bojána, dokumentumfilm-rendező