Ma háború van, holnap béke?

Azzal, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, a háború - a hatalomgyakorlás egyik eszközeként - visszatért az európai politika színterére. Ez komoly hatással van a nemzetközi biztonságpolitika szabályaira, ami leginkább  a hatalom katonai dimenzióját érinti. Középtávon befolyásolhatja a nukleáris feyverek elterjedését. S csak Kína cselekedeteinek fényében lehet maj hitelt érdemlően lemérni az orosz-ukrán háború lobális következményeitm illetve azt, hogy a posztszovjet térség legsúlyosabb konfliktusa erősíti-e a NATO-n belüli kohéziót.

Clausewitz óta tudjuk, hogy a háború természetének állandóságával szemben, a háború karaktere folyamatosan változik. Egy ilyen konkrét változásként tarthatjuk számon a mostani konfliktusban például a közösségi média szerepének felértékelődését. De az orosz-ukrán háború kapcsán a hatalom katonai, vagyis a gazdasági-diplomáciai-információs vonatkozásoktól elkülönülő dimenziójának három általánosabb változásáról is beszélhetünk.

Elsőként a hatalom katonai műveletekké való átváltási rátája (furcsa idegen szóval a fungibilitása) megváltozik. Az orosz-ukrán háború nyomán a jövőben az államok az elmúlt harminc évben megszokottól eltérően fogják beárazni egy nyílt háború indításának politikai költségeit. A változás iránya és mértéke most még nem megjósolható, hiszen nagyban függ majd a konfliktus végkimeneteléhez kötődő előnyök és hátrányok egyéni állami beárazásától.

Másodsorban a háború valósága újfent közelebb került az állampolgárhoz. Ez várhatóan az Egyesült Államok által működtetett úgynevezett „kiterjesztett elrettentés”-ben okoz változást. Egyes olyan amerikai szövetségesek, akik eddig megelégedtek a kiterjesztett elrettentés által nyújtott absztraktabb amerikai biztonsági ernyővel, most már konkrétabb katonai képességeket és lépeseket fognak várni ..Példa lehet erre Németország vagy Japán.

Harmadsorban egyes államok számára a katonai fait accompli-k, vagyis az ellenfelek kész, megmásíthatatlan tények elé állítása, szerepe felerősödik. Hiszen a 2014-es krími beavatkozáskor túlságosan rövid volt az a cselekvési ablak, amikor az orosz felet elrettenteni képesnek gondolta magát akár Ukrajna, akár a Nyugat. Így a gazdasági válasz lépesek az új helyzethez akklimatizálódó, büntető-jellegűek voltak. A mostani háborúban, fait accompli hiányában, viszont egyre komolyodó károkat szenved el Oroszország. Emiatt a háború a szankciós- és az izolációs-politika jellemére is hatással lehet, de erről még túl korai beszélni.

A katonai dimenzión túl tekintve, közép-távon az orosz-ukrán háború hatására a nukleáris non-proliferáció normája is meggyengülhet. Hiszen többen levonhatják azt a következtetés, hogy Oroszország sosem támadta volna meg Ukrajnát, ha az 1994-ben nem adja fel atomfegyvereit. Ugyanez norma akkor is megtörhet, ha valaki megkérdőjelezi a nukleáris fegyverek bevetését övező tabut. 

Európában a háború erősíti a NATO-n belüli szövetségi kohéziót. Ennek oka, hogy az orosz fenyegetés már nem általános, hanem kézzelfogható tapasztalat az Észak-atlanti Szövetség számára. Az, hogy milyen mértékben fog erősödni a kohézió jelentős részben annak függvénye, hogy miként zárul a háború. 

Az orosz-ukrán háborúnak a tágabb nemzetközi biztonságpolitikai rendszerre gyakorolt hatásai viszont nagyban függnek Kína lépéseitől, valamint az az orosz-kínai viszonytól. Ma még azt mondhatjuk, hogy Kína nem megvétózta, csak tartózkodott a Moszkvát elítélő ENSZ BT nyilatkozat megszavazásakor. Peking (még) nem lépett Tajvan ellen, és csak lazább regionális intézményi vetélytársakat hozott létre.Ezek arra engednek következtetni, hogy az Amerikával vívott hegemónikus versengésben a két revizionista nagyhatalom, Oroszország és Kínamég nem képes hiteles alternatívát kínálni, hanem változatlanul csak bomlasztanak.

De hogy meddig marad ez így, az nehezen megjósolható.

Mártonffy Balázs, a szerző politikatudós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének vezetője.