Lendvai Ildikó: Megváltók a bolondokházában
Milton Erickson, a legendás amerikai pszichiáter gyógyintézetében egyszer két beteg is volt, aki Jézus Krisztusnak képzelte magát. Terápiaként napokon át egymás mellé ültette őket egy padra, hogy beszélgessenek. Ahogy szembesültek a másik téveszméivel, már nem voltak képesek hasonló önbecsapásra.
Az ellenzéki pártok párhuzamos kríziseiben még lehet valami jó. A válságjeleket ki-ki könnyebben fedezi fel a másikon, mint saját magán, és tanulhat is belőle. Túljuthatnak azon, hogy egymással vetélkedjenek a megváltó szerepéért, és üdvözítőnek tartsák eddigi megoldásaikat. A strasbourgi döntés önmagában is olyan válasz- és mozgáskényszert teremt, amely kizökkenthet az eddig ismételgetett mantrákból.
Ahogy Erickson páciensei, persze én is könnyebben ismerem fel mások betegségtüneteit. A közönségünk jó része azonban hajlik az egész ellenzékről sommás ítéletet alkotni. Attól tartanak, pártjaik a rendszer alkatrészeivé, jó, ha nem udvari bolondjaivá válnak. Hiszen az udvari bolondok feladatkörébe is beletartozott az igazság kimondása, de úgy, hogy az csak a gőzt eressze ki, és ne vezessen az uralkodó hatalmának megkérdőjelezéséhez.
Az Európai Parlament most mentőkötelet nyújtott az ellenzéknek. Nem oldott meg helyettük semmit, de ismét felkeltette mondandójuk iránt a figyelmet.
Módot ad arra, hogy kievickéljenek a kollaborálás vagy a sodródó tehetetlenség gyanújából. Színpadot ácsol ahhoz, hogy egyértelműen a rendszerrel szemben pozicionálják magukat, végre nem fásult statisztaként, hanem valódi szereplőként. Ha ezt kihagyjuk, sokkal több esély nem lesz egy új szerepre.
Lakner Zoltán Ennek a kárát nem lehet visszacsinálni című minapi írása éppen azt fogalmazta meg, hogy noha „a létező ellenzék fontossága minden eddiginél kisebb (…) mégsem mindegy, hogy a betagozódást vagy azt a cselekvést választjuk, amire erőnkből itt és most futja”. Érdekes példatárat hoz arra, mi az, amire futja. Nem a hagyományos politikai munkaformák szerepelnek benne, hanem konkrét helyzetek konkrét és gyors megoldását segítő akciók. Én is azt hiszem, az MSZP-nek például húsz országgyűlési szónoklatnál „többet hozott”, amikor két képviselő elérte, hogy hőségriadó idején ismét folyjon a víz az elzárt csapokból. Nehezen viseltem, hogy a menekültügyben való állásfoglalást az ellenzéki pártok általában kerülni igyekeztek, de az elmaradt nyilatkozatoknál is többet mond, ha politikusok jelennek meg a határzónában, és önmagában ezzel biztosítják, hogy legalább éheztetni ne merjék a törvényes kérelmezőket. Ha valami, hát csak a hasonlók győzhetik meg a kételkedőket arról, mégiscsak volt valami értelme felvenni az ilyen jogosítványokkal járó képviselői mandátumot.
Hogy a parlamenti munka már nem elég, azt nem csak a teljes kivonulást sürgetők mondják. A „ki az utcára” felhívás eddig inkább a demonstrációk közönségétől hangzott el, a Strasbourg utáni tüntetéseken már a színpadról is. Diktatúrákat ritkán döntenek meg a parlamentből. Igaz. Csakhogy akár utca, akár választások, győzni csak akkor lehet, ha mögöttünk aktív politikai többség és a változás reális lehetőségében hívő társadalmi többség áll. Ma hiányzik egyfelől a tettrekészek, másfelől a reményre készek kritikus tömege. Nagyon is kellenek az utcai demonstrációk, de ahhoz, hogy ez a többség megteremtődjön, a hagyományos politikai színterektől a Bem térnél vagy a Kossuth térnél is messzebbre és mélyebbre kell menni, túl a szorosan vett politikusi feladatok határain. Ha a NER által diktált magatartásmintákkal szemben nem bizonyítjuk, hogy itt és most is lehetséges más normák szerint élni, a tüntető csoportokat továbbra is a közöny és belenyugvás közhangulata veheti körül. Mert a nemzetközi kulisszák elmozdultak, ám az itthoni hatalmi és mentális viszonyok ettől nem rendeződtek át.
Ezért most a gyakran hiányolt alternatív jövőkép mellé leginkább alternatív „jelenkép” kell,
annak szemléltetése, hogy az ellenzék milyen társadalmi szolgálatra, kézzelfogható segítségre képes oppozícióból is. Egyelőre nem a majdani kormányzás, hanem az aktuális ellenzéki lét programját látnám szívesen. Amelyik nemcsak azt fejti ki, mit teszünk majd kormányon azért, hogy méltóbb módon éljetek, hanem azt, mit tudunk tenni addig is. Konkrét szenvedések konkrét enyhítésével, bajbajutottak segítésének megszervezésével. Akiről azt látod, hogy nem tudja tétlenül nézni a szeme elé kerülő személyes mikro-kríziseket, annak hiszed el, hogy lesz akarata és képessége országos, makro-válságkezelésre.
Eljött a politikai aktivizmusnál is szélesebb szociális, társadalmi aktivizmus ideje, amellyel a társadalmi önsegítés konkrét példáit igyekszünk magunkból és másokból előcsalni. Annyit, amennyire a szakadozó szervezeti hálókkal képesek vagyunk. Ha alkalmilag más párttal vagy civil közösségekkel együtt, akkor úgy, ha külön, akkor külön. Azzal sem érdemes fáradni, hogy a szokott inkognitóban, csakis civil kezdeményezések mögé bújva végezzék a pártok a szociális, karitatív, jogvédő, figyelemfelhívó vagy közösségszervező munkát. Fenébe a pártok és civilek közti hagyományos munkamegosztással. Lejárt az ideje. Régebben el lehetett határolni, hogy ebben meg abban segítsen a Vöröskereszt, Teréz anya vagy a civilek, mert a pártok dolga más, ők inkább artikulálják az érdekeket, szólaltassák meg a törvényhozásban, a médiában, dolgozzanak ki javaslatokat a nagy rendszerek problémáinak megoldására. A kiüresített parlament, az annektált média, a félrehajított javaslatok korában ebből nem sok lesz. Ha pedig egy párt örökösen csak kudarcokat tud felmutatni, ugyan mivel igazolhatja léte értelmét? Ha a politika formálásából kiszorítottak, ha a politikát magát depolitizálták, támadj máshonnan, formáld közvetlenül, ahol tudod, a szociális és morális viszonyokat. Nagy tévedés, hogy, mint ellenzéki kollégáktól olvasom, kevesebbet kell moralizálni. Ellenkezőleg, jóval többet kell.
A rendszer urait is az bosszantja a legjobban, ha az ellenzék a gyakorlatban elvégez valamit. Ha kiderül, hogy nem tehetetlen. Befedi a buszmegállót, takarítja a kórházat, betömi a kátyút. Ilyenkor azonnal jönnek, és buzgón visszarontják a megjavítottat, vagy ijedtükben maguk javítanak a helyzeten. Attól kell igazán félniük, ha többen megtapasztalják, hogy nem mindenben tőlük függenek, ebben vagy abban maguk is segíthetnek magukon.
Persze a nagy társadalmi bajokat nem lehet karitatív gerillaként megszüntetni. Ahhoz hatalom kell. A pártoknak majd azt kell megszerezni. Ugyan John Holloway híres könyve, az újbaloldal egyik bibliája azt a címet viseli, hogy Változtasd meg a világot anélkül, hogy hatalmat szereznél, ebben nem adok neki igazat. Abban viszont igen, hogy a változtatás figyelemfelhívó cselekedetekkel kezdődik. Olyanokkal, amelyek ellentétesek a fennálló rend természetével. És van-e a rezsim természetétől idegenebb, „rendszeren kívülibb” dolog a szolidáris segítségnél, a közösségi aktivitásnál, az autonóm cselekvésnél?
A NER büntetni és kiölni akarja, mondhatni, „betiltotta” a szolidaritást. Nincs hatékonyabb lázadás, mint példákkal bizonyítani, hogy nem sikerült kipusztítania.
Hogy ismét Laknert idézzem: „Minden számít, ami egy másfajta élet lehetőségét mutatja.” Sőt, csak az számít. Hogy kitörhessünk az abszurd rendszer bolondokházájából. Ahová Európát lassan vizitálni sem engedik be.
