Lakner Zoltán: Utak és útvesztők ’16
Nincs még egy párt, amely annyiszor deklarálta a megújulását, mint az MSZP. Kijutott az önreflexióból bőven. Más kérdés, hogy a párt mindig arra reflektált-e, amire kellett.
Az MSZP nagypárti tudata a kilencvenes évek elején stratégiai előrelátás volt, hogy aztán másfél évtizeden át a magyar politikai élet legkeményebb realitásai közé tartozzon. Ennek 2009–2010-ben vége szakadt. Bár a nagypártiság visszaszerzésének ambíciója életben tartotta a szocialisták harci kedvét, a világ megváltozott. Az MSZP a legnagyobb demokrata ellenzéki párt, de korántsem dominálja elsöprő erővel ezt a szétforgácsolt politikai és médiamezőt. Késhegyre menő harcot vív a Jobbikkal a második helyért és egyes szavazói csoportokért. A Fidesz nagyon régen volt látótávolságon belül, még ha az MSZP vagy az általa támogatott jelöltek több településen, egyáltalán nem elhanyagolható módon, legyőzik is a kormánypártot.
A szocialisták közül sokan a 2008-as koalíciós szakítást, a 2010-es ellenzékbe kerülést, majd a közös lista 2014-es vereségét egyaránt úgy élték meg, hogy ha már így alakult, ideje az önálló politizálásnak. Megmutathatják végre, milyen a baloldali politika kompromisszumok nélkül. Miközben ez vállalható célkitűzés, hozzá kell tenni, hogy az együttműködésben gondolkodó MSZP-re több mint kétmillióan szavaztak a kétezres években. Nem biztos tehát, hogy ez vagy csak ez volt a probléma.
Az persze igaz, hogy szövetséget kötni kellő önbizalommal csak az tud, aki tisztában van magával, pontosan tudja, meddig mehet el a kompromisszumokban, és tényleg addig megy. A baloldaliság definiálása ennélfogva olyan első lépés, ami a későbbi együttműködésekhez is szükséges. Nem szólva arról, hogy a saját álláspont megformálása után határozható meg azon partnerek köre, akikkel érdemes egyáltalán szövetségről tárgyalni.
A probléma, amivel az önállóságát – vagy magányát? – ízlelgető MSZP szembekerült, igen összetett. Az egyik eleme az, hogy negyedszázad után a választópolgárok többsége nem várja tűkön ülve, mit gondol az MSZP a baloldaliságról. A párt „visszahitelesítése” szívósságot, türelmet és kudarctűrő képességet igényel, miközben peregnek az Orbán-rendszer egyre durvuló hétköznapjai.
A másik gond, hogy – az előbbiből következően – az új baloldali gondolkodás és baloldali csoportok nem csupán az MSZP-n kívül, de kifejezetten vele szemben léptek színre. Még ha az újbalos próbálkozások nem vezettek is erős szervezeti konkurenciához, valódi érzületet fejeznek ki, aminek része az MSZP-től való elfordulás.
A politikai feladvány következő összetevője, hogy menet közben kiderült: az MSZP-n belüli személyiségek, irányzatok sem ugyanazt gondolják a baloldaliságról. Az MSZP mindig büszkén vállalta sokszínűségét, vagy legalábbis igyekezett jó képet vágni hozzá. Csakhogy, és ez is hagyomány, az elvi vitákat a párt gyakran igyekezett pragmatizmussal elfedni. A gyakorlatiasság, bár a politikában nyilván elengedhetetlen, ellentmondásokhoz vezet, ha folyton elvi iránytű nélkül kell utat találnia. Az adott pillanatban logikusnak tűnő döntések már középtávon kiolthatják egymást, és a párt eltévedhet saját útvesztőjében. A problémaköteg negyedik elemeként ott találjuk azt is, hogy az MSZP-t megtépázó kudarcok meglátszanak a szervezeten, amelynek domborzati térképét kicsúcsosodások, mélyföldek – és fehér foltok szabdalják.
Végül van egy további nehézség, talán a legnagyobb mindegyik közül. Az MSZP belső szolidaritása 2006 után fokozatosan, a közeledő vereség felé tartva egyre inkább megroppant. A hanyatlás, mondjuk úgy, nem minden esetben az összekapaszkodást váltotta ki a párt befolyásos játékosaiból. Koalíciók és ellenkoalíciók köttettek, oda és vissza, felül és alul. Ez a DK 2011-es kiválása után sem változott; hol erősebben, hol gyengébben továbbra is érvényesül. A megújulási fogadkozások pedig olykor csak e kiszorítósdi homlokzataként szolgálnak.
A küszöbönálló tisztújítás tétje se több, se kevesebb, mint hogy a most szombaton megválasztandó vezetéssel az élén az MSZP átlépi-e a saját árnyékát. Ha megteszi, a magyar politika beteg emberéből egy új baloldali pólus létrejöttének katalizátorává válhat. A másik verzió az egykor kormányzó lengyel és görög baloldali pártok útja. Ez az út hosszú vegetáláson keresztül vezet, és a végén nincs hova megérkezni.
